×

Római bohózat
Woody Allen: Rómának szeretettel
Mészáros Csaba
2012 // 10. 03

Miért nem New York, miért Európa? Hiszen New York, a Nagy Alma volt és való­színű­leg marad is az igazi sze­relem Woody Allen életében. Manhattan és ő egy össze­forrott házas­pár, s nem is lehet igazán megálla­pítani, hogy ki adott kinek többet. Woody megta­nította más­képp nézni a Nagy Almát, és azt is tudjuk, hogy Manhattan Gershwin zené­jére zeng igazán a vásznon.
Woody Allent lehet kritizálni, és lehet alkotói tehetségét kimerültnek tartani, de ez már nála mind nem számít. A huszadik és huszonegyedik század nagy mesélője ő, aki egy kicsit mindig magáról is szól műveiben, hiszen azok ugyanolyan neurotikusak, analizálóak, mint ő maga, és mintha a meséitől a moziterem is egy pszichológus rendelőjévé változna át, ahol a különböző városokban megesett tündérmesékből és rémmesékből hallhatunk ízelítőt (mert köztudottan az élet dolgait két részre lehet osztani: rettenetesre és nyomorúságosra). Egyetlenegy nagy, örök és mindig visszatérő témája van: a kapcsolatok (szerelemek és csalódások), ami talán nem bevallottan, de mindenkinek az egyik legfontosabb dolog az életében (és mint tudjuk: minden a jó kapcsolatokon múlik!). A Rómának szeretettel című filmben sem történik ez másképp, ahol a négy szálon futó cselekmény végső soron az emberi kapcsolatok természetére játszik rá, mindezt a városra, az örök városra, Rómára szabva, a commedia dell’arte hangulatát idéző bohózatba ágyazva. Olyan könnyed film, mint a római amore, és olyan elementáris hangulattal tárja elénk az örök Várost – legújabb európai áldozatát –, hogy az már egy szerelmi vallomásnak is megjárja.

NY vs. WA


Miért nem New York, miért Európa? Hiszen New York, a Nagy Alma volt és valószínűleg marad is az igazi szerelem Woody Allen életében. Manhattan és ő egy összeforrott házaspár, s nem is lehet igazán megállapítani, hogy ki adott kinek többet. Woody megtanította másképp nézni a Nagy Almát, és azt is tudjuk, hogy Manhattan Gershwin zenéjére zeng igazán a vásznon. De az is igaz, hogy a mostani NY már nem olyan, mint amilyen a hetvenes évek Amerikájában volt, s nem véletlen, hogy a hetvenes éveiben járó WA áttért a jó öreg európai kontinensre (és ahogy lehet őt ismerni, volt ebben valami megalomániás vállalkozói kedv is). Barcelona, London, Párizs voltak a helyszínek, de talán most először lehetett ugyanazt a szenvedélyt érezni a Várossal kapcsolatban, mint amit NY jelentett. Nagyon érzéki képekben látjuk Rómát, egy kicsit hasonló kezdéssel, mint az Éjfélkor Párizsban című filmben, de sokkal bohémabb megközelítéssel. Mint mindig, most is egy külső narrátort választ a története elmeséléséhez, amely keretbe foglalja Rómát. És megkapjuk a Rómára olyannyira illő képet (lehet, hogy sztereotípia, de minden sztereotípiának a fele igaz): a szörnyű forgalmat, a paparazzokat, a sztárkultuszt, az olasz zenéket (Voláre), a hihetetlenül dallamos olasz nyelvet, a szerelmet, az ételeket, a piazzán elterülő kávézók hangulatát, az operát, a Spanyollépcsőt, a romokat; szóval a hangulatok kavalkádját, amiből kiérződik a Rómának szánt szerelmi vallomás.

Bohózat


Az első történetben Jackkel (Jesse Eisenberg) megeső, klasszikus hármas felállású szerelmi kapcsolatot követhetünk végig: ahova beérkezik a színésznőnek készülő csalódott és szakítását éppen hevergető barátnő, és ahol az egész szituáció szócsöve a híres építész-példakép, John (Alec Baldwin) lesz, aki a szerelem fellángolásától az elvesztéséig kommentálja a hármast a lényeges jeleneteknél (hogy lássuk, mennyi rizsa és betanult entellektüel-séma van amögött, aki csábítani akar, és aki eszeveszetten izgalmasnak látszik). A másik történetből azt is megtudhatjuk, hogy nagyra vágyni nem igazán kifizetődő dolog, és egy házasságot bármikor meg lehet ingatni, különösen, ha híresség vagy szexi az illető.Vagy akár azt, hogy mindenkinek megvan a maga baja s nyűge, de hírességként azért mégis jobb/könnyebb elviselni, mint ismeretlenül. Vagy a másik szálból, hogy a zuhanyzásnak hihetetlen felszabadító ereje van: talán a fürdőben mindenki sztár lehet, s miközben tisztul, a hangja is visszaadja a legtisztább angyali magaslatok harmóniáját. Mind a négy történet tocsog az abszurdban, ahogy Giancarlo (Fabio Armiliato) tocsogott az operaelőadás közben a színpadon, miközben rá kellett jönni, jó hang ide vagy oda, zuhanyzóban énekelni sem egyszerű dolog, különösen, ha onnan az egyik útonállót kell leszúrni. Hangulatos bohózat kerekedett a filmből, ami átadja Róma könnyedségét, és a mediterrán kultúra vérmérsékletét. (Róma tüzes falainál nem is találhatott volna jobb helyszínt a szerelemhez a rendező.)

Emlékmű


Már látszik, hogy WA nem mai gyerek, az is érződik ebben és a többi európai filmjében, hogy egyre inkább önmagának állít emlékművet. Minden jó fogását, elbeszélésmódját, történetét megismétli és felvonultatja (ez nem kritika ellene), pusztán hogy önmagában és önmagának tetszelegjen, de a nézőt sem kihagyva az élvezetekből. A mostani szerepében (egy visszavonult, avantgárd operarendezőt alakít, akit nem értett meg a kora – egy csipetnyi önnyugtató magyarázattal) mintha megint önmagáról beszélne, és mindebben benne lenne egy nagyfokú neurotikus kétely, hogy képes volt-e maradandót alkotni. De mindez nem is olyan fontos, mert amíg él WA, alkotókedvből sem lesz hiány, még ha önmagát ismétli is örökösen – ami nem értem, miért lenne baj. Különben is most már nem a szerelemről beszél, hanem a nyugdíjas évek halotti csendjén való felülemelkedésének akarásáról, mert nem fél a haláltól, csak nem akar ott lenni, amikor bekövetkezik.

Rómának szeretettel (To Rome with Love)
Rendezte: Woody Allen
Színes, feliratos, amerikai–olasz–spanyol vígjáték, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben