Nagyapa és Dédapa

Mindig varázslatos élmény, mikor családi körben ülve a nagyapa mesélni kezd. Az unokák ekkor megható és csodálatos történeteket hallanak a Dédapáról, akit már nem ismertek, egy olyan emberről, aki szinte mitikus időkből tekint vissza rájuk. De nem egyszerűen a Dédapa mesés tettei hatnak így, hanem a mód, ahogy Nagyapa előadja. Azért ülnek köré, mert élmény őt hallgatni, mert szeretik a meséit, hangulatosan beszél, még ha a történet nem is új már… Szeretjük az ilyen nagyapákat – szeretjük Martin Scorseset. Szeretünk hallani a dédapáról – érdekel minket Georges Méliès. Elmerülünk A leleményes Hugoban.

A mese 1930-ban, Párizsban kezdődik. Hugo kisfiú, talán tizenkét éves lehet. Iskolába nem jár, otthona a város előkelő pályaudvara. A falak mögött közlekedik, zegzugos járatokon halad fel-alá különös szerszámaival. A mindennapi ember talán úgy hiszi, az állomás hatalmas órái maguktól működnek, pedig ez a láthatatlan élőlény szorgoskodik a háttérben. Nincs senkije, magányosan éldegél titkos rejtekhelyén, szabadidejében egy különös szerkezethez keres alkatrészeket. Úgy érzi, ez a szerkezet fontos üzenetet hordoz számára, valamit, amit még az apja hagyhatott hátra.  Ám mikor a szerelés végéhez érne, egy furcsa uraság (akinek van egy bájos unokája) rajtakapja, amint lopni készül, és elveszi tőle a füzetét a tervekkel együtt. A furcsa uraságot úgy szólítják: Méliès papa.

A kisfiú és története lehetne egy egyszerű gyerekfilm alapja is. Bujkálós, elmenekülős, üldözős mesének indul a Hugo. Ám mindez igazából csak keret, egy sajátos lehetőség arra, hogy a nagyközönség megismerje az első nagy filmrendezőt, annak műveit és varázslatos világát. Ugyanis Georges Méliès – nagy titkot nem árulok el – volt az első „bűvész”, aki felismerte, hogy a film nemcsak realista médium, hanem az álmok terepe is. Számára a film igazi varázslatot jelentett, a nagybetűs mozi alapjait fedezte fel. Scorsese pedig a nagybetűs mozi egyik legnagyobb művelője és rajongója. Nem véletlen tehát, hogy kapott az alkalmon (vagyis fogta az eredeti regényt), és egy gyerekfilmbe bújtatott ódát készített a mozgóképről.

Ez pedig két fontos tényt jelent. Az egyik, hogy igen, a Hugo naiv gyerekfilm, kedves családi alkotás, vagyis egy tíz éven felüli fiatal is nyugodtan beülhet rá (mondtunk valaha ilyet egy Scorsese-moziról?). A másik, hogy magát a filmet, a médiumot helyezi előtérbe, alkotóival együtt. Ez pedig sok esetben teljesen sznob és fölösleges próbálkozás lenne. Mert nézőként nem a celluloidot imádjuk, nem a felvételi technika miatt szaladunk be a homályos terembe, hanem az arcok, a történetek miatt. Nem a filmet, hanem a film adta élményeket szeretjük. Ezzel tisztában is voltak az alkotók, ám mégsem a gyerekek sorsa az, ami igazán hat ránk. A karakterek nem elég különlegesek, a történet nem igazán érdekfeszítő, bájos, de nem túl fordulatos, szereplői pedig egész egyszerűek. De mivel szerethetőek, a lényeg a közös élmény lett. Nem a háttértörténetük varázsol el, hanem az, ahogy velük együtt fedezzük fel a mozi elfeledett korát, egyik különleges figuráját.

Ugyanis Scorsese és csapata úgy használja a film médiumát, hogy az eseménytelenség is kellemes élmény legyen. A modern 3D-technikát elődeihez képest kifinomultabban, ízlésesen veti be. Erős hangulatot, izgalmas megoldásokat kapunk. Belemerülünk a festői képek áradatába, és ehhez rengeteget ad Howard Shore erőteljes, ringató zenéje. Minden, ami a moziról, ami Méliès-ről szól, igazi bűbáj. Ami meg a gyerek-szálat illeti: Hugo történetét áthatja egy édeskés, naiv világkép, a szövegek olykor egészen rajzfilmszerűek. De csak épp annyira, hogy ne érezzük hazugnak, ne érezzük műnek. És akadnak igazán emberi pillanatok is.

A Hugo igazi, egyetlen baja, hogy talán alkotói sem tudták, kinek és miről szól a film. A végén el is magyarázzák, mit is láttunk az elmúlt két órában: mesét egy fiúról, aki „megjavított” egy idős bácsit, megfejtett egy rejtélyt, és megismerte a mozi csodáját. Ugye, mennyire másképp indult? De nincs mit tenni. A nagyapa úgy mesél, hogy végül ne a mi, hanem a hogyan maradjon meg. És szép az, amit látunk. Lehet, hogy aztán elfelejtjük, de ha nyitottak vagyunk, és ha hagyjuk magunkban előbújni az elfeledett gyermeket, jól fogjuk érezni magunkat. Mert érdekes a Dédpapa, és jól mesél a Nagyapa.

A leleményes Hugo (Hugo)
Rendezte: Martin Scorsese
Színes, feliratos, amerikai családi kalandfilm, 2011.