Néma bosszú – Kritika a Motor City című filmről

John Miller (Alan Ritchson) élete látszólag idillien alakul: felfüggesztett börtönbüntetésének és próbaidejének lejárta után végre szabadon élhet. Szerelmével, Sophiával (Shailene Woodley) már éppen kezdenék tervezni a közös életüket, amikor lánykérés közben hirtelen minden ismét rosszra fordul egy feloldatlan múltbéli ellentét következményeként. Sophia korábbi drogdíler partnere, Reynolds (Ben Foster) ugyanis egy korrupt rendőr hadnagy (Pablo Schreiber) segítségével csőbe húzza Millert, és hamis vádakkal börtönbe záratja. Az életétől megfosztott férfi azonban bosszút esküszik, hamarosan pedig egy épület tetején találja magát csurom véresen, egyik kezében egy lefűrészelt csövű vadászpuskával, a vállán egy hullával. A testet ráadásul egy arra menekülő kocsira készül lehajítani, hogy utána kíméletlenül kivégezhesse a roncsba ragadt sofőrt. Ez a jövőbe bepillantást engedő, flash forward nyitány a kiinduló helyzete a Motor City 1970-es években játszódó bosszútörténetének, amely a klasszikus akciófilmek hagyományait felidézve karikírozza ki a maszkulin férfiideák bevett ábrázolásmódját.

Műfaji ököljog

A „néma” hősök és a párbeszédek nélküli, képi fogalmazásmód nem egyedi megoldások a kortárs akciófilmek világában. A Minden odavan monodrámájában például a Robert Redford által alakított vitorlázó főhős folytat szótlan, magányos harcot az elemekkel, míg John Woo karácsonyi bosszútörténetében, a Csendes éjben a főszereplő nyaksérülése szolgál magyarázatul a dialógusok hiányára. Ezekhez képest a Motor City üres szövegkönyvére nincs magyarázat a történetben. Hiszen a szereplők időről időre beszélnek egymással, csak éppen a kamera „hallótávolságán” kívül: az eszmecserék zárt ajtók mögött, különböző üvegfalakon túl vagy egyenesen a képmezőn kívül zajlanak. Így a dialógusmentesség történeti elem helyett az elbeszélésmódra adott reflexióvá, a műfaji mechanizmusokat leleplező tényezővé válik. Potsy Ponciroli rendezői munkája a némafilmek kreatív történetvezetési technikáit idézi, miközben a Motor City megoldásai a szintén dialógusok nélküli A némafilmes Oscar-díjas koncepcióját ültetik át a presztízsdrámák világából az akciófilmes tucatmozik zsánerkeretei közé.

A műfaj számos meghatározó vonása – a fizikai konfliktusokon keresztül elmesélt cselekmény, a gyors tempó, az egyértelmű akadályok leküzdésének kiszámítható fordulatai, illetve a tettre kész, célorientált hősök – a némafilmkorszak vizuális történetmesélési sajátosságaiból eredeztethető, de a szerepük a kortárs (film)kultúrában értékelődik fel igazán. Az akciófilmes nosztalgia által nyújtott eszképizmus aktuális térhódítását mi sem bizonyítja jobban az olyan klasszikus franchise-ok rendszeres visszatérésénél, mint többek között a Top Gun, az Indiana Jones vagy a Mad Max. Hiszen manapság a társas interakciók javarészt a virtuális térbe helyeződnek, a koncentrációs terjedelem folyamatosan rövidül, a kisemberek egyre tehetetlenebbnek érzik magukat, miközben mindinkább kiszolgáltatottá válnak a rájuk nehezedő globális feszültségeknek, a társadalmi változásokkal járó mindennapi kihívások pedig kusza problémahalmazok kibogozhatatlan összességévé bonyolódnak.

Ebben a közegben különösen jól érvényesülnek a küzdelmeket kézzelfogható ellentétekként ábrázoló akciófilmes megoldások,

melyek fizikai összecsapásokon keresztül, könnyen befogadható, szórakoztató formában fejezik ki a világ nehézségeire adott egyszerű megfejtéseket.

A zsáner alapvetése – hogy a megszokott rend visszaállítható – jól rezonál a hagyományos társadalmi értékek hirtelen megváltozásához nehezen adaptálódó kortárs nézők igényeire. A Motor City esszenciális akciófilmje ráadásul az ismert kliséket működésbe hozva reflektál a műfaj társadalmi funkcióira. A szavak helyett akciókat alkalmazó univerzális formanyelv például kultúrákon és generációkon átívelően képes fenntartani a globális közönség figyelmét, miközben a főképp visszatérő zsánerhelyzeteket prezentáló történetvezetés a korábbi filmes ismeretekre támaszkodva feledteti a dialógusok hiányát. Egy-egy megrendezett rendőrségi szembesítés, börtönszökés, üldözés vagy bosszúszomjas találkozás során a nélkül is tudni, mit gondolnak a szereplők, hogy bármit konkrétan kimondanának. A műfaji sablonok szerinti építkezés pedig az archetipikus karakterábrázolásokban is tetten érhető.

John Miller régi vágású akcióhőse a mindenkori férfiideál megtestesülése: a kidolgozott izomzatú, szőke, kék szemű szereplő robusztus megjelenésében és jellemében is a maszkulin tökéletesség nyilvánul meg, ahogy kiáll a gyengébbekért, minden eszközzel küzd az igazságtalanság ellen, és bármikor képes cselekedni. Miller karakterének jelképességét pedig tovább fokozza, hogy olyan álmot dédelget, amellyel könnyű azonosulni: sokakhoz hasonlóan mindössze békés, nyugalmas családi életet szeretne magának. Ráadásul a kétkezi munkás figura céljait ellehetetlenítő további szereplők is mind könnyen általánosítható társadalmi feszültségeket tükrözve állnak a boldogulás útjába. A fekete bőrdzsekit és sötét napszemüveget viselő „rossz zsaru” az intézményesült korrupciót képviselve fosztja meg a hőst szabadságától, a zakót és nyakkendőt hordó „jó rendőr” sehová sem vezető nyomozásában ezzel szemben a hatóságok tényleges tehetetlensége nyilvánul meg, míg a deviáns életmódot folytató erőszakos drogdíler a hagyományos értékeket veszélyeztetve szakítja el Millert a szerelmétől. A hős szimbolikus bosszúhadjárata tehát a társadalmi igazságtalanság elleni konzervatív lázadás is egyben.

Maszkulin irónia

A Motor City készítői ugyanakkor a férfias jellemzők ironikus felnagyításával elsősorban a patriarchális értékek kortárs kompetenciáját kritizálják.

Miller hiába pofozza ki magát az elnyomásból, testi fölényével és kitartásával csak tovább mélyíti a világát uraló erőszakspirált, de nem jut előrébb.

Hiszen a karakán kiállású, tiszteletet parancsoló hős és a vele szemben álló, nyüzüge, ripacs Reynolds – bár teljesen eltérő férfiképet testesítenek meg – azonos célokért harcolnak, miközben ugyanannak a nőnek a kegyeiért küzdenek, aki mellett kiteljesedhetnek potens macsókként. Az egymással való viaskodás során azonban egyaránt kudarcot vallanak, így a férfiasságuk visszaszerzésére irányuló törekvések mérgező önsorsrontásba, karikaturisztikusan öncélú vérengzésekbe fordulnak. Noha ez a cinikus kritikai réteg kevéssé kerül kidolgozásra a filmben. A Motor City ugyanis úgy karikírozza ki az önbíráskodó akcióhősök nosztalgiáját, hogy közben maga is klasszikus zsánerdarabként működik. A történet látványos jelenetekkel prezentálja a rend visszaállítására irányuló fáradozásokat, miközben a klasszikus elképzelések idejétmúltságát csupán egy-egy motívumon keresztül érzékelteti.

Az ártatlanul elítélt hős börtönből való szöktetése például a résztvevők leleményességét és testi-lelki erejét hangsúlyozza, ahogy a feszült jelenetek során a túlerővel szemben is mesterien kivitelezik a szabadulási tervet. A menekülés közben tanúsított kíméletlen erőszak jogos revansnak érződik a korrupt őrökkel szemben, ráadásul az elnyomás áldozatává váló hős segítői mind színes bőrűek, akik egy kizárólag fehér férfiak által uralt világgal szállnak szembe. Továbbá a filmet uraló némaságot is csupán a férfi karakterek egyfajta trófeájaként megjelenő hősnő töri meg a nézők számára hallható érzelemkitöréseivel. Így Sophia időnkénti röpke megszólalásai olyan kompetenciát tulajdonítanak a nőnek, amellyel a többi karakter nem rendelkezik az érzelmeiket kifejezni képtelen férfiak verbális kommunikációtól mentes világában. Ezek a formanyelvi megoldásokban közvetetten megjelenő kritikai gesztusok mindazonáltal háttérbe szorulnak a férfiasságot laza macsóságként ábrázoló akciófilmes beállítások mellett, ahogy az ellenfeleiket lemészárló hősök dicsőségesen sétálnak el a mögöttük zajló robbanások előtt, vagy eszköztáraikat feltöltve rituálisan készülnek elő a végső bosszúra.

A párbeszédek visszaszorítása ráadásul nemcsak a műfajklisék érvényesülésének enged nagyobb teret, hanem a kísérőzene szerepét is felértékeli. Míg a dialógusok hiányában a közönség az ismert zsánersablonok és konvenciók mentén igyekszik értelmezni az éppen zajló eseményeket, addig a hangsávot kitöltő korabeli betétdalok előtérbe kerülése a nosztalgikus hangulatot erősíti. David Bowie, a Fleetwood Mac vagy éppen Donna Summer slágereinek szinte teljes egészében történő felcsendülései adnak valódi karaktert a film 1970-es évekbeli szemcsés-cigarettafüstös világának.

A zene ritmusára komponált, gyakran belassított felvételek pedig leginkább egy narratív videókliphez teszik hasonlatossá a látottakat.

Ennek érdekében a készítők javarészt lemondanak a fordulatos cselekményvezetés és az összetett karakterábrázolás lehetőségéről a különleges formai elképzelések kedvéért. Így a műfaji konvenciók – a kiforgatásukra tett próbálkozások ellenére – sokkal inkább a történetmesélés elsődleges eszközeként erősödnek meg.

A Motor City különleges zsánerkísérlete tehát sokkal inkább működik klasszikus eszképista akciómoziként, mint a műfaji kereteket reflexíven alkalmazó dekonstrukcióként. Noha a látottak éppen a formai csavarban rejlő lehetőségek segítségével nyernek az ismert sablonokon túlmutató értelmet. A film iróniával átitatott kritikus narratív rétege azonban könnyen háttérbe szorul a sodró akciók és a laza montázsesztétika mellett. Ezáltal a férfiasság kortárs felfogásával és a hagyományos értékrendre irányuló nosztalgiával kapcsolatos észrevételek sem tudnak érdemben kibontakozni, miközben a film nagyrészt éppen azokat a konvenciókat vonultatja fel, amelyeket az alkotók kiforgatni próbálnak. Pedig a történet ambivalens kettőssége ellenére is képes rávilágítani a klasszikus akcióhősök kulturális hagyományaiban rejlő értelmezési lehetőségekre.