© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Üvöltő gyermekkor
Andrea Arnold: Üvöltő szelek
Sajnálatos, hogy Andrea Arnoldnak nem sikerült a film egészén végigvinni azt a kezdeti puritán erőt, amely megvédi az elcsépeltségtől az olyan elementáris és egyszerű érzelmeket, mint amilyenekről az Üvöltő szelekben olvashatunk. Másfelől az is kiderül, hogy hiába vizuális műfaj a film, a gyönyörű fényképezés nem elég ahhoz, hogy jó alkotás szülessen.
Mivel az Üvöltő szeleknek, Emily Brontë világhírű regényének számos filmadaptációja készült már, kíváncsi lehet a néző, hoz-e valami újat Andrea Arnold verziója. Regények feldolgozása mindig érdekes, hiszen izgalmas, ahogyan a verbalitás vizualitássá alakul, és az eredeti műből kinő egy új. Így ahány rendező, annyi nézőpont, és annyi új film születhet.
Andrea Arnold munkája több szempontból is érdekes. Ennyi ismert feldolgozás után nehéz újat mutatni, és ez a rendezőnőnél nagyon érződik. Műve központjában a látvány áll, ami igazán szemet gyönyörködtető. A moors, a vad, dombos angliai táj gyönyörű és rendkívül érzékletes ebben a feldolgozásban. A regény cselekményét illetően Arnold egyszerűsített, több dolgot ki is hagyott vagy módosított. Így a film csak a regény által felölelt történet első felét mutatja be.
Ez az Üvöltő szelek úgy kezdődik, hogy Heathcliffet, a liverpooli lelencet Mr. Earnshaw hazahozza Szelesdombra (Wuthering Heights), hogy felnevelje. A család idegenkedve fogadja a különös árvát, de Earnshaw lánya, Catherine hamar közel kerül hozzá. A film kettejük viszonyát mutatja be. Mivel Heathcliffet Earnshaw halála után szolgaként tartja Hindley, Cathy bátyja, a megaláztatás és Cathy eltávolodása miatt a fiú megszökik. Később már vagyonos emberként tér vissza. Eddigre azonban Cathy feleségül megy a közeli Fácánosmajorban (Thrushcross Grange) élő gazdag Edgar Lintonhoz. Heathcliff ennek láttán mindent megtesz, hogy bosszút álljon. Catherine régi szerelme megjelenése miatt beteg lesz, és hamarosan meg is hal. A film ezzel véget is ér. Ez a cselekmény a regényhez képest jelentősen egyszerűsített és rövidített. A változtatás nem előnyös, hiszen a regényben éppen az az egyik legkísértetiesebb vonás, ahogyan a szülők sorsa a gyerekek generációjában továbbgyűrűzik, ahogyan a gyerekek számára kikerülhetetlenné válik a szülők elrontott élete. A nézőnek még úgy is hiányérzete támadhat a film végét nézve, ha nem ismeri az eredeti történetet. Az mindenképp feltűnő, hogy valami hiányzik, a befejezés erőtlen. Ezt a rendezésnek és a forgatókönyvnek sem sikerül jól megoldani. Talán azért lehet így, mert az eredeti műben a második generáció sorsa egyfajta ítéletét is jelenti az elsőnek. Ebből következően az első nemzedék története a levegőben lóg a második nélkül.
Az egyébként gyönyörűen fényképezett filmben nem a szerencsétlen forgatókönyv az egyetlen sajnálatos vonás. Heathcliff különbözőségét ebben a feldolgozásban úgy jeleníti meg a rendezőnő, hogy a szerepekre afro-amerikai színészeket választott. Ezzel a „különbözőség” sajnos sztereotipikus ízt kap. Nem lesz meglepő, eredeti vagy durva, mivel a kiemelés a bőrszínre épül. Az 1992-es, Peter Kosminsky rendezte adaptációban Ralph Fiennes tökéletes és rendkívül erőteljes játéka mindenféle külső sallang nélkül is működik. Sajnálatos és nem utolsó sorban unalmas, hogy ma az első dolog, ami a különbözőségről eszünkbe jut, az a bőrszín. Ettől eltekintve Heathcliff nem tűnik nagyon másnak, de még vadnak sem, két legvadabb megmozdulása egy csapdába esett nyúl megfojtása és egy birka leszúrása. Mindezt azonban ebben a közegben bárki megtenné szükség esetén.
Maga a színészválasztás is meglepő és említésre méltó – a már szóvá tett, kissé olcsónak mondható kiemelés mellett. A film remekül indul, azonban attól a perctől kezdve, hogy megjelenik a felnőtt Cathy és Heathcliff, teljesen hiteltelenné válik. A két színész, a Skins című sorozatból ismert Kaya Scodelario és James Howson játékában sem erő, sem szenvedély nincs. Amit látunk, az sokkal inkább erőlködés. Arról nem is beszélve, hogy Cathy esetében egyenesen zavaró a gyerekszínész, Shannon Beer után a teljesen más karakterű Kaya Scodelario feltűnése.
A film legerősebb része az, amely a gyermekkort mutatja be. A két fiatal színész, Solomon Glave és a már említett Shannon Beer magasan lekörözi a felnőtteket. Játékuk expresszív és hiteles, még úgy is, hogy legtöbbször nincs könnyű dolguk, hiszen a rendezőnő a gyerekkori kapcsolatot sokszor szavak nélkül jeleníti meg, párbeszéd nemigen van, csak csöndes együttlét és vándorlás a vad tájakon. Rendkívül szép, ahogy a csönd és a természettel való kapcsolat lassan összefonja a fiatal Cathyt és Heathcliffet.
Mindehhez sokban hozzájárul a kézi kamerakezelés és az is, hogy zene ritkán hallható, csak a természet valós hangjai szolgálnak aláfestésül, így még a háttérzene sem teszi művivé az érzelmek alakulását, nem jön létre valamiféle patetikus „Titanic-hatás”. Érdekes és örömteli, hogy a film legerősebb részei az egyszerűség, a kevés párbeszéd, tehát letisztult eszközök által működnek csak jól.
Sajnálatos, hogy Andrea Arnoldnak nem sikerült a film egészén végigvinni azt a kezdeti puritán erőt, amely megvédi az elcsépeltségtől az olyan elementáris és egyszerű érzelmeket, mint amilyenekről az Üvöltő szelekben olvashatunk. Másfelől az is kiderül, hogy hiába vizuális műfaj a film, a gyönyörű fényképezés nem elég ahhoz, hogy jó alkotás szülessen.
Üvöltő szelek (Wuthering Heights)
Rendezte: Andrea Arnold
Színes, feliratos, angol romantikus dráma, 2011.
Andrea Arnold munkája több szempontból is érdekes. Ennyi ismert feldolgozás után nehéz újat mutatni, és ez a rendezőnőnél nagyon érződik. Műve központjában a látvány áll, ami igazán szemet gyönyörködtető. A moors, a vad, dombos angliai táj gyönyörű és rendkívül érzékletes ebben a feldolgozásban. A regény cselekményét illetően Arnold egyszerűsített, több dolgot ki is hagyott vagy módosított. Így a film csak a regény által felölelt történet első felét mutatja be.
Ez az Üvöltő szelek úgy kezdődik, hogy Heathcliffet, a liverpooli lelencet Mr. Earnshaw hazahozza Szelesdombra (Wuthering Heights), hogy felnevelje. A család idegenkedve fogadja a különös árvát, de Earnshaw lánya, Catherine hamar közel kerül hozzá. A film kettejük viszonyát mutatja be. Mivel Heathcliffet Earnshaw halála után szolgaként tartja Hindley, Cathy bátyja, a megaláztatás és Cathy eltávolodása miatt a fiú megszökik. Később már vagyonos emberként tér vissza. Eddigre azonban Cathy feleségül megy a közeli Fácánosmajorban (Thrushcross Grange) élő gazdag Edgar Lintonhoz. Heathcliff ennek láttán mindent megtesz, hogy bosszút álljon. Catherine régi szerelme megjelenése miatt beteg lesz, és hamarosan meg is hal. A film ezzel véget is ér. Ez a cselekmény a regényhez képest jelentősen egyszerűsített és rövidített. A változtatás nem előnyös, hiszen a regényben éppen az az egyik legkísértetiesebb vonás, ahogyan a szülők sorsa a gyerekek generációjában továbbgyűrűzik, ahogyan a gyerekek számára kikerülhetetlenné válik a szülők elrontott élete. A nézőnek még úgy is hiányérzete támadhat a film végét nézve, ha nem ismeri az eredeti történetet. Az mindenképp feltűnő, hogy valami hiányzik, a befejezés erőtlen. Ezt a rendezésnek és a forgatókönyvnek sem sikerül jól megoldani. Talán azért lehet így, mert az eredeti műben a második generáció sorsa egyfajta ítéletét is jelenti az elsőnek. Ebből következően az első nemzedék története a levegőben lóg a második nélkül.
Az egyébként gyönyörűen fényképezett filmben nem a szerencsétlen forgatókönyv az egyetlen sajnálatos vonás. Heathcliff különbözőségét ebben a feldolgozásban úgy jeleníti meg a rendezőnő, hogy a szerepekre afro-amerikai színészeket választott. Ezzel a „különbözőség” sajnos sztereotipikus ízt kap. Nem lesz meglepő, eredeti vagy durva, mivel a kiemelés a bőrszínre épül. Az 1992-es, Peter Kosminsky rendezte adaptációban Ralph Fiennes tökéletes és rendkívül erőteljes játéka mindenféle külső sallang nélkül is működik. Sajnálatos és nem utolsó sorban unalmas, hogy ma az első dolog, ami a különbözőségről eszünkbe jut, az a bőrszín. Ettől eltekintve Heathcliff nem tűnik nagyon másnak, de még vadnak sem, két legvadabb megmozdulása egy csapdába esett nyúl megfojtása és egy birka leszúrása. Mindezt azonban ebben a közegben bárki megtenné szükség esetén.
Maga a színészválasztás is meglepő és említésre méltó – a már szóvá tett, kissé olcsónak mondható kiemelés mellett. A film remekül indul, azonban attól a perctől kezdve, hogy megjelenik a felnőtt Cathy és Heathcliff, teljesen hiteltelenné válik. A két színész, a Skins című sorozatból ismert Kaya Scodelario és James Howson játékában sem erő, sem szenvedély nincs. Amit látunk, az sokkal inkább erőlködés. Arról nem is beszélve, hogy Cathy esetében egyenesen zavaró a gyerekszínész, Shannon Beer után a teljesen más karakterű Kaya Scodelario feltűnése.
A film legerősebb része az, amely a gyermekkort mutatja be. A két fiatal színész, Solomon Glave és a már említett Shannon Beer magasan lekörözi a felnőtteket. Játékuk expresszív és hiteles, még úgy is, hogy legtöbbször nincs könnyű dolguk, hiszen a rendezőnő a gyerekkori kapcsolatot sokszor szavak nélkül jeleníti meg, párbeszéd nemigen van, csak csöndes együttlét és vándorlás a vad tájakon. Rendkívül szép, ahogy a csönd és a természettel való kapcsolat lassan összefonja a fiatal Cathyt és Heathcliffet.
Mindehhez sokban hozzájárul a kézi kamerakezelés és az is, hogy zene ritkán hallható, csak a természet valós hangjai szolgálnak aláfestésül, így még a háttérzene sem teszi művivé az érzelmek alakulását, nem jön létre valamiféle patetikus „Titanic-hatás”. Érdekes és örömteli, hogy a film legerősebb részei az egyszerűség, a kevés párbeszéd, tehát letisztult eszközök által működnek csak jól.
Sajnálatos, hogy Andrea Arnoldnak nem sikerült a film egészén végigvinni azt a kezdeti puritán erőt, amely megvédi az elcsépeltségtől az olyan elementáris és egyszerű érzelmeket, mint amilyenekről az Üvöltő szelekben olvashatunk. Másfelől az is kiderül, hogy hiába vizuális műfaj a film, a gyönyörű fényképezés nem elég ahhoz, hogy jó alkotás szülessen.
Üvöltő szelek (Wuthering Heights)
Rendezte: Andrea Arnold
Színes, feliratos, angol romantikus dráma, 2011.
