×

Superman és a nulladik világháború
Sherlock Holmes 2. – Árnyjáték
Dúcz Erzsébet
2012 // 02. 07

A kiemelkedő intellek­tusú, könnyed elegan­ciájú és pazar humorú Sherlock ebben a részben (is) inkább tűnik egy Superman–MacGyver ötvö­zetnek, aki azért mindig előre végig­gondolja mozdu­latait, mielőtt meg­küzdene egy gonosz­tevővel. Ezt tekint­hetjük az ere­deti figura átmen­tésé­nek a mai néző számá­ra, ám az ered­mény félre­csúszik.
Félve ültem be a Guy Ritchie rendezte Sherlock Holmes második „felvonására”, az Árnyjátékra (A Game of Shadows), hisz egyrészt ismert probléma, hogy a folytatások legtöbbször gyengébbek az első filmnél, másrészt attól tartottam, hogy a nagy klasszikust az új résszel végleg sikerül akcióhőssé modernizálni.

Az előző rész problémafelvetése, a fekete mágia, majd annak leleplezése izgalmasabb ötlet, mint az európai hatalmakat egymásnak ugrasztó Moriarty professzor (Jared Harris) cselszövése. Ahogy az elsőben, a második filmben is a teljes „világegyetem” megmentése a cél, ami engem először csak elszomorított, majd elkezdett untatni is.

Egyszer még rendben van egy ilyen nagyszabású probléma megoldása, főleg egy olyan karakter számára, mint Holmes. Másodjára azonban szívesen venné a néző, főleg a krimit ismerő és szerető néző, ha egy igazi, hétköznapi gonosszal állna szemben a bravúros nyomozó. Olyannal, aki megelégszik azzal, ha közvetlen környezetét teszi tönkre, vagy aki nem vágyik világuralomra, csak nem tud felülkerekedni múltbéli sérelmein. Egy hétköznapi neurotikus, a néni a sarki boltból, a helyi pap, vagy a legjobb barátom. Eszünkbe juthat egy nem túl távoli példa, az Anthony Hopkins főszereplésével készült krimi, a Törés (Fracture), amelyben egyértelmű, hogy a Hopkins játszotta karakter megölte feleségét, mégis szinte lehetetlennek tűnik bebizonyítani. Hiányolható egy hasonló, feszített agymunkát igénylő, kicsiben történő feladvány, egyfajta részletesebb anatómiája a bűnnek és a bűnöző lelkében történteknek.

A kiemelkedő intellektusú, könnyed eleganciájú és pazar humorú Sherlock ebben a részben (is) inkább tűnik egy Superman–MacGyver ötvözetnek, aki azért – tudván, hogy ő elsősorban „értelmiségi”, és csak azután ketrecharcos – mindig előre végiggondolja mozdulatait, mielőtt megküzdene egy gonosztevővel. Ezt tekinthetjük az eredeti intellektuális Conan Doyle-i figura átmentésének a mai néző számára, ám az eredmény félrecsúszik: így kapjuk az akcióhőst, aki viszont csak megfontoltan hajlandó verekedni. Ettől függetlenül Robert Downey Jr. alakítása remek és nagyon élvezetes.

Üdítő szál Sherlock és Watson doktor (Jude Law) furcsa kapcsolata, a legtöbb humor a filmben szintén ebből fakad. Sherlock, mint egy féltékeny szerető vagy anyós, nem hajlandó tudomásul venni, hogy társa elhagyja őt, és megnősül, mi több, jogtalannak véli, hogy élete párja mostantól egy nő mellett éli napjait. Ezt a nézetét nem is fojtja magába: ahol tudja, piszkálja Watsont, és végül kikényszerít belőle egy utolsó kalandot, Moriarty elfogását.

Watson egyébként, ahogy az első részben, itt sem értetlenkedik, hanem méltó partnere társának, több ízben meg is menti életét, igaz, nem túl eszes, de annál látványosabb húzásokkal. Sajnos kettejük viszonya megmarad a humoros felszínen, pedig sokat segített volna a filmen, ha a két barát kapcsolata legalább valamivel árnyaltabban jelenik meg, és túljut a legénybúcsúötlet magától értetődő – egyébként szintén szórakoztató – poénjain.

A film egyik szerencsés pontja, hogy nincs benne romantikus szál. Ez igazán jó döntés volt az alkotók részéről. Egy esetleges nőüggyel a történet túlzsúfolt és még ennél is kiszámíthatóbb lett volna. Így Holmes tud a világ megmentésére koncentrálni, nőkből meg már amúgy is elég neki Watson menyasszonya.

Összességében: a második rész több akciójelenetet, és hosszabbakat tartalmaz, mint az első, így amitől féltem, beigazolódott. Másrészről a jelenetek részletesen kidolgozottak, fényképezésük remek, és szerencsére általában éppen akkor érnek véget, amikor az ember elkezdi unni őket. Az akciófilmek rajongói viszont biztosan örülni fognak, még akkor is, ha valódi izgalmat ezek a jelenetek sem tudnak kelteni, hiszen kimenetelük mindig nyilvánvaló.

Az aprólékos kidolgozottság és a magas színvonalú operatőri munka a film egészére jellemző, ahogyan a zenei anyag igényes összeállítása is. Az embernek az az érzése támad, hogy ez a mozi kiemelkedhetne az akciókrimik homogén végtelenjéből, ha az alkotók egy kicsit több gondot fordítottak volna a jellemrajzokra, magára a gaztettre és annak elkövetőjére. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az Árnyjáték gyengeségeivel együtt is élvezetes moziélményt jelenthet még a konzervatívabb krimirajongók számára is.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben