• Az elme labirintusában – Kritika Az apa című filmről

    2021.05.15 — Szerző: Vigh Martin

    Anthony Hopkins egy élete alkonyán járó férfit játszik legújabb filmjében. Mivé válik az ember, ha már saját magára sem számíthat, és legközelebbi hozzátartozói emléke is csak halvány sziluettként él elméjében? Az apa, ha nem is korszakalkotóan, de mindenképpen érzékletesen beszél a demenciáról.

  • apa

    Az élete végén számot vető, magán már kívül maradó ember képe rég ismert toposz a filmművészetben. A demencia, az Alzheimer-kór éppúgy szolgáltathat alapot tömegfilmeknek (Szerelmünk lapjai), mint művészibb igényű alkotásoknak (Megmaradt Alice-nek, Iris – Egy csodálatos női elme). A téma népszerűsége érthető, a kiszolgáltatott idős ember küzdelme ugyanis a zsigereinkig hat – épp ezért ezekben az esetekben különösen nagy a filmesek felelőssége. Meg kell találni a határt, ameddig a produkció megmarad érzékletes ábrázolásnak, és nem csúszik át az emberi fájdalom túlzott esztétizálásába. Florian Zeller (aki egyébként saját színpadi művét adaptálta) ilyen szempontból mindenképpen jelesre vizsgázik: Az apa végig kimért és ízléses marad, még akkor is, ha a biztonsági játék némileg rá is nyomja bélyegét a végeredményre.

    Végletekig lecsupaszított alapsztori jellemzi a filmet. Adott egy idős ember, Anthony, aki a lányával él, és demenciában szenved. Ez konfliktusokat okoz a családban, hiszen a férfi büszke, nehezen fogadja el a segítséget. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, talán túlzás is bármiféle történetről beszélni, ugyanis minden az emlékezés szubjektív mivoltának és az emberi agynak a szüleménye. Pontosabban semmiben sem lehetünk biztosak: nem tudhatjuk, hogy amit az egyik jelenetben látunk, az később mire fog kifutni, már ha egyáltalán kifut valamire. Zeller nem az egyén felfedését szánja filmje revelációjának, a cél a néző folyamatos bizonytalanságban tartása. A rendező nem egyszerűen az igaz–nem igaz, képzelet–valóság tengelyen helyezi el a befogadót, hanem a részleteket teszi homályossá. Nem ad szigorúan vett azonosulási pontokat, fogódzkodókat. folyamatosan őrlődünk a két nézőpont között, hiszen sokszor maguk a jelenetek is szinte észrevétlenül váltanak fókuszt. Nem egyértelmű emiatt, hogy kivel azonosulunk, hiszen bár Anthony története tragikus, lánya vagy épp annak férje szintén megszenvedi a helyzetet.

    apa

    A családi viszonyok érzékletesen, apró mozzanatok által válnak láthatóvá. Zeller bizonyos jelenetekben dedramatizál, máskor viszont látványosan akar hatást kiváltani.

    A filmre egyébként is jellemző a kettősség: ártalmatlan helyzetek válnak feszültté azáltal, hogy a néző pontosan tudja, mi zajlik a háttérben.

    Ugyanígy kettős például a zene és a díszlet szerepe – míg előbbi komolyzenei taktusával drámai hatást kelt, segíti az azonosulást, utóbbi végtelenül stilizált, és ily módon elidegenítő. De a díszletnek az illúzió megteremtésében is nagyon fontos szerepe van. Az összes belső tér szinte pontosan ugyanúgy néz ki, megegyeznek a színek, a felsőközéposztály-beli berendezés. Épp ezért hacsak nem figyelünk minden egyes apró részletre, nem lehetünk biztosak abban, hogy pontosan hol is járunk.

    apa

    Fontos szerepet kap a történetben az óra szimbóluma, ami ugyancsak kettős jelentéssel bír – ehhez próbál Anthony az utolsó pillanatig görcsösen ragaszkodni. Maga a tárgy talán egykori életének és nagyságának utolsó mementója, míg az idő az a szilárd fogódzó, amire próbál rálelni. Az időkezelés szándékoltan zavaros a filmben. A jelenetek sokszor nem érnek véget, vagy egymásba csúsznak, hiszen minden, amit látunk, az a férfi mentális állapotának függvénye – nem biztos, hogy az ő nézőpontja, de annak a kontextusában értelmeződik. Ez kiegészül azzal, hogy Anthony sokszor szerepjátékokkal próbálja leplezni valódi állapotát, ebben az aspektusban pedig erőteljesen érződik a modernizmus, azon belül is a modern tudatfilm hatása. A tudatfilmek nem minden formanyelvi eszközével élnek ugyan az alkotók (a gyorsmontázs például gyakorlatilag teljesen kimarad), az asszociatív szerkesztés és a különbségek jelöletlensége azonban jellemző Zeller mozijára. Különbség továbbá a modernista tudatmozikhoz képest, hogy míg a korábbi filmek általában nehezen dekódolható, szerteágazó szimbólumhálóval rendelkeztek, Az apa esetében szó sincs ilyesmiről: a töredezettség, az asszociációk itt klasszikus melodrámának ágyaznak meg.

    apa

    Idővel azonban a néző önismétlőnek érezheti a szerkezetet. A film második felében több olyan jelenet is van, ahol az illúzió leomlása már valójában nem tesz hozzá a nagy egészhez. Egyrészt megszokjuk a film szabályrendszerét, így számítunk a „meglepetésre”, másrészt pedig a karakterek önmagukban nem rendelkeznek olyan jelentőséggel, hogy létük–nemlétük–„nem úgy létük” befolyásolná a történet kifutását. És itt kanyarodunk rá egy fontos kérdésre, mégpedig hogy mit is állít tulajdonképpen Florian Zeller filmje. Megtudunk-e valami újat az öregedésről?

    A megközelítésmód mindenképp dicsérendő.

    Az öregedés, a halál, a kontrollvesztés állapotát a szikár realizmusba ily módon lerántva, pátosz nélkül ábrázolva ritkán látjuk.

    A rendező ezzel üzeni: mindannyiunkra ez a sors vár, az élet elmúlásában önmagában semmi ünnepélyes nincs. Az öregségnek azonban nem ismerjük meg új aspektusait. A korábban magabiztos és büszke, mára azonban teljesen kiszolgáltatott ember ábrázolása szinte sztereotipikus, ahogy a környezeté is: a családtagok egyszerre küzdenek szeretetükkel és azzal, hogy mindennapi életüket már jelentősen nehezítheti Anthony jelenléte. Zeller empatikusan ábrázol, ezt nem lehet elvitatni, újat azonban nem igazán tud mondani. Ráadásul a film színpadi jellege is érződik, esetenként teátrálisnak, hiteltelennek érződnek a szituációk és a párbeszédek.

    apa

    Utóbbiakat egyébként nagyrészt két kiváló színész tolmácsolásában élvezhetjük. A rendező a hírek szerint annyira ragaszkodott Anthony Hopkinshoz, hogy ha nem vállalta volna el a szerepet, az egész filmet francia szereposztással készíti el. Hopkins azonban élt a lehetőséggel, árnyalt, hol elesett, hol büszke játéka pedig meg is érdemel minden dicséretet. Merőben új karaktertípus ez az angol színészlegendától – őt még idős korában is a bölcs vezér szerepében szoktuk meg (ennek talán leglátványosabb példája a Westworld), itt azonban egy, a méltóságától megfosztott embert játszik, talán magában is a szokásosnál mélyebbre ásva. Olivia Colman is érzékletes Anne szerepében, története azonban talán némileg háttérbe szorul.

    Az apa egy okos és visszafogott alkotás, amely filmnyelvi megoldási segítségével izgalmasan fogja meg a témát, új megvilágításba azonban nem helyezi az öregedés és a demencia kérdéskörét.

     

    Az apa (The Father)

    Színes angol dráma, 97 perc, 2020

    Rendező: Florian Zeller

    Forgatókönyv: Christopher Hampton, Florian Zeller

    Operatőr: Ben Smithard

    Szereplők: Sir Anthony Hopkins, Olivia Colman, Olivia Williams, Rufus Sewell

    Bemutató dátuma: 2021

    Az apa

  • További cikkek