Rajzolók, akik könyvet csinálnak – körinterjú borítótervezőkkel

Élesen emlékszem, amikor az óvodában a nyári élményről kellett rajzot készíteni. Nagyon megmaradt bennem a mozdulat, a spontán öröm, ahogy a zsírkrétát dörzsöltem a papírra, kentem az ujjaimmal. A színek, ahogy összeolvadnak az izzadt tenyeremtől. Aztán élesen emlékszem arra a furcsa szégyenérzetre is, amikor a folyóson magyarázza az óvónő anyukámnak, hogy baj van, mert „a gyerek nem megfelelően ábrázol”. Én meg álltam, megbabonázva az elmosódó felület előtt, amelyen addig ismeretlen színek bukkantak elő. A felnőttek nem értékelték, pedig a képem címe az volt: Amit a vonatból láttam egy forró napon. Huszonöt évre zárt a csigaházamba ez az élmény. A tánc és az írás hamarabb nyert érvényességet a felnőttek szemében velem kapcsolatban. Így kései pályakezdő lettem tervezőként, araszonként mertem megmutatni a belső vízióim. Elsőnek a könyvtestek kezdtek érdekelni. A tárgyiasult szépségük, a lehetőség, amely bennük rejlik. Amikor a Varratok (ami az első könyvtervem volt, Palman Zsuzsi illusztrálta) Szép könyv elismerést kapott a semmiből, akkor fordult át bennem valami. Onnantól pedig sorra jöttek a feladatok, amelyekből rengeteget tanultam. Végül a címkéktől menekülve találtam ki a betűéspixelrakodómunkás szót, hogy mindegyik szerepköröm megmaradhasson, ugyanakkor mindegyik lényegtelenné is váljon. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy mások tervezőgrafikusnak vagy írónak tartanak.

Amikor leérettségiztem (a pécsi művészeti szakközépben grafikaszakon), akkor azt gondoltam magamról, hogy én egy felkészült és képzett grafikus vagyok. Utólag rendkívül komikus erre visszaemlékezni… Szóval az a pont nagyon régen volt, amikor elkezdtem professzióként tekinteni a grafikára – az egy másik kérdés, hogy ennek mikor lett alapja.

Nem hiszem, hogy gyerekként nagyon más lett volna a viszonyom a rajzoláshoz, mint a kortársaimnak. Legfeljebb több papírt firkáltam össze, meg az én rajzaimra kicsit gyakrabban mondták, hogy „fú, de klassz, hogy csináltad?”.

A szakmai karrierem valószínűleg ott kezdődött, amikor Erzsike néni az óvodában engem kért meg, hogy virágokat rajzoljak az anyák napi meghívókra. Azért ott már nem beszélhetünk hobbiról!

Innen persze kanyargós út vezetett a képeskönyvekhez, de a hozzáállásom nem sokat változott. A művészet és az alkotás szavakat igyekszem gondosan kerülni, amikor a munkámról van szó. Ez lehet, hogy valami személyiségzavar, de képtelen vagyok a saját tevékenységemre mint valami komoly hivatásra tekinteni – egy cseppet megfeszülő állizommal vagy az elérzékenyüléstől meg-megrebbenő pillákkal. Egy rajzoló vagyok, aki könyveket szokott csinálni, ennyi. Meg még írok is, de az más tészta.

Gyerekként sokkal inkább matekos voltam, mint rajzoló, ez eléggé meghatározta az életemet egy darabig. Fel sem merült, hogy a művészet lenne a nekem való pálya. Rajzolni persze mindig szerettem, de hát szerettem még annyi minden mást is mellette! Úgyhogy sok kanyar után a fordulópontot nálam mindenképpen a Jég kiadása hozta. Nem azért, mert akkor belülről máshogy álltam a rajzoláshoz, hanem mert kívülről elkezdtek komolyan venni. Ráadásul a Magvető! Ez az egész valahol egy nagy trükk: hogyan priorizálok valamit előre az életemben úgy, hogy mégis „csak játék” maradjon? Amikor ez sikerül, akkor érzem, hogy ez egy komoly és szép hivatás, mégis úgy tudom csinálni, mintha hobbi lenne. Ilyenkor minden rendben.

Nekem igazából nem volt más, szerettem rajzolni, mint a lányok általában, színezni, nyomdázni. Amikor tudtam már, hogy a kis Képzőbe akarok menni, az tíz-tizenegy éves koromban volt – ez annak volt köszönhető, hogy anyukám dolgozott a Szőnyi táborban nyaranta Zebegényben, és én is mentem vele. Ott kezdtem tűzzománcozni tizenegy évesen, és utána már biztos voltam benne, hogy a művészet az én utam: volt egy képem a „kisképzősökről”, és szerettem volna én is ebbe a brigádba tartozni. Hippik voltak még akkor bőven, Janis Joplint meg Black Sabbath-ot hallgattak, állandóan mosolyogtak, tehetségesek voltak, és szabadok. Imádtak engem, és mindig játszottak velem, tanítgattak rajzolni is. Én meg olyan menőnek éreztem ezt (1992-ről beszélünk). Aztán 1996-ban felvettek a kis Képzőbe, ami életem legszebb napja volt, tisztán emlékszem arra, hogy kibontottam a borítékot. De amikor megláttam Szűcs Kata és Ratimovszky Milán rajztudását (akik az osztálytársaim voltak), kicsit rosszul éreztem magam, annyira fényévekkel voltak előttem, hogy azóta sem hoztam be ezt.

Ki lehet kapcsolni ebből a szerepből? Rátok mennyire jellemző, hogy 0–24-ben megfigyelői vagytok a világnak? Ha igen, tud ez teher lenni?

Szerintem mindenki 0–24-ben megfigyelője a világnak, inkább az a kérdés, hogy mit kezd a tapasztalataival. Ha arra gondolsz, hogy felkeléstől lefekvésig megállás nélkül grafikus szemmel nézem-e a világot, akkor a válaszom: nem. Már csak azért sem, mert a grafikusság nálam az írósággal párhuzamosan létezik, és vannak időszakok, amikor sokkal inkább egy éppen formálódó szöveg köti le a figyelmemet, mint bármi más. Na meg folyamatosan mindenféle könyves ötletek körül is kanyarognak a gondolataim, úgyhogy közben azért teljesen a grafikusság sincsen kikapcsolva, mert az sem olyan, mint egy rádió vagy egy mosógép, ami egy gombnyomásra leáll. Meg még ott van a „szakmai ártalom” része is a dolognak, hogy minden írott, nyomtatott dolgot: feliratot, emblémát, szórólapot, újságot, könyvet, minden efféle képeket és/vagy betűket hordozó vackot, amivel tele van a környezetünk, grafikusként szakmai szemüvegen át nézi az ember – észreveszi a szépet, a különlegeset, bosszankodik a csúnyán, a félresikerültön. Tehát megtorpan olyan dolgok láttán, amelyek mellett sokan csak simán elsétálnak. De ebben nincs semmi különös, hisz egy autófényező nyilván a szeme elé kerülő autók szép vagy csúnya festésére izgul, ami meg nekem nem tűnik fel, hisz nem vagyok otthon ebben a szakmában. Mindenkinek van egy, a hivatása által meghatározott nézőpontja, ez természetes. Legfeljebb egy kvantumfizikusnak talán ritkábban jut eszébe a mindennapi környezetéről a szakmája, mint egy grafikusnak. De még ez sem biztos, hiszen ahhoz a szakmához sem értek, és könnyen lehet, hogy egy moziplakátról vagy a lecsófőzésről is simán eszébe juthat az embernek a kvantumfizika, ha a hivatása miatt azzal van tele a feje. Mindez lehet fárasztó is néha, de tehernek azért nem mondanám – tehernek másféle dolgokat szoktam érezni.

Nálam teljesen jellemző. Az a típusú ember vagyok, aki megfigyelés után ráadásul szét is akarja szedni a dolgokat a fejében, hogy hogyan működnek, és miért pont így sikerültek. Buta és okos modelleket építek emberek viselkedéséről, a saját hibáimról vagy egy könyv rosszul sikerült borítójáról. Persze, nagyon fárasztó, cserébe le kell mondani pár dologról, például hogy fel legyen töltve a telefonom, vagy hogy tudjam, hol a lakáskulcsom. Mindenre azért nincs elég kapacitás! De nem hiszem egyébként, hogy ez csak ezen a pályán van így. Nemrég programozásról beszélgettem valakivel, és bár messze esnek a szakmáink egymástól, abszolút megértettük az előretervezés-útkeresés mindennapos ütközéseit – bizonyos paraméterek mentén megfeleltethető egymásnak az illusztráció és a kódolás. Az ilyen beszélgetésekhez figyelni kell a világra.

Azt hiszem, vannak olyan emberek, akik megfigyelnek, bármi legyen is a szakmájuk, és vannak olyanok, akik nem. Vagy az utóbbiak egyszerűen tudják, hol a kikapcsológomb.

Három gyerek mellett csak a 0–24 üzemmódot ismerem. A szabadúszás egyik nagy előnye és óriási hátránya, hogy a feladat a nyomdába adásig (olykor még azután is) mindig velem van. A projektmunkáknál akár négy szál is egyszerre fut és csomósodik a fejemben. A gyerekeim szerint van egy viccesen bamba tekintetem, amikor eszembe jut valami. Perspektívát bármelyik pillanatban tudnom kell váltani – ez néha szórakoztató tud lenni, néha meg zavaró. A hétköznapok sokszor nehezebben mennek, olyankor inkább érzem magam erdei állatkának, aki figyeli az évszakokat, elfogadja a természet törvényeit, nyelvet keres az őt körülvevő jelenségekre. Az emberek világában leginkább csak szorongani tudok.

Nem hiszem, hogy ez kikapcsolható, és a környezetemnek egész biztosan teher. Például amikor közlöm, hogy a lakásban melyik kép maradhat a falon, vagy amikor egy étteremben a menüt kritizálom a betűtípus miatt, vagy ha a könyvesboltban az első dolgom a kolofont bújni egy jobb borító láttán.

Igen, ez nálunk is megvan. De a gyermekem apját ez nem zavarja, ő mérnök. Viszont most már sokszor szól, ha valami bénaságot lát, és roppant büszke magára, hogy kiszúrja. Egyébként azt gondolom, mindenki megfigyelő – talán a művészek jobban, vagy másképp. Egy író ugyanúgy jobban figyel, mint egy átlagos szakmával rendelkező. Én például nagyon örülnék, ha úgy tudnám figyelni a világot, mint a kisebbik lányom: egészen más dolgokat vesz észre, és néha sokkal fontosabbakat is.

Mesélnétek egy kicsit a munkafolyamatokról? Mi vesz benneteket körül a munka során?

Rendetlenség. Főleg. Én az utóbbi időben szinte kizárólag saját könyveket készítek – vagyis én írom a szöveget, én készítem a könyvtervet meg a rajzokat is. Így viszonylag könnyű a dolgom, hiszen a saját magam „megrendelője” vagyok. Már írás közben szoktam vázlatokat készíteni a készülő könyvhöz, sőt olyan is előfordult, hogy eleve egy vizuális ötletből indult a szöveg. Az illusztrálás során először az oldalpárokról rajzolok vázlatokat, kitalálom a szöveg és az illusztráció viszonyát. Aztán az egyes rajzokhoz készülnek vázlatok, bár néha az is előfordul, hogy nagy merészen ezt a fázist kihagyom, és egyből élesben rajzolom meg az illusztrációkat. Hol így, hol úgy. Van, hogy még az utolsó pillanatban is változtatok dolgokon. Olyan az egész, mint egy nagy kirakós játék: egy csomót lehet rendezgetni, vacakolni a különböző elemekkel, amíg minden a helyére kerül.

Ebben egyetértek Andrással, a káosz szuper munkakörnyezet. Minden összevissza van dobálva az asztalomon, ezért néha mellé nyúlok, nem a türkizkék ceruza kerül a kezembe, hanem a piros ecsetfilc, de nincs baj, mert úgy is pont jól működik a kép. Sok kompozíciós vázlatot skiccelek (egész kicsi színes téglalapok egy papíron), furcsa egyensúlyokat keresek, ritmusokat. Ezek akár épülettömegek is lehetnének, pár éve még lehet, azok is voltak. Ezen túlmenően nem szeretek nagyon megtervezni dolgokat: nekem sem szabad pontosan tudni, mit rajzolok. Könnyen elunok bármit, és a folyamatos meglepetés jót tesz a munkának. Egy féltudatos flow az ideális állapot, olyankor érzem, hogy jól fog elsülni, amit csinálok. Legtöbbször igazam van, de ha nem, akkor legalább jól éreztem magam közben.

Mostanában úgy dolgozom, hogy a legkisebb vagy fel van kötve a hátamra hordozóval, vagy a férjemmel és/vagy a nagyobbakkal játszik. Egy-két-három macska még a környezetemben, egy német dog pedig a lábamnál horkol. Néha pont egy, a gyerekek által otthagyott tárgy lendít egy ötleten. Alapvetően az őskáosz közepén dolgozom, de már megszoktam, ahogy körülöttem motoszkálnak. Persze ha nem szoktam volna meg, valószínűleg már rég nem csinálnék semmi kreatívat. Az utolsó simításokat, főleg a szövegeknél, éjszaka vagy kora hajnalban végzem el. Olyankor van egyfajta csend, amiben két dimenzió nyílik a térből: az egyikben a szuszogók, a másikban én és a feladatom.

A nyitva hagyott fájlok és az el nem mentett vázlatok specialistája vagyok.

Rendszerint fejben előkészítem a kért hívószavak alapján a tervet, aztán élesben megcsinálom. Pihentetem, majd folytatom, csiszolom. Borítóknál viszonylag már a folyamat elején küldök két-három skiccet, hogy tisztázzuk az irányt a megrendelővel. Ezzel rengeteg időt és félreértést tudunk megspórolni.

Én eleve színes vázlatokat készítek (a magamnak szánt firkák után), és abból elküldöm a legjobb két-három verziót az ügyfélnek. Az a tapasztalatom, hogy érdemes minél korábban konkrét, jól értelmezhető vázlatokat bemutatni, mert annál gyorsabban tud haladni a munka – illetve annál gyorsabban kiderül, ha nem egyre gondolunk a megrendelővel.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok most már, ha itthonról dolgozom, hogy van dolgozószobánk. Ez azért király, mert ott minden úgy lehet hagyni, ahol épp tartok. Ez régebben nem volt így, de ettől függetlenül én nem szeretem, ha folyamatosan kupi van körülöttem – ha befejezek egy dolgot, azért elpakolok. De ha őszinte akarok lenni, inkább van kupi az asztalomon, mind rend. A munkafolyamat pedig változó, de mindig firkálással és információgyűjtéssel kezdődik. Ha könyvborítót tervezek, akkor persze olvasással.

Mi az, ami leginkább inspirál titeket?

Kábé bármi. Lehet egy utcán elkapott beszélgetésfoszlány, egy vicces felirat egy bolt bejáratánál (ezeket kifejezetten gyűjtöm is), egy lépcsőház, egy romos kerítés, fura árnyékok valahol, egy kisgyerek szájából elhangzó különös mondat – a végtelenségig lehetne sorolni. Akár egy álom is lehet inspiráló, bár ez velem még nem nagyon fordult elő. Az annál inkább, amikor már épp elaludnék, és félálomban hopp, valahonnan előbújik egy ötlet, és akkor lehet kikászálódni az ágyból, és felírni, nehogy elvesszen (amitől rögtön fel is ébredek, és nem tudok visszaaludni még jó sokáig).

Tegnap végighallgattam, ahogy egy brit néni egy kóbor macskával kimérten veszekszik. Nem értettek egyet, azt hiszem, egy hattyú volt a konfliktus oka. Tele vannak a sketchbookjaim mindennapos jelenetekkel, piacról, zenekari próbákról, bevásárlóközpontokból gyűjtöm őket. Ilyenekből épülnek a projektek.

A családom, ami egy életre kelt Durrell-könyv. Stabilan változó anyának lenni, ami egyszerre követeli meg, hogy felnőtt legyek, és engedi meg, hogy a bennem lakó kislány szabad lehessen. A gyerekeim mindig ráébresztenek, hogy ne annak lássam a dolgokat, aminek elsőre tűnnek. Ha már nagyon kisült az agyam, akkor német expresszionista táncszínházi videókat szoktam nézni. A test nem felejt, de közben a fejem kikapcsol, miközben az izmaim rezonálnak. Az alvás a leginspirálóbb, de az már a vattacukor-kategória, és ha éppen megadatik, akkor egy jó délutáni alvástól kétezer ötlet és gondolat kezd el gombamód nőni a fejemben. Most a világ végén lakunk, és ha kinézek az ablakon, csak fákat és dombokat látok közel és távol. Lovakat, rókákat, vaddisznókat, szarkákat. Ritkán tudok csak úgy nézelődni, de öt perc is elég az ablak előtt, hogy kedvet kapjak újra a feladatokhoz.

Engem a megbízásoknál a határidő, a saját munkáknál a FOMO inspirál.

Jó kérdés, kábé bármi tud. Teljesen hangulattól függ, hogy éppen mi hat rám. A deadline a fontos. És most már azt is tudom, mikor kell elengedni egy munkát – nem volt túl sok, de egy-kettő azért akadt, amit visszadobtam.

Mi a kedvenc eszközötök?

Színes ceruzák, zsírkréta, akril, vízfesték, Posca markerek. Mindegy, csak gyorsan lehessen nagyon színes dolgokat a lapra rakni.

A Wacom Intuos Art Medium digitális rajztábla. Mindent kibír (de tényleg), még a dorombolva henyélő macskákat is. Layerekkel dolgozom, és hű társam ebben évek óta.

Grafit, tűfilc, filc, tempera, illetve a pausz. De nagyon szeretek még kollázsokat is csinálni.

Grafitceruza, radír meg az örök A5-ös méretű Wacom rajztábla.

Egy 2006-os A5-ös méretű Wacom Intuos3 rajzpad. Elnyűhetetlen.

András, a Kuflik-sorozat írója, illetve illusztrátora is vagy, és Imola, te is illusztráltad már a saját köteted. Melyik nehezebb: ha a saját szövegeitek mellé készítettek illusztrációt, vagy ha más szerző anyagával kell dolgoznotok?

Ami nehéz talán, hogy mindig könyvtervben gondolkozom. Egy ideje már csak úgy írok, hogy látom egy könyvtest részeként is az adott szöveget. Régebben ez szétszórtabb folyamat volt bennem. A saját munkáimnál az a fontos számomra, hogy párbeszéd legyen a kép és a szöveg között, nem alá/mellé/fölé rendelt viszony. Egy másik narratívaként használom a vizualitást. A két vonalrendszer kapcsolódik, és a legjobb esetben egy plusz egy eredménye egy harmadik, működőképes horizont lesz. Engem ez érdekel, ez hajt ezekben a munkákban. Létre tudom-e hozni ezt a párbeszédet a rendelkezésemre álló szűk idő alatt (mert persze sosem lehet ezeket évekig érlelni és ízlelni). Nagyon szeretem kitalálni a könyvtest méretét, a betűtípust, a formákat, az összhatást. Dolgoztam íróként más illusztrátorokkal, és nagyon izgalmas volt. A Kinőtt szív Maros Kriszti tehetségétől lett annyira kerek. Vannak helyzetek amikor ezt a terepet át kell engedni, hagyni meglepni magam, mert úgy születik valami igazán különleges. Szerencsére van körülöttem pár olyan ember, akik a végletekig őszinték velem – ez óriási kincs és támasz abban, hogy mikor engedjek el valamit, vagy éppen merüljek jobban bele egy ötletbe. Másoknál alázatra, az üzenet pontos leképezésére törekszem, és gyakran sokkal spontánabb és meglepőbb tudok lenni, ha nem a saját szövegemmel dolgozom.

Jobban szeretek saját szöveggel dolgozni. Ahogy Imola, én is sok esetben könyvtervben gondolkozom, mivel engem is nagyon izgat, hogyan tud együttműködni szöveg és vizualitás: amikor kép és szöveg egyenrangú a könyvön belül, egyik sincs alárendelve a másiknak, és együtt adnak ki egy teljes egészet. Bár ami azt illeti, most egy kis időre épp szeretném félretenni ezt a „képeskönyvben-gondolkodást”, és önállóan, képek nélkül is működő szövegekkel foglalkozni.

Mennyi szabadságotok van a munkában? Milyen szempontokat vesztek figyelembe, ha egy felkérést kaptok akár illusztrálásra, akár borítókép tervezésére?

Mint az imént említettem, mostanában már leginkább csak saját szövegekből dolgozom. Ez sok szabadságot ad, és ha valami nem tetszik, csak önmagammal vitatkozhatok – ami nem jelenti azt, hogy mindig jó főnöke vagyok magamnak. Nem, ha belegondolok, időnként egy mindennel elégedetlen hajcsárnak tűnök. A külső megrendelésekkel eddig többnyire szerencsém volt. Szerintem fontos, hogy a megbízó (ahogy nevéből is következik) bízzon a grafikusban. Az sosem szerencsés, amikor a kiadó fejében „már van valami”, és ezt a valamit szeretné előállíttatni a tervezővel. Nekem valószínűleg mázlim volt, mert sosem kellett vállalhatatlan kompromisszumokra kényszerülni sem illusztrációk, sem borítótervek esetében.

Eddig összesen három könyv jelent meg a rajzaimmal három különböző kiadónál, és mindegyik esetben óriási szabadságot kaptam – kiadótól, szerkesztőtől, szerzőtől, mindenkitől. Szerencsém volt? Lehet, mindenesetre nagyon jó érzés úgy dolgozni, hogy bíznak bennem. Nem hiszem, hogy jól működök rövid pórázon, makacs vagyok és kíváncsi, de nekem ez még azért az eleje az útnak, és keveset látok előre.

Szeretem a konkrét és tiszta briefet, amiben van még mozgástér. Van ilyen is, meg van olyan is. Szakmailag korrekt kompromisszumokkal még lehet jó borítót csinálni, de a nagyon jó borítóhoz kell még valami plusz szerintem. Sok minden múlik a megrendelőn, hogy mennyi teret ad, mennyire lehet merész, rendhagyó vagy éppen letisztult egy terv. A Csavard fel a szöveget terveinél nagyon jó volt, hogy pont az én layerezési technikám kellett, ezért lubickolhattam a feladatban. A Lakása van bennem kötetnél is teljesen szabad voltam (a sorozat paraméterein belül), és a mostani lengyel könyvnél, a Holtak aranya, holdak ezüstjénél is olyan bizalmat kaptam a kiadótól, ami megsokszorozta az erőimet. A költségvetés rendszerint határt szokott szabni az álmodozásaimnak, meg a Rhives papír és a Geltex ára is.

Ez változó, általában nehezen viselem, amikor megmondják, hogy mit rajzoljak, mert akkor csak egy „távkéznek” érzem magam. Én kifejezetten szeretek sorozatban gondolkodni: egyrészt izgalmas kihívás megtalálni a közös alapot különböző témákhoz, másrészt segítség, amikor nem találok fogást egy nehezebb címnél.

Általában szabad vagyok. Az esetek nagy százalékában csak egy tervet szoktam küldeni: azt gondolom, hogy ha én otthon megfutom a köröket, és érzem, hogy szerintem melyik irány, melyik terv a legjobb, akkor azt a kiadónak is el kell hinnie. Ezért bíznak meg.

Tervezés közben sokszor próbálok „kiszállni”, olvasóként, vevőként nézni a könyvre, megkérdezni magamtól, hogy levenném-e a polcról a borító miatt.

Fontos szerepet játszik karrieretekben a mese. Mit gondoltok, mivel lehet leginkább felkelteni a mai gyerekek érdeklődését? Minek köszönhető például az, hogy a Kuflik -sorozat már a 15. részénél tart?

A szerző példátlan kitartásának! A viccet félretéve (na jó, volt benne egy kis nem vicc is) szerintem a gyerekek figyelmét akkor tudjuk felkelteni bármivel, ha komolyan vesszük őket, miközben magunkat nem vesszük az indokoltnál komolyabban. Tehát nem felülről lefelé, a mindentudó felnőtt pozíciójából, egy lebutított, sosemvolt gyereknyelven próbálunk szólni hozzájuk, hanem mint velünk egyenrangúakhoz (akik legfeljebb erről-arról még valamivel kevesebbet vagy épp mást és másképpen tudnak). Röviden: nem nézzük hülyének őket. A gyerekeknek nagyon is megvan a véleményük az őket körülvevő világról (rólunk is), és nagyon sok dologgal kapcsolatban vannak kérdéseik. Úgyhogy mindenféle témával, akár a legkomolyabbakkal is fel lehet kelteni az érdeklődésüket. Persze azért szabad, csak úgy, az öröm kedvéért marháskodni is velük. Mert, majd elfelejtettem, van humoruk! Olykor azért ezt is érdemes figyelembe venni… De most abbahagyom, mert én is kezdem magamat az indokoltnál komolyabban venni. Még csak annyi, hogy nem én vagyok az okos, a fentieket nagyon jól tudja és gyakorolja sok kiváló – író és rajzoló – kollégám is.

A Kuflik… Imádom. Úgy vettem meg a kisebbik lányomnak tavaly, hogy nem is olvastam bele, csak láttam a neten, hogy ajánlják anyukák. ementem a boltba érte, és vettem hármat. Amikor elkezdtük itthon olvasni, először azt hittem, nem fogja szeretni, és elsőre nem is ment át, majd pár hónap múlva újrakezdtük, és imádja. Sokszor nézegette csak úgy a képeket. Kicsit úgy működik nála, mint A Négyszögletű Kerek Erdő.

A Kuflik komolyan veszi a viccet. Ez csodálatos dolog.

Kiváló gyerekkönyvsorozat, teljesen megérdemelt a népszerűsége. Még sok ilyen hazai munkára lenne szükség, hogy ne folyton külföldi kiadványokat kelljen vásárolni a kicsiknek. Én mindig ahhoz tartom magam, hogy nem szabad a gyerekeket hülyének nézni – ami nekem vicces és kedves, az valószínűleg nekik is az lesz (de minimum a szülőknek).

A Kufliknak varázsa van. Szokatlan, vakmerő és eredeti. A gyerekeim nagyon szeretik, és András többi könyvét is.

Mivel lepitek meg az olvasóitokat a közeljövőben? Min dolgoztok most?

A napokban megy nyomdába a lengyel–magyar kétnyelvű könyvem a Holtak aranya, holdak ezüstje, amelyben lengyel mondákra reflektálok szövegekkel és képekkel. Én terveztem a könyvet, Jurczak Monika pedig lefordította. Nagyon élveztem a kötet készítésének minden mozzanatát. Most fogok belekezdeni a filmvágásba. Ezzel párhuzamosan a Fekete István-sorozat borítóin, egy nemzetközi projekten és egy magazinon dolgozom. Megvan már a következő könyvtervem is, amely leginkább szövegszempontból érdekel, és már kész az első szakasza. Többéves lemaradásban vagyok a munkáim dokumentációjával, befotózásával, feltöltésével, ezt is szeretném még idén megcsinálni. És ígértem a lányomnak és a fiamnak egy családi társasjátékot, amiben a három kutyánk, a három macskánk és a nyuszink fog szerepelni. Ők már felskiccelték, most rajtam a sor.

November végéig a MOME Image Pro illusztrációs tanfolyamon tanítok, a fennmaradó időben jó pár könyvborítót kell befejeznem, illetve a saját illusztrációimat se ártana folytatni. Ó, és persze rengeteg papírmunkát is el kéne intéznem, de azzal ki lehet kergetni engem a világból…

Én jelenleg a tavaly megjelent A baba első szavai (Scolar) második részét próbálom befejezni, már majdnem kész. Ebben csak járművek vannak – never ending sztorinak tűnik, tényleg. Illetve december végéig még három új, tavasszal megjelenő Scolar Live-kötet borítóját kell elkészítenem.

Kivételesen egy felnőtteknek szóló könyvön dolgozom. Ez egy sokműfajú kötet lesz, amelynek a szövegeit hárman írtuk Kollár Árpád és Csepregi János kollégáimmal. Most, a szerkesztésen túl mindenki a saját szövegeinek végső javításán dolgozik. Egy meglehetősen szokatlan könyv lesz, úgy tematikáját, mint kinézetét tekintve – csak legyen már egyszer végre kész… Ezenkívül van több, antológiák számára készülő mese, amelyeket mielőbb be kell fejeznem. Úgyhogy most leginkább az írásról szólnak a napok, meg a fel-feltörő lelkiismeretfurdalásról, amiért nem vagyok képes rendet vágni sok év rajz- és kézirat dzsungelében (amiben soha nem találok semmit). Ja, meg végre kéne egy saját weboldal – na, azon is dolgoznom kell!

Nemrég fejeztem be egy – leginkább – felnőtteknek szóló verseskötet rajzait (Tóbiás Krisztián: A mikulás rakétája), azóta pedig az egyetemi projektjeimen dolgozom. Az utolsó félévemet töltöm a Cambridge School of Artban, ha minden jól megy, pár hét múlva két könyvterv kerül ki a kezem alól. Igyekszem kihasználni, hogy elérem az iskola printműhelyét, könyvtárát – tegnap éppen rézkarcot készítettem, ami elég messze esik bármitől, amit eddig csináltam. Bár alig van pár hét hátra, még mindig nem állt össze pontosan, mik is ezek a könyvek, de épp van hely, idő és tér kísérletezni, amit igyekszem maximálisan kiélvezni és közben minimálisan aggódni.