Erotika és lombmotívum egy alkotó ecsetjében – interjú Knyihár Amarilla festőművésszel

Atlétaként kezdted, aztán hamar, már a középiskolában a képzőművészet felé vetted az irányt. Miért kanyarodtál a művészetek felé, ki vagy mi inspirált erre?

Gyerekkoromban, ahogyan általában a gyerekek többsége, én is szerettem rajzolni, de inkább festeni. Némiképpen kitűntem a készségeimmel az átlagból, de sok tehetséges gyerek volt akkor is, ahogy most is. Nem feltétlenül a kézügyesség, az érzékenység függvényében dől egyébként el, hogy kiből lesz művész. Sok gyerek elveszik a giccs világában, ha nem találkozik megfelelő, intellektuális művészeti közeggel. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert szülővárosomban, Békéscsabán egy kiváló festőművész, Vágréty János műtermébe kerültem, aki a német expresszionista stílus követője volt, így nagyon hamar, már tizenhárom évesen megismerkedtem az emocionális festészeti kifejezésmódokkal és az absztrakcióval. Mindamellett, hogy látvány után rajzolni, festeni tanított, sokat beszélgettünk: bevezetett a művészi látásmódba, gondolkodásba, és még arra is felhívta a figyelmemet, hogy milyen akadályokkal kell megküzdenie egy művésznek a művészeti életben – ugyanakkor azt is hozzátette, hogy engem egyáltalán nem félt ettől, csak csináljam.

Vágréty Jánoson keresztül ismertem meg Baji Miklós Zoltánt, aki szintén meghatározó alakja volt – és ma is az – a békéscsabai művészeti életnek. Ő nem tanított, csak jelen volt. Szabad gondolkodásával, performansz- és akcióművészetével oly módon hatott rám, hogy nyilvánvalóan éreztem: a képzőművészet az én közegem. Aztán Szegedre mentem a Művészeti Szakközépiskolába tanulni, és mivel nem volt ott festő szak, a textil szakra kerültem, de az egyetem választásakor újra a festészet nyert, így a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán végeztem.

Nem könnyű választás, mondhatni, nem játék a művészet, ha valaki ebből akar megélni. Ráadásul a férjeddel három gyereket neveltek. Mit ad neked a művészeted a mindennapi életedben?

Éppen a napokban nyílt egy kiállítás a MANK Galériában Művészet és játék címmel. Ha belegondolunk, minden művészeti munka játékalapú tevékenység, ezért azt kell hogy mondjam, de igen, játék is lehet, illetve fontos, hogy játék maradjon – mert ha csak munka, és a megélhetés miatt csinálja valaki, az már nem művészet.

Feltöltődöm, amikor festek, de csak abban az esetben, ha szabadon alkothatok, és nem kötelességszerűen.

Nem játék viszont az egzisztencia, de szerencsére elhivatott vagyok a művészeti oktatásban is, így a művészetemben nem kell hogy megalkudjak.

Te magad is fiatal művész vagy, mégis több korszakot tudsz már magad mögött. Mi az, ami elindít egy új gondolatiságot, majd le is zár?

Két-hároméves ciklusokban, sorozatokat alkotok, amelyeknek a lényege ugyanaz, csak más formában megjelenítve. Sok esetben a sorozatok megalkotásai időben fedik egymást, vagy vissza-vissza térek egy-egy témához, amiket az engem ért, éppen aktuális impulzusok befolyásolnak. A környezetem, az általam látott világ vagy meghatározó események az életemben – ezek mind hozzájárulnak a változásokhoz, amiknek nem szabok határokat. Nem szeretném beskatulyázni magam egy stílusba: úgy festek, ahogy éppen jólesik, nem úgy, ahogy bárki is elvárná.

Ha belépünk a műtermedbe, két, látszólag eltérő típusú munkákkal találkozunk. A képek egyik felében lombos árnyak, eső áztatta falevelek, a másikban városi közegbe illesztett emberi alakok láthatók. Nem áll ez a két alkotói világ ellentétben egymással?

Lehet, hogy távol áll a stílusuk egymástól, de ez engem nem zavar. Ha visszatekintek az eddigi életemre, én magam is távol állok magamtól bizonyos időperiódusokban, ezért úgy gondolom, hogy ez így őszinte. Ahogy említettem, a sorozataim hasonló gondolati tartalomra épülnek. 2002 óta foglalkozom a traszparencia ábrázolásával, elméletével, ezen belül a külső és a belső tér, valamint ezek szimultán, egyidejű megjelenítésével, szimbólumrendszerével és gondolati tartalmával, ezen belül pedig az ablak és a tükör metaforájával.

A képsík, a kép előtti és a kép mögötti vizuális tartalom viszonya, együttes megjelenítése az, ami folyamatosan érdekel.

Emiatt tartalmilag összefüggés van a sorozatok között. A korábbi tájképek előtt megjelenő függönyszerű geometrikus átlátszó struktúrának ugyanaz az üzenete, jelentősége, mint egy kirakatüvegen látható reflexnek vagy a víztükröződésnek, illetve egy lombrészlet árnyékának – egy síkot jelölnek, és viszonyítási pontként működnek. A dimenziók együttes megjelenítéséről szól minden munkám: a néző és a mű, valamint annak tartalma közötti térbeli viszony feltérképezésére irányulnak a transzperencián és reflexión keresztül, bármilyen stílusban is készülnek.

Mintha pont inverzei lennének egymásnak ezek az alkotások. A faleveleket legszívesebben a szemünk elől elhajtva kandikálnánk ki a külvilágba. Kíváncsivá tesz minket az azok mögött fellelhető, lágy vonalakkal érzékeltetett miliő: felébred a vágy, hogy kilépjünk saját világunkból. Másrészt az emberalakjaid éppen valami mögé – még ha az csak egy ablak vagy egy kirakat is – bújnak.

Az ablaküvegek festése esetében vált fontossá a számomra a nézőpontkérdés, hogy belülről kifelé vagy kívülről befelé nézünk-e az ablakon, és az, hogy ha ezt megjelenítem, milyen hatást vált ki a nézőből. Sok ezer évre visszatekintő kulturális, népi kultúrákban, népművészetekben is megjelenő szemlélet az – amelyet az etnológiai vagy vizuális antropológiai kutatások igazolnak –, hogy a belső tér a női, míg a külső tér a férfi princípiumhoz köthető a nő házon belüli, a férfi házon kívüli tevékenységeiből adódóan. Ez alapján a belülről kifelé szemlélés általánosan női nézőpontú, míg a kívülről befelé nézés (például a leselkedés) férfi nézőpontú. A 20. századtól ezeknek a napi tevékenységekkel összefüggő viszonyoknak a lehetőségei szabadabbá váltak. Nemtől függetlenül döntés kérdésévé lett, hogy kint vagy bent, házon belül vagy kívül tartózkodunk-e többet, ezért csak a tudatalattink gyökereiben véljük felfedezni ezt a különböző szempontot. Izgalmas számomra tudatosan játszani ezzel, cserélgetni az irányt. Most aktuálissá is vált a kérdés, hiszen a COVID–19 járvány mindenkit falak közé kényszerített, így a férfiak és a nők egyaránt kénytelenek voltak belülről kifelé tekinteni az ablakon. Nehezen ment, a társadalom nagyon elszokott ettől.

Ikonikusak számomra azok a képeid, amelyeken a városi forgatagban, a kirakat mögött sejlik fel egy-egy meztelen női alak: erotika és rejtőzködés egyszerre jelenik meg ezeken.

Az erotika mindennapjaink szerves részévé vált olyannyira megszokott formában, hogy szinte észrevétlenül megyünk el mellette. Erre reflektálnak az ablakban vagy a kirakatban elhelyezett aktképeim. A képeken egyenként egy meztelen női test szerepel takarásban, nem tisztán látható, érzéki formában, geometrikus vagy organikus elemekkel szervesen egyesülve. Ezek az elemek esetenként a mindennapjainkra jellemző civilizációs emblémák tükröződéseiként jelennek meg, utalva az erotika társadalmi vonatkozásaira és a társadalmi tényezők erotikára gyakorolt hatásaira, befolyására, összefonódására.

A mai meztelen női test már nem a patakparton fürdőző nő természettel való összhangjának és tisztaságának szimbóluma, jelen korunk aktja civilizációs környezeti ártalmakkal ruházódik fel.

A 6 másodperc című képen a női akt a kirakaton belül, nekünk háttal helyezkedik el, a Hotel Concordia című festmény esetében pedig nem igazán dönthető el, hogy a nő a szálloda éttermének üvegfala mögött áll, vagy kívül, az utcán, és csak a tükörképét látjuk-e az üvegen. Én úgy gondolom, hogy az utcán van, és önmagát nézi a tükröződésben. Az előző kép esetében mi nézők a kívülről belesés élményét élhetjük át, míg a másodiknál olyan érzésünk van, mintha mi, nézők lennénk az akt, és magunkkal állnánk szemben, minden büszkeségünkkel és szégyenérzetünkkel viaskodva, leplezetlenül.

Min dolgozol most?

Jelenleg egy centrális tükröződést feldolgozó, nagy méretű sorozaton dolgozom, ami egy belső tér absztrakcióján alapul, és formailag távol áll a realitástól.

Munkáid, művészeted szépen ível felfelé, egyre több önálló kiállítás követi egymást. Most éppen a K. A. S. Galériában látható a Lombárnyék című tárlatod. Mit jelentenek számodra ezek a lombok?

A lombok körülvesznek, körülölelnek – zöld környezetben élek, amiről szívesen gondoskodom. A műtermem ablaka is egy csodálatos parkra néz a Szentendrei Régi Művésztelepen. A műteremházak falain megjelenő lombok árnyékának vibráló fényjátéka folyamatos élményt nyújt a számomra, de tavaly a Bajai Művésztelepen is a falra vetülő fák árnyjátékának táncát figyeltem meg és rögzítettem. A Lombárnyék sorozat megalkotásakor a víztükröződéshez hasonló térértelmezésen alapuló, platóni gondolati tartalmak vezéreltek. Itt az eredeti látvány sok esetben csak árnyképként jelenik meg a vásznon, mintegy jelzésszerű utalásként a valóságra, és elsősorban ez alapján a másodlagos kép alapján tájékozódhatunk. A festmények célja egy-egy szubjektív tartalom előhívása, amelyet nézőnként eltérő emlékképek, tapasztalatok befolyásolnak. Ezek a munkáim az impresszionisták törekvéseivel rokoníthatók, de összefüggésbe hozhatók a japán és kínai tusfestmények transzparens paravánjaival és az árnyjátékok, árnyinstallációk térbeli struktúrájával is, amelyek törekvésemhez hasonlóan a kép előtti és kép mögötti térbeli tartalom egységei.

Érdekes a technika is, amivel ezek készültek.

Ezek a munkák hagyományos olaj-vászon képek, de a fal textúrájának visszaadása érdekében építkezési törmeléket – sittet – vagy homokot kevertem a festékbe, amitől „reális”, megfogható alapot kap az illékony, pillanatnyi fényjáték.

Miközben ennyire intenzív az alkotótevékenységed, a Képzőművészeti Egyetemen megszerzett diplomád óta művészetet – rajzot és festészetet – tanítasz Pécsen. Milyennek látod a felnövekvő művésznemzedéket?

Rengeteg tehetséges diák van, de nagy arányú a lemorzsolódás is, és a végén nem mindig a jó „győz” – ez nem feltétlenül meseszerű. Sokszor sok helyről halljuk, hogy a felnövekvő generációknak egyre nehezebb dolguk lesz az életben. Úgy gondolom, hogy ez a művészeti területen halmozottan így van: egyre nehezebbé válik az önfenntartás.

Más szempontból nagyon erősen befolyásolják a tehetséges diákok továbbtanulását és fennmaradását a demográfiai hullámok és az oktatási körülmények, lehetőségek, amik mostanában gyakran változnak, így sok múlik azon is, hogy mikor, melyik évben születik valaki.

Az kétségtelen, hogy ma sokkal több lehetőség adott egy fiatal pályakezdő művész számára, mint tíz, húsz, harminc vagy akár több évvel ezelőtt, és sokkal nagyobb az esély arra is, hogy a pályakezdők reflektorfénybe kerüljenek. Hogy ki mit tud kezdeni ezekkel a lehetőségekkel, az viszont már egyénfüggő. A kitartásban, a szorgalomban, a kvalitásban, az elhivatottságban nem lehet általánosítani egy generáció esetében sem.

A Szentendrei Régi Művésztelepen van műtermed, ahol most már nemcsak alkotsz, hiszen a MANK Festőműhely élére is álltál. A közösségen belül még egy közösséget építesz, ha úgy tetszik, hiszen a résztvevők mind-mind lelkesen figyelnek rád, hallgatnak a szavadra. Mit jelent számodra a közösség, a közösségben való alkotás és a tanítás?

Nagyon kedves tőled, hogy így látod! Természetesen mindenki örömmel alkot és dolgozik egy jó közösségben, de nem foglalkoztam tudatosan azzal, hogy ezt alakítsam. Sokkal inkább az vezérelt, hogy amiért az emberek megkerestek, amiért eljöttek a Festőműhelybe, azt meg is kapják, és ettől jól érezzék magukat – és én is. A közösséget nem én építem, hanem mindenki, aki benne van, hozzátesz valamit: ettől közösség.

Nem tudok elmenni szó nélkül amellett, hogy nemrég egy német dokumentumfilmben is szerepeltél. Mi volt ez?

Tavaly, 2019-ben Bärbel Jacks német filmrendezőnő egy magyarországi médiaügynökségen keresztül megkeresett azzal, hogy egy dokumentumfilmet forgatnak a Dunáról az eredéstől a torkolatig úgy, hogy a folyás irányában a folyó mentén fekvő városokat, nevezetességeket bemutatják a Dunával kapcsolatban élő, alkotó emberekkel készült riportok alapján. Mivel Szentendrét mint művészvárost is szerették volna megismertetni, ráadásul a Víztükröződés sorozatom felkeltette az érdeklődésüket, meg akartak interjúvolni arról, hogy mit jelent számomra a Duna, és hogy hogyan alkotok. Nagyon érdekesnek találtam a koncepciót, és természetesen elvállaltam a szereplést. Figyelemre méltó, csodálatos film lett, amelyet egy évre rá, májusban mutatott be a német SWR televíziós csatorna két részben.