×

Optimista végjáték
Fifti-fifti
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 01. 19

Egy hasonló történet­nél depresszív és sokko­ló filmre számí­tunk, és való­színű­leg messzi­ről elkerül­nénk – van elég bánat az élet­ben, nem hiány­zik a mozi­ban is ugyan­azt átélni. Ám jelen moz­gó­kép nem más, mint az év egyik leg­jobb kö­zön­ség­filmje, rá­adá­sul víg­játék­ról beszé­lünk. Az év talán leg­éret­tebb és leg­szebb víg­játékáról.
Talán nem az a pillanat a legrosszabb, mikor leáll a szív és megszűnünk élni. A legrosszabb talán maga a tudat, hogy vége lesz, nemsokára meghalunk. A tudat, hogy nincs hova tervezni, hogy csak rosszabb lesz, és mennyi lehetőség marad kihasználatlanul. Főleg fiatalkorban. Nincs semmi felemelő abban, hogy valaki harmincéves kora előtt otthagyja az általa ismert világot. Adam, a Fifti-fifti főhőse is ezzel szembesül. Hogy lehet, hogy vége, de lehet, hogy mégsem. És eközben mi, bármilyen meglepő is, remekül szórakozunk.

Adam egy rádiónál dolgozik, fiatal, nincsenek komolyabb tervei az élettel. Azt is mondhatjuk, viszonylag egyszerű ember, nem filozofikus alkat, szép csöndben próbál boldogulni a mindennapokban. Munkatársa legjobb barátja, Kyle is, aki nála jóval szabadabban, mondhatni szabadosabban gondolkodik, az életet az élvezetek felől közelíti meg, nagyszájú, örök poéngyáros (vagyis kissé fárasztó figura). Adamnek hátfájásai vannak, és legnagyobb döbbenetére rákos daganatot mutatnak ki a gerincében. Az esély, hogy meggyógyul belőle, ötven százalék. A megszokott élete természetesen felborul. Kemoterápiás kezelésekre jár, és pszichológushoz fordul. A pszichológus egy nála is fiatalabb nő, aki meglehetősen tapasztalatlan, de eltökélt abban, hogy segítsen Adamnek. Ahogy halad előre az idő, ahogy egyre fogy a remény, úgy kerül egyre közelebbi viszonyba a nővel, és próbál szembenézni élete megoldatlan kérdéseivel és azzal a tudattal, hogy lehet, végül tényleg elmegy…

Nem mindennapi egy olyan alkotás, mint a Fifti-fifti. Egy hasonló történetnél depresszív és sokkoló filmre számítunk, és valószínűleg messziről elkerülnénk – van elég bánat az életben, nem hiányzik a moziban is ugyanazt átélni. Ám jelen mozgókép nem más, mint az év egyik legjobb közönségfilmje, ráadásul vígjátékról beszélünk. Az év talán legérettebb és legszebb vígjátékáról. Will Reiser saját élményei alapján írta a forgatókönyvet, de célja nem a sajnálkozás és a temetői hangulat felkeltése volt. Úgy próbál egy halálos kór ellen folytatott küzdelemről mesélni, hogy közben mindvégig az életet, az emberekbe vetett bizalmat és az optimizmust hangsúlyozza. Megmutatja, mi zajlik egy ilyen betegség alatt, látjuk a rossz és fájdalmas részeit, de nem undorodva, hanem empátiával nézzük végig. Ez pedig Jonathan Levine remek rendezői munkájának köszönhető. Meglepően jó arányérzékkel és magabiztossággal vitte vászonra Reiser írását. Ahogy a forgatókönyv, úgy a rendezés is ügyesen egyensúlyoz a drámai és vígjátéki elemek között. Hagy mindig egy kis időt a nézőnek, hogy nevessen és fellélegezzen, és annyi drámát adagol csak, hogy az se hatásvadász, se érzelgős ne legyen. Játszik a különböző hangulatokkal, bátran használ ismerős popdalokat, olykor még stilizál is. Úgy készít jó értelemben vett kommersz filmet, hogy közben nem áldozza fel egyik műfaj szigorú kereteinek, szabályainak sem. Tévedés ne essék, konvencionális fogásokat alkalmaz, nem újít semmin, de remekül valósítja meg az igényes közönségfilmet.

Az alkotás egyik nagy erőssége a jól megírt karakterekben rejlik. A humor elsődleges forrása Adam barátja, aki remekül ellensúlyozza vicceivel a szomorú, feszült helyzeteket. Nem csupán az idétlen poénok felelőse, de személyisége és érzelmei is megmutatkoznak. Érződik rajta, hogy a film kedvéért született, de teljesen helye van a cselekményben, az élet szeretetét hangsúlyozza. Seth Rogen a tőle megszokott rutinnal játszik, és nagyrészt sikerül természetesen komédiáznia, ehhez persze érdemes hozzátenni, hogy a már említett forgatókönyvíró barátjaként végigasszisztálta annak betegségét. A pszichológus szerepében Anna Kendrick ugyanúgy sikeres, mint pár éve George Clooney oldalán az Egek urában. Nagyon izgalmas jelenség, hiszen abszolút nem tökéletes nő, inkább olyan, mint egy átlagos lány a buszmegállóból, de őszinte és visszafogott, van benne valami vibráló, így nagyon könnyen meg tudjuk szeretni. Végül Adam szerepében Joseph Gordon-Levitt megmutatja, mit is tud valójában: élete eddigi legérettebb alakítását nyújtja. Nincs semmi mesterkéltség vagy túljátszott pillanat, nincs a zene kedvéért beinduló zokogás, ilyen meg olyan tekintet, nézés. A komoly színészi munkának köszönhetően végül csak úgy érezzük, hogy egy átlagos férfit látunk, valakit közülünk. Ha nem is Oscar-díjas alakítás, de sokáig magunkkal visszük.

A Fifti-fifti nem beszél túlvilágról, Istenről, mert maga Adam sem foglalkozik velük. Azt a helyzetet látjuk, mikor az egyetlen kapaszkodó az emberekbe vetett hit marad. Hiszen szereplőnk nem akar elbúcsúzni az élettől, minden reménye a körülötte lévő orvosok tudásában van. És az alkotók azt üzenik, érdemes bízni. A film optimista hangulata nem engedi, hogy nézője rosszkedvűen távozzon. Épp fordítva, egész felemelő hangulatban állhatunk fel, meghatottan, tele reményekkel. Úgy érezzük majd, hogy érdemes a másikban hinni, hogy a világ mégsem olyan rossz hely, és hogy élni, a fenébe is, nagy érték. Aztán gondolkodhatunk, hogyan folytassuk napunkat…

Fifti-fifti (50/50)
rendezte: Jonathan Levin
színes, feliratos, amerikai vígjáték, 100 perc, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben