• Valami szeizmikus erő – esszé Térey János költészetéről

    2020.10.16 — Szerző: Bedecs László

    Térey János 2019-ben bekövetkező hirtelen halála megrendítette a kortárs magyar irodalmat. Idén ősszel a korszakos jelentőségű költő-író-drámaíró életművével foglalkozó cikkekkel is tisztelgünk páratlan művészi teljesítménye előtt. Bedecs László irodalomtörténész Térey munkásságának lírai vonulatáról írt.

  • Térey János  Fotó: Marjai János/MTI
    Térey János
    Fotó: Marjai János/MTI

    A tragizáló, magába forduló, a magányt, a csalódást, a múló szerelmet sirató, esetleg a metafizikai kérdések között elrévedő költői szerepeket utasította vissza. Vagyis azokat, amelyek nemcsak a kilencvenes éveket uralták, de tulajdonképpen az egész 20. századi magyar költészet történetét. A magyar költő nagyon gyakran érzékeny, sérülékeny, magányos, elhagyatott, sarokba szorított, a sors által vert, de Térey János nagyon nem akart ilyen lenni, sőt, épp az ellenkezőjévé szeretett volna válni. Olyan költővé, aki élvezi az életet, a barátokat, a szerelmet, a pesti éjszakát, aki nem hátrál, hanem diktál, aki divatot teremt, aki kimond, megmond, aki ahhoz is szól, aki csak az erőből ért. Az ő határozottsága és kiállása a nyelv erejéből fakadt.

    Azt hiszem, mindig is azt gondolta, hogy a jól megformált mondat eleve fölénybe helyezi a beszélőt mindenki mással, a nyelvet nem annyira kompetensen használó beszélővel szemben.

    Ezért volt az életben, minden helyzetben és minden mondatában költői. Aki ismerte, vagy csak hallotta beszélni, beszélgetni, kötetlenül, bármilyen témáról megnyilvánulni, az tudja, mire gondolok: Térey egy hétköznapi helyzetben, egy piacon vagy a pályaudvari pénztárnál is olyan mondatokat használt, mint senki más, egy vacsorarendelése is élményszámba ment. Fantasztikus, a klasszikusoktól az éppen aktuális szlengig terjedő szókincse volt, a hangsúlyai, az intonációja is nagyon különbözött egy átlagemberétől, de azt hiszem, az igazi különlegessége a szórend szabályainak nagyon eredeti átformálása volt – ez adja a versmondatok azonnal felismerhető karakterét is. A magyar nyelvben persze viszonylag szabad a szórend, de azért szabály szerint a fontos információk kerülnek a mondat elejére, és bizonyos szókapcsolatok, például a jelzős szerkezeteken belüli szórend kötött. Térey ezekkel tudott szóban és írásban is utánozhatatlan módon játszani.

    Térey János Bakukban  Fotó: Bedecs László
    Térey János Bakukban
    Fotó: Bedecs László

    A pályakezdése, talán épp ezért, kifejezetten hangosnak bizonyult. Hamar felhívta magára a figyelmet, és már huszonévesen ismert és elismert költő volt, sok olvasót vonzott, elismerő kritikákat kapott. Új idők új dalai voltak a versei: lendület, önbizalomtól duzzadó nyelv-, bátor hagyományhasználat, magabiztosság és rengeteg ötlet jellemezte őket. Közben Ady szerepmintái köszöntek vissza: a Debrecenből a fővárosba került, Budapestet meghódítani igyekvő, oda nagy tervekkel érkező fiatal költő hamar az irodalmi élet sűrűjében és a legjobb lapok első oldalain találta magát, tudatossága, tájékozottsága, nyelvi-formai tehetsége, újításai már ekkor kiemelték kortársai közül. Már huszonévesen övé volt a nyelv, vagy mondjuk úgy: volt a nyelvnek egy olyan területe, amelyet ő kerített el, és ahol nagyon otthonosan érezhette magát. Ezt a nyelvet használta aztán a legsikeresebb drámáiban (A Nibelung-lakópark, Asztalizene, Kazamaták), a verses regényeiben (A Legkisebb Jégkorszak, Protokoll) és a prózákban is (Termann hagyományai, Káli holtak), kivéve az utolsó, posztumusz megjelent önéletrajzi regényt, ahol egy klasszikusabb, nyugodtabb, kimértebb nyelvre talált rá.

    Apropó: nyelvterület. Peer Krisztiánnal és Poós Zoltánnal együtt alapítottak egy fiatalos, szókimondó, a populáris kultúrát a költői beszédbe bevonó csoportot. Ők ketten egészen biztosan erősen hatottak Térey ízlésére, tájékozódási pontjaira, beszéd- és látásmódjára is. Rapszövegeket írtak, előadták őket abban az időszakban, amikor a „magas-” és a „populáris” kultúra közti határ még átléphetetlennek tűnt. Ma már, a slam poetry aranykora és a dalszerzők verseskötetei után ez nem tűnik akkora újdonságnak, de az, hogy az efféle Térey-szövegek közül, ha csak bonustrackként is, de egy „rendes” kötetbe is bekerülhetett néhány, nagyon erős gesztus volt, és pontosan jelezte, miként gondolkodik ő a költészet helyréről, szerepéről, más szövegtípusokhoz képesti kitüntetettségéről. Azt hiszem, úgy gondolkozott, hogy a kreativitás, az újdonság, a szokatlanság, a nyelvhasználat módja az egyedüli szempont, a téma, a műfaj és a szigorúan vett forma nem lényeges.

    Térey János
    Térey János
    Kép forrása

    Egy rapszövegnek látszó vers épp annyira lehet költői, mint akár egy próza: a költőiség attitűd, szándék és tehetség kérdése.

    A rap zsánere és az utca hangja nála költészetté vált, és bár ő maga később nem válogatta be ezeket a darabokat az összegyűjtött versei közé, ma is öröm újraolvasni őket, sugárzik belőlük az alkotás eufóriája, az ötletelés felszabadító ereje, és általában: a rajság, a kúlság, a fainság, az, hogy egyébként ezeknek a köteteknek (A természetes arrogancia, Térerő, Tulajdonosi szemlélet) a szerzője pontosan ismeri a kilencvenes évek Budapestjének nyelvét, a trendeket, az elfogultságokat és úgy általában az atmoszférát. A legutolsó kötetben is találhatunk olyan, mások verseiben szinte elképzelhetetlen szavakat, mint az „agymosás”, a „network”, a „blogger”, a „csuklóztat”, merthogy ez a poétikai eszközt az életmű minden változása ellenére megtartotta, a sajátjának érezte.

    Az addigi életmű csúcsa a szerző alig harmincéves korában kiadott Paulus volt, egy elbeszélő költemény, amelynek a műfaj klasszikusai, a János vitéz és a Toldi mellett a helye. Térey az ezredforduló környékén egyre inkább kereste a kiutat a versből, nagyobb, összetettebb művek létrehozásában gondolkodott, a vers maga ezzel párhuzamosan háttérbe is szorult. De a nagyobb lélegzetvételű művek is óriási költői energiákat, nyelvi innovációt, formai fegyelmet követeltek, és egyes részeik különálló versekként is megállják a helyüket – nem egyet publikált is a könyvek megjelenése előtt. A Paulus a magyar nyelvű posztmodern költészet összefoglaló műve: irónia, töredékesség, allúziók, intertextuális utalások állnak az eszközkészlet élén, az enciklopédikusság vágya és ennek kimondott lehetetlensége rögtön ezután, majd az európai költészet legnagyszerűbb alkotásai mintaként, „versenytársként”, idézetként. Puskini forma, dantei kompozíció, wagneri látomás. De nemcsak ezekért szerethető ez a szöveg, hanem megint csak az elsöprő erejű nyelvisége miatt. Az akkor, nem lehet eléggé hangsúlyozni, mindössze harmincéves költő a legnagyobb mesterek magabiztosságával, eredetiségével és tehetségével írt, rendkívül lendületesen, szórakoztatóan, ugyanakkor nagyon mély erkölcsi-filozófiai kérdéseket is tárgyalva. A költői megérkezés végleges, visszavonhatatlan eseménye volt ez a könyv – ha Térey János semmi mást nem írt volna, akkor is a felső polcon lenne a helye.

    De nagyon is írt: az életmű jelenleg huszonöt könyvből áll. Nem minden mű remekmű, de még a kevésbe sikerült, talán a témaválasztás miatt kevésbé izgalmas szövegekben is (mint a kétezres években írt versek egy részében, az Átkelés Budapesten verses elbeszéléseiben vagy A Legkisebb Jégkorszak szövegfolyamában) érezhető az egyáltalán nem rutinszerű alkotás, az új és érdekes keresése, a járatlan utak felfedezésének és ezzel a magyar költészet alakításának vágya. Nemzedéke legfelkavaróbb, legizgalmasabb költője, hatásában is a legfontosabb.

    A kétezres évek első kötete, az Ultra egyszeri, részben sikertelen kísérlet volt a formai és tematikai klasszicizálódás irányában. Ennek részeként az egykori vagányságot a kisfiús szorongás váltotta fel, a félelmek a jövőtől, az európai értékek pusztulásától, a személyes kompetenciát messze meghaladó problémáktól, fenyegetésektől. A gazdasági válság vagy a globális terrorizmus más kategória, mint a magánéleti krízis vagy a szomszéddal kialakult vita egy buli után. Márpedig a kilencvenes évek Térey-verseiben inkább az utóbbi kérdésekkel találkozhattunk, a kétezres évek nagyon megritkult verseiben viszont inkább az előbbiekkel. Az Ultra formakultusza, klasszikus keretezése, bel canto-jellege, lágysága, harmóniára törekvése, erőltetett líraisága, felvállalt unalma vagy épp a verses regényekből forgácsként lepottyant sorok azt mutatták, hogy ez az út zsákutcának bizonyult.

    Térey János  Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó
    Térey János
    Fotó: Máté Péter/Jelenkor Kiadó

    Szerencsére Térey ezt időben felismerte, és bár újabb hét évet kellett várni a következő verseskötetre (közben született újabb két dráma és egy vaskos verses regény), a Moll versei az előzőknél karakteresebbek, konkrétabbak, néhol keményebbek, miközben a szelídség és az érzékenység is indokoltabbá vált, a helyére került. A cím telitalálat: a melankolikus hang, a lassabb tempó, a részletgazdagság jellemzi ezt az érzelmekkel és empátiával teli kötetet. A globális problémák mint témák megmaradtak, de a személyes érintettség tapinthatóbbá vált. A feltartóztathatatlan hanyatlás képei, illetve az ezzel kapcsolatos változások, amelyek a városokon, a tájon és az ezeket belakó emberek arcán is látszanak, identitásukon is nyomot hagynak, akkor már legalább tizenöt éve, a Drezda-kötet óta meghatározó részei voltak Térey költői világának. Sőt voltaképp ez volt az a téma, ami a sokkal korábban megtalált hanghoz valódi és mély kérdéseket rendelt, és ami képes volt az előző évtized és különösen a Tulajdonosi szemlélet fecsegő, a szakmai belterjességhez vonzódó, de elsősorban magánéleti, alanyi költészetét más irányba: a szerző személyét elrejtő, a hétköznapoktól elemelkedő, akár filozofikus problémákkal is szembenéző, általános emberi és történelmi (sors)kérdésekkel vívódó költészetté formálni. De ez a versvilág, minden igyekezete ellenére, nem állt jól Térey Jánosnak, nem engedte a tehetségét egészében érvényesülni.

    Ennek a nagyszabású kudarcnak a beismerése az utolsó, már posztumusz megjelent kötet, a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba (2019), melyben visszatérnek az egészen személyes kérdések, sőt még a korábban tabunak számító témák is. A Málnaföldek mindörökre az apával kialakult konfliktusos kapcsolatból villant meg egy-egy érzékeny jelenetet, a Kilencvenes évek pedig a szülők intim együttlétének egy részletére kérdez rá.

    Nem ez a nézőpont az uralkodó a kötetben, de mégis jelzésértékű a jelenléte, különösen az idén megjelent önéletrajzi regény fényében.

    Hiszen pontosan azt jelzi, hogy a pályakezdés idején megismert alanyi költő visszatérőben volt, de talán már a retorikus, sőt néha kifejezetten színpadias hanghordozás, a kikacsintgatások és a pontossága miatt gyilkos irónia nélkül. Sajnos az újabb változás elején szakadt meg az életmű, így minden feltételezés csak találgatás lehet. De mindezzel együtt kijelenthető, hogy ebben a kötetben is egy korszakos, nagy művész verseit olvashatjuk – a nyelvi erő, a nagyszabású terv, az elsöprő erejű, magával ragadó versmondatok, a retorikai tudatosság, a látómező szélessége, a műveltségnek és a magyar nyelv ismeretének mélysége, illetve a versről mint műalkotásról megszerzett tudás mind-mind ezt erősítik. Térey János színházi, fordítói és prózai munkái is megkerülhetetlenek, de elsősorban költő volt, még azokban a szövegekben is költőként gondolkodott és beszélt.

    bb


  • További cikkek