© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Szó szerint
Panodráma: Tanulni, tanulni, tanulni
Schermann Márta rendezésében szóba kerül a cigánykérdés, a szegregáció és integráció problémája, tanárverő diákok és diákverő tanárok, keretlétszám-csökkentés a felsőoktatásban, az iskola befejezése utáni elhelyezkedés nehézségei – vagyis jó magyar módra minden, amin keseregni lehet vagy szokás, és semmi, aminek örülhetnénk, amit értékelhetnénk.
A Panodráma alkotói legújabb produkciójukhoz számtalan interjút készítettek diákokkal, tanárokkal, szülőkkel vagy csak egyszerű járókelőkkel. Olyanokkal is, akik érintettek az oktatásban, s olyanokkal is, akik nem. Illetve a világhírű német társulat, a Rimini Protokoll eszközét alkalmazva szakértőket is színpadra hívtak.
Ezen tapasztalatok alapján formálták meg előadásukat, amely a színlap szerint dokumentumszínházi látlelet a magyar oktatásról. A módszert, amellyel dolgoztak, szakmai nyelven verbatimnak nevezik. A szó jelentése legpontosabb fordításban: szó szerint. Az elnevezés onnan ered, hogy az alkotók (színészek, dramaturgok, rendezők) interjúalanyaik vallomásaiból, eszmefuttatásaiból állítják össze az előadás szövegét. A megnyilatkozásokon nem változtatnak, nem írják át azokat, mindössze a szövegek elrendezése, vágása, összeillesztése tükrözi személyes nézőpontjukat. No meg természetesen a feltett kérdések.
A problémák, amelyeket feszegetnek, határozzák meg a dramatizált mű egészét. Így Schermann Márta rendezésében szóba kerül a cigánykérdés, a szegregáció és integráció problémája, tanárverő diákok és diákverő tanárok, keretlétszám-csökkentés a felsőoktatásban, az iskola befejezése utáni elhelyezkedés nehézségei – vagyis jó magyar módra minden, amin keseregni lehet vagy szokás, és semmi, aminek örülhetnénk, amit értékelhetnénk. Ez valahol érthető, tekintve, hogy a problémás kérdések felvetése a cél, s az, hogy figyeljünk ezekre, gondolkodjunk rajtuk, keressünk megoldást, másrészt viszont ilyen értelemben hiányzik a pro és kontra, hiányzik a másik serpenyő a mérlegről.
Persze lehet, hogy csak azért nem esik szó róla, mert üres, de ez egyrészt kevéssé valószínű (csak vannak pozitívumai is a magyar oktatásnak), másrészt pedig ha így van, vagy az alkotók azt gondolják, így van, ahhoz, hogy ez kiderüljön, fel kellene vázolni, mi az, ami hiányzik.
A terepmunka során gyűjtött anyagok bemutatása különféle módszerek, technikák által történik. Vannak videofelvételek, melyeken a színészek röviden válaszolnak olyan kérdésekre, mint: „Akarsz-e tanár lenni?; Mi akarsz lenni?; Mit nem szeretsz az iskolában?”. De van videó renitens diákokból álló osztályról is, akik nem szívesen tanulnak, nem látják az élet értelmét, és abszolút nem elfogadóak a tőlük akármilyen szempontból különböző embertársaikkal szemben.
A cigánykérdés szóba kerül külvárosi, vélhetően jómódú édesanyák beszélgetésekor is. Ők éppen azt vitatják meg, hogyan tálalják gyermekeiknek ezt a témát, illetve mennyit tudnak iskoláskorú kicsinyeik barna bőrű honfitársaikról. Kiderül, hogy nagyon keveset, hiszen olyan körülmények közt nevelkednek, mely kizárja, hogy ilyen gyerekekkel érintkezzenek (tekintve, hogy jellemzően nem a roma gyerekekből válnak az elit- és fizetős iskolák növendékei). Arra a következtetésre is eljutnak az anyukák, hogy valószínűleg nem ilyen barátian s humánusan magyaráznák gyermeküknek az etnikum jellemzőit, ha olyan környéken élnék mindennapjaikat, ahol bizony szembe kell nézni az elszegényedett rétegek gyakran törvénybeütköző életmódjával és a kulturális különbségekkel, amelyekre a hosszú együttélés ellenére máig nem talált megoldást kis hazánk.
Az este folyamán három szakértő is felszólal, akiktől hallhatunk egy „foucaultiánus” gondolatmenetet arról, hogy hogyan skatulyáz be az iskola, egy szakértői véleményt arról, hogy a pedagógusok nem tudnak bánni a gyermekekkel, s egyet arról, hogy milyen nehéz elhelyezkedni, munkába állni bármilyen végzettség megszerzését követően.
Az előadás egyik legizgalmasabb része talán a vita, amelyet a társulat kreatív producere, Lengyel Anna vezet, s amelyben ezúttal a szegregáció–integráció a téma. Az egyik csapatnak az előbbi, a másiknak pedig az utóbbi melletti érvelés a feladata, arról pedig, hogy ki építette fel jobban mondandóját, a közönség kézfeltartással dönt.
Összességében igencsak ingadozó az előadás színvonala. Az eszközök sokfélesége érdekes, a téma megközelítése viszont kissé egyoldalúnak hat, de nem is ez a legnagyobb gond, inkább az, hogy az egyes jelenetek, az egyes megoldások minősége változó. Az édesanyák beszélgetése például kifejezetten unalmas, ugyanakkor a videóbejátszások, amelyeken a színészek iskolás gyermekek válaszait tolmácsolják, frappánsak, humorosak, üdítően hatnak.
A legerősebb résszel zárom, mert az éppen az utolsó jelenet, amelyben iskolai évnyitók, évzárók, különféle nemzeti ünnepek, évfordulók sablonos beszédeit, elcsépelt verseit és frázisait hallhatjuk kánonban a kórusként felsorakozott színészektől. Az az átgondolt megvalósítás, az irónia, a kritikus, de kedves humor, amely ebben a jelentben megnyilvánul, hiányzik az előadás megelőző részeiből, s ez sajnálatos, főleg azt látva, hogy a társulat egyébként ilyet is képes létrehozni.
Panodráma: Tanulni, tanulni, tanulni, Trafó, Budapest, 2012. április 19.
Rendező: Schermann Márta
Ezen tapasztalatok alapján formálták meg előadásukat, amely a színlap szerint dokumentumszínházi látlelet a magyar oktatásról. A módszert, amellyel dolgoztak, szakmai nyelven verbatimnak nevezik. A szó jelentése legpontosabb fordításban: szó szerint. Az elnevezés onnan ered, hogy az alkotók (színészek, dramaturgok, rendezők) interjúalanyaik vallomásaiból, eszmefuttatásaiból állítják össze az előadás szövegét. A megnyilatkozásokon nem változtatnak, nem írják át azokat, mindössze a szövegek elrendezése, vágása, összeillesztése tükrözi személyes nézőpontjukat. No meg természetesen a feltett kérdések.
A problémák, amelyeket feszegetnek, határozzák meg a dramatizált mű egészét. Így Schermann Márta rendezésében szóba kerül a cigánykérdés, a szegregáció és integráció problémája, tanárverő diákok és diákverő tanárok, keretlétszám-csökkentés a felsőoktatásban, az iskola befejezése utáni elhelyezkedés nehézségei – vagyis jó magyar módra minden, amin keseregni lehet vagy szokás, és semmi, aminek örülhetnénk, amit értékelhetnénk. Ez valahol érthető, tekintve, hogy a problémás kérdések felvetése a cél, s az, hogy figyeljünk ezekre, gondolkodjunk rajtuk, keressünk megoldást, másrészt viszont ilyen értelemben hiányzik a pro és kontra, hiányzik a másik serpenyő a mérlegről.
Persze lehet, hogy csak azért nem esik szó róla, mert üres, de ez egyrészt kevéssé valószínű (csak vannak pozitívumai is a magyar oktatásnak), másrészt pedig ha így van, vagy az alkotók azt gondolják, így van, ahhoz, hogy ez kiderüljön, fel kellene vázolni, mi az, ami hiányzik.
A terepmunka során gyűjtött anyagok bemutatása különféle módszerek, technikák által történik. Vannak videofelvételek, melyeken a színészek röviden válaszolnak olyan kérdésekre, mint: „Akarsz-e tanár lenni?; Mi akarsz lenni?; Mit nem szeretsz az iskolában?”. De van videó renitens diákokból álló osztályról is, akik nem szívesen tanulnak, nem látják az élet értelmét, és abszolút nem elfogadóak a tőlük akármilyen szempontból különböző embertársaikkal szemben.
A cigánykérdés szóba kerül külvárosi, vélhetően jómódú édesanyák beszélgetésekor is. Ők éppen azt vitatják meg, hogyan tálalják gyermekeiknek ezt a témát, illetve mennyit tudnak iskoláskorú kicsinyeik barna bőrű honfitársaikról. Kiderül, hogy nagyon keveset, hiszen olyan körülmények közt nevelkednek, mely kizárja, hogy ilyen gyerekekkel érintkezzenek (tekintve, hogy jellemzően nem a roma gyerekekből válnak az elit- és fizetős iskolák növendékei). Arra a következtetésre is eljutnak az anyukák, hogy valószínűleg nem ilyen barátian s humánusan magyaráznák gyermeküknek az etnikum jellemzőit, ha olyan környéken élnék mindennapjaikat, ahol bizony szembe kell nézni az elszegényedett rétegek gyakran törvénybeütköző életmódjával és a kulturális különbségekkel, amelyekre a hosszú együttélés ellenére máig nem talált megoldást kis hazánk.
Az este folyamán három szakértő is felszólal, akiktől hallhatunk egy „foucaultiánus” gondolatmenetet arról, hogy hogyan skatulyáz be az iskola, egy szakértői véleményt arról, hogy a pedagógusok nem tudnak bánni a gyermekekkel, s egyet arról, hogy milyen nehéz elhelyezkedni, munkába állni bármilyen végzettség megszerzését követően.
Az előadás egyik legizgalmasabb része talán a vita, amelyet a társulat kreatív producere, Lengyel Anna vezet, s amelyben ezúttal a szegregáció–integráció a téma. Az egyik csapatnak az előbbi, a másiknak pedig az utóbbi melletti érvelés a feladata, arról pedig, hogy ki építette fel jobban mondandóját, a közönség kézfeltartással dönt.
Összességében igencsak ingadozó az előadás színvonala. Az eszközök sokfélesége érdekes, a téma megközelítése viszont kissé egyoldalúnak hat, de nem is ez a legnagyobb gond, inkább az, hogy az egyes jelenetek, az egyes megoldások minősége változó. Az édesanyák beszélgetése például kifejezetten unalmas, ugyanakkor a videóbejátszások, amelyeken a színészek iskolás gyermekek válaszait tolmácsolják, frappánsak, humorosak, üdítően hatnak.
A legerősebb résszel zárom, mert az éppen az utolsó jelenet, amelyben iskolai évnyitók, évzárók, különféle nemzeti ünnepek, évfordulók sablonos beszédeit, elcsépelt verseit és frázisait hallhatjuk kánonban a kórusként felsorakozott színészektől. Az az átgondolt megvalósítás, az irónia, a kritikus, de kedves humor, amely ebben a jelentben megnyilvánul, hiányzik az előadás megelőző részeiből, s ez sajnálatos, főleg azt látva, hogy a társulat egyébként ilyet is képes létrehozni.
Panodráma: Tanulni, tanulni, tanulni, Trafó, Budapest, 2012. április 19.
Rendező: Schermann Márta
