Aki barátot talál, kincset talál – Kritika Maros András Két-három dán című regényéről

Tudatosan vagy sem, de kétségkívül egy jól körülhatárolható kulturális jelenségre reagált Maros András, amikor megírta a legújabb regényét. Nevezetesen arra, hogy talán a 2010-es évek derekától felfutó konjunktúra eredményeként a középosztály különös figyelemmel kezdett foglalkozni az otthona és a környezete csinosításával. Fontos lett az evőeszközök ergonómiája a konyhában, a természetes anyagok harmóniája a nappaliban, a fenntartható gyártástechnológiával készült nyugágy lélekmelegítő gondolata a kertben. Divatba jöttek az olyan szavak, mint a hygge, amit talán a ’bekuckózós hangulat’-tal lehetne a legpontosabban lefordítani. Sosem hallhattuk annyiszor azt a szót, hogy letisztult, mint ebben a pár évben. Dánia egyszerre menő lett, követendő példa és állandó dobogósa a „világ legboldogabb országa” versenynek. Maros párhuzamot von a messzi Észak és a magyarok lelkivilága között, hiszen

az elfojtott vágyak, a meg nem élt szenvedély és az örömhullámok ugyanúgy feszítik a dánok lelkét is, akárcsak a miénket

– ahogy az elfojtásokkal szemben alkalmazott megküzdési technikáink is hasonlók. Ez a valószerűtlen rokonság gyorsan közös nevezőre hozza az olvasót a regény hőseivel.

Nem tudni, hogy az író pontosan mennyit és milyen formában merített a személyes tapasztalataiból, az mindenesetre biztos, hogy 2014-ben elnyerte a H.A.L.D. Ösztöndíjat, amelynek révén egy hónapot tölthetett Dániában. A történet három dán barátról szól, akik valamikor a harmincas éveikben járnak, az egyetemen szobatársak voltak, innen az ismeretség. Váratlanul éri őket a meghívás, hogy a magának való Magnus ötlete nyomán néhány napot eltöltsenek Budapesten és a magyar vidéken. Három barát, három különböző karakter: Soren a szőke szépfiú, a nordikon férfiideál megtestesítője, ugyanakkor elég érzékeny és tesze-tosza; Mikkel az okostojás, a kocsmakvízek királya, de taszítja a nőket, mint egy Schönherz koliban rendezett Mágus-parti; Magnus pedig a látszólag szelíd óriás, aki őrült kirohanásokra képes, mégis talán a legtöbb gondolati finomság benne rejlik. Azaz máris kapunk egy nem szokványos felütést, mert a három férfi személyiségjegyei nem megerősítik, inkább kioltják a skandinávokkal kapcsolatos kliséket.

A történet szerint a jóbarátok néhány nap – amúgy teljesen közhelyes – pesti romkocsmázás után a festői Zalába veszik az irányt, hogy Vöcköndön töltsenek egy kis időt a természetben. A szállásadójuk afféle kádári kisember, akinek minden vágya, hogy visszaköltözhessen Gellénházára, a szerencséjét pedig a három dánnal akarja megcsinálni. Kerül mellé egy angolul meglepően jól beszélő túravezető, Tündérbogár, aki megmutatja nekik Zala megye összes kincsét – vagyis csak kettejüknek, mert Magnus már a becsekkolásnál lelép a helyszínről, és sértődötten visszautazik Budapestre. Innentől kettéválik a történet, hogy aztán csak a regény klimaxában találkozzanak újra a barátok. (Remélhetőleg nem spoilereztünk sokat, bár ez nem egy backpacker kalandregény, inkább amolyan kései coming-of-age sztori.)

Az Y generáció dilemmái ugyanolyan fontos szerepet kapnak a történetben, mint a cselekmény fordulatai. Meglepően sokan küzdenek itthon a családtól való elszakadás problémáival, akár anyagi, akár érzelmi korlátok nehezítik őket ebben. Az elszakadás lehetetlenségével párhuzamosan az érzelmi elköteleződés is nagy kihívást jelent korunk fiatal felnőttjei számára. „Mit jelentenek az érzéseim?” „Honnan kezdődik a barátság, és meddig tart a haverság?” „Mit jelent felelősséget vállalnom az emberi kapcsolataimért?” „Mit jelent kinehézkednem a helyemet a kortársaim között és a társadalomban?” „Mit jelent önmagam felvállalása egy túlérzékeny közegben?” „Köszönöviszonyban van-e a valódi személyiségem az Instagram-profilommal?” Ezekre az elsőre first world problemnek tűnő kérdésekre keresi választ az író a Két-három dánban.

És mielőtt felhördülnénk: hozzá kell szoknunk, hogy a vékony középosztályunk igenis hasonló problémákkal küzd meg a saját életében, így bár a kérdések érvényesek, a válaszok korántsem egyértelműek.

Hiszen az internet, a globalizáció és a kései kapitalizmus keretrendszere nemcsak az örömeik, de valamelyest a problémáik terén is sorstársakká tette az egymás mellett élő generációk tagjait.

A regény zalai cselekményszálának célja, hogy a Mikkel és Soren közötti barátságot szorosabbra kovácsolja. Felismerik, hogy nemcsak csatolmányai voltak a szeszélyes Magnusnak, hanem maguk is közeli és bizalmi kapcsolatba kerültek az évek alatt. Maros ezt egy bűnügybe hajló mellékszállal világítja meg, aminek baljós panelmagánya eltér a vidéki idilltől. Mintha a Megyébe hirtelen betoppannának a nazgúlok – a kellemes pálinkaillatba pedig lépcsőházi kelkáposztaszag vegyül. A szerző bizonyára az édenkert sötét oldalát igyekezett megmutatni ezzel a képpel, ami talán túl jól is sikerült: az önfeledt pillanatokból csak rossz szájíz marad az olvasóban.

A három barát által használt nyelvezet pontosan úgy lett kidolgozva, ahogy a dánokkal kapcsolatos sztereotípiánkban bennünk élnek. Nagyon ritkán káromkodnak, többnyire nyitottak, derűsek és egalitáriusak, már-már az idegesítő szintig fokozódóan korrektek az idegen kultúrákkal szemben. Mégis, ez a málészájú PC nyelvezet egy idő után eléri azt, hogy a szívünkhöz nőjenek a hőseink, hogy velük tartsunk a végkifejletig – mert valójában a történet főhőse Magnus, az elnyomott, tehetséges parasztfiú, akinek a családi múltja sok kibeszéletlen problémával terhes. Nem lehet pontosan megmondani, hogy mi szükség volt őt Vöcköndig elhurcolnia az írónak, hiszen a karakter a saját gondolataiba merülve úgyis szinte végig az otthoni dolgokon pörög. Végül minden út a skandináv félszigetre vezet, mert valami mindig bűzlik Dániában. Szerencsére az így kialakult aszimmetrikus dramaturgiát helyreüti az író végső üzenete és a főszereplő gravitációs ereje.

Maros András egy igényesen tálalt, jól átgondolt, hétköznapi történetet írt, ami biztosan sok olvasó szívét elnyeri majd. Megközelíthető karakterei, valamint az ismerős dilemmák a 21. századból elmossák a kulturális és mentalitásbeli különbségeket a magyar és a skandináv lélek között. Néha úgy tűnik, hogy a Két-három dán tétovázik, és tanácstalanul keresi a cselekmény tempóját, de aztán magára talál, és koherens lezárással örvendezteti meg az olvasót.