Szavakkal nem lehet ölni

Paul Weitz filmje apa és fia kiüresedett, gyakorlatilag alig létező kapcsolatára koncentrál. Ennek bemutatása azonban sokkal nehezebb feladat, mint elsőre gondolnánk, ugyanis valaminek a hiányát filmen nagyon nehéz megjeleníteni.

A lecsúszott, már az őrület határára jutott író, Jonathan Flynn (Robert De Niro) egy életet töltött el magányosan, hogy zseniálisnak gondolt nagy művén dolgozhasson, miközben felesége egyedül nevelte fel fiukat, Nicket (Paul Dano). Jonathan taxizásból tartja fenn magát, egészen addig, míg összeférhetetlen természete miatt nemcsak állását, de lakását is elveszíti, és kikerül az utcára. Nick közben az életét próbálja összerakni, anyja öngyilkosságát feldolgozni, és az íráshoz fűződő ambivalens érzéseit letisztázni. Mikor Jonathan egyik este pont azt a hajléktalanszállót választja menedékül, ahol Nick dolgozik, apa és fia tizennyolc év után találkoznak újra.

Ezt a találkozást, mely kulcsfontosságú lehetne az apa–fiú kapcsolat megértésében, a film nem tudja kibontani, annak ellenére, hogy az rengeteg potenciális konfliktusforrást és drámát rejt. Ennek legfőbb oka az, hogy Jonathan és Nick notóriusan kerülnek mindenféle értelmes párbeszédet egymással és másokkal is. Érzéseiket soha nem tárják fel, soha nem kérdőjelezik meg tetteiket, soha nem reflektálnak állapotukra, így mi sem ismerhetjük meg őket.

Miközben a történet lassan csordogál előre – Nick drogfüggő lesz, Jonathan mentális állapota egyre rosszabbra fordul –, mi követjük életüket, de teljesen közömbösen. A belső és külső konfliktusok hiánya nézőként megpecsételi sorsunkat, semmit nem tudunk meg főhőseink belső világáról, így esélyt sem kapunk arra, hogy szimpatizáljunk velük, és ezen keresztül aggódjunk értük. Ez, őszintén szólva, egyébként sem lenne könnyű.

Nick karaktere olyan passzív, hogy az élet szó szerint elmegy mellette, mások beszélik rá a munkára, a drogra, de még a szexre is. Aktív cselekedetek, választási lehetőségek hiányában be kell érnünk Nick karakterének felszínével, ami viszont papírvékony. Ha Weitz hagyná Danót játszani, talán esély lenne arra, hogy felsejlik némi érzés itt-ott az arcán, de a rendező annyira visszafogja őt, hogyha Manhattan a szeme előtt süllyedne a tengerbe, valószínűleg azt is ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézné végig, mint minden mást a filmben. Jonathannal szimpatizálni, aki rosszindulatú, buta, gyáva és az őrület szélére sodródott, igencsak nagy kihívás. Sajnálni lehetne talán, de miután egy homofób és nyíltan rasszista emberről beszélünk, gyanús, hogy ez a hajó is elúszott.

Így tehát két olyan ember izgalmaktól és minden mélységtől mentes drámáját követjük nyomon másfél órán át, akiknek sorsa a legkevésbé sem érdekel minket. Ám pont mikor már lemondanánk a filmről, az szolgál még egy meglepetéssel.

Miután Jonathan tizedszer is elmondja, hogy ő mekkora író, és fia, Nick tizedszer is ugyanolyan arccal bámul rá, kiderül valami, ami az egész eddigi filmet, felületes karakterei és gyenge párbeszédei ellenére is megmenthetné. Megtudjuk ugyanis, hogy Nick édesanyja azután lett öngyilkos, hogy véletlenül elolvasta fia egyik írását, mely burkoltan bár, de őróla szólt. Olyan megdöbbentő volt saját kilátástalan és üres életéről olvasni és emellett tudni, hogy fia mindezt kristálytisztán látja, hogy feladta a harcot, öngyilkos lett, végérvényesen egyedül hagyva Nicket.

Felsejlik itt egy lehetőség, hogy apa és fia egymástól való eltávolodása, Jonathan lecsúszása és Nick útkeresése mind-mind egy eseményhez kapcsolódik: Jody Flynn (Julianne Moore) tragikus öngyilkosságához. A sok hallgatás, a lassú megőrülés, a reakciók hiánya így legalább értelmet nyerhetne, hiszen egy közös, feldolgozatlan trauma húzódna meg mögötte. A film felvillantja a lehetőséget arra, hogy végre érezzünk valamit, hogy ezen a traumán keresztül beleláthassunk főhőseink fejébe, hogy némi magyarázatot kapjunk Nick és Jonathan problémáira és viselkedésére. Ám a film nem tud mit kezdeni ezzel a lehetőséggel, Jonathan egyetlen mondattal intézi el a témát: „Szavakkal nem lehet ölni.” Ennyit mond csak fia írásáról, mely felesége öngyilkosságához vezetett. Semmi reflexió, semmi lelkizés, semmi kitárulkozás, még véletlenül se derül ki, mit gondolnak ezek az emberek erről a sorsukat olyannyira befolyásoló eseményről. Ha valaki épp a popcornjával zörgött vagy egy nagyobbat ásított, lehet, hogy nem is hallotta az egészet. Kár, mert ha Weitz ír pár érzékeny, a témára reflektáló sort, és hagyja, hogy játszanak színészei, ezen a ponton nagyot javulhatott volna a filmje.

Végül a Mocsokváros utcáin pontosan ott zár, ahol elkezdődött: Johnatan koszos lakásában írja tovább képzeletbeli remekművét, míg Nick élete egyenesbe hozásával bajlódik. Főhőseink a film kilencven perce alatt egy tapodtat sem mozdultak előre közhelyes kiindulópontjukról, mi pedig az abszolút felszínt leszámítva semmit sem tudtunk meg róluk.

Mocsokváros utcáin (Being Flynn)
Rendezte: Paul Weitz
Színes, feliratos, amerikai filmdráma, 2012.