×

Vicces, mert igaz
Interjú Maros Andrással
Juhász Tibor
2018 // 07. 20

Legújabb könyvébe játszótereken rögzített pillanatokat gyűjtött – rövidebb szövegeket, amiket olvasva megbizonyosodhatunk afelől, hogy a mászókák és a kakashinták közege nem csak az önfeledt röhögésnek ad helyet. Maros András mégis nevet, ráadásul együtt az olvasóival. A szerzővel munkamódszeréről, írás közbeni kuncogásról, valamint a játszótér-látogatói üzemmódról beszélgettünk.

 

Áprilisban megjelent Játszótéri pillanatok című köteted kisprózáinak nagy részét közzé tetted korábban a Facebookon. Befolyásolták a Facebook-posztok formai sajátosságai a munkamenetet?

A 2015-ben megjelent Kávéházi pillanatokkal kezdődött ez a fajta kísérletezés. Pontosabban: nem is kísérletnek indult, hiszen csupán annyi történt, hogy miközben egy kávézóban ücsörögve próbáltam dolgozni (egy cikket megírni határidőre), berontott egy üzletasszonynak tűnő, csinos, fiatal hölgy, és ezt üvöltötte a telefonjába: „Hány rászorulót tudtok hozni?! Mennyit? Mennyi a rászoruló?!… Nem, az nem jó, nem jó, az sok. Harmincnál többet ne hozzatok!” Erre nem lehetett nem fölfigyelni. Elakadtam a munkámmal, és a nőt kezdtem nézni, azon töprengtem, kivel beszélhetett. Hova rendelhette a rászorulókat? Vajon miért sok a harminc? A jelenet rövid leírását kiposztoltam a Facebookra, Kávéházi pillanat 1. címmel, és onnantól kezdve éberebben figyeltem, mi zajlik körülöttem. Dőltek is a kávéházi pillanatok, írtam őket szorgalmasan. Volt, amelyiket egy az egyben jegyeztem le (pontosan úgy, ahogy a szemem előtt/fülem hallatára megtörtént), de igazából nem ez a módszer volt a jellemző: a történetek zöme pici tekeréssel, továbbgondolással, „írói kerekítésekkel” született. Látva, hogy a Facebook-barátaim mennyire szeretik a kávéházi pillanataimat, elgondolkoztam, mi lenne, ha kötetbe rendezném őket. Mondjuk jó kis illusztrációkkal. Írás közben sosem éreztem azt a kényszert, hogy a sztorinak az online térben működő szövegnek kell lennie, tudniillik ha nem olyan született (pl. túl hosszú lett, vagy nagyobb odafigyelést igénylő leírások, utalások voltak benne), akkor azt egy másik fájlba tettem, de attól még a kötetbe később belekerült. Ugyanez volt a munkamenet a Játszótéri pillanatokkal is. (A kötetben megjelent történeteknek körülbelül egyharmadát tettem ki a Facebookra.)

Hogyan változott a majdani könyvről kialakított alkotói elképzelésed az első és az utolsó poszt között? Mi alapján rendezted sorrendbe a szövegeket?

Az első helyre azt a sztorit tettem, ami miatt az egészbe belevágtam. A Játszótéri pillanatok esetében is volt egy ilyen első jelenet. Egy kislány épp lecsúszni készült a várszerű játéképítmény csúszdáján, az anyja lent várta, közben megjött a nagyi, aki már messziről kiabált: „Hol van az én drága kicsi unokám, az én egyetlen aranyom…?!” „Mindjárt lecsúszik”, mondta az anyuka. Lecsúszott egy gyerek, a nagyi felkapta, megölelgette, agyoncsókolta, és még hangosabban üvöltött: „Édesem, de jó látni téged, édes kicsikém!” És akkor megbökte őt az anyuka, hogy a Timi még csak most fog csúszni… Ez az orrom előtt játszódott le. Ezek után nem lehet nem odafigyelni, mi zajlik a játszótéren. Szóval az első megvolt. Meg amikor az utolsót írtam, akkor arról is tudtam, hogy az lesz az utolsó – ami meghatározza a kötet utóízét. Amúgy elég ösztönösen rendezgettem sorrendbe a történeteket, nem volt szigorú a rendezési elv, arra próbáltam csak figyelni, hogy a végeredmény változatos legyen, rövid szöveg után hosszú következzen, párbeszédes után leírásos, ilyesmi. Aztán Elekes Dóra, a kötet szerkesztője is tett (kitűnő) javaslatokat a sorrendre vonatkozóan (is), meg ki is húztunk pár történetet.

A játszótér olyan közösségi tér, ahol érvényüket vesztik a megszokott szabályok – a fizika és a társadalmi együttélés szabályai egyaránt” – olvashatjuk a kötet fülszövegében. Véleményed szerint miért viselkednek máshogy az emberek pont azon a területen, ahol ezekre a szabályokra fokozottabban kellene ügyelniük?

A játszótér a konfliktusok gazdag lelőhelye. Mindenki mindenki ellen. Szülő–gyerek (egyik menne, másik maradna), gyerek–gyerek (kié a lapát), szülő–másnak a gyereke („Szállj le a Bogikámról!”), szülő–szülő (nézeteltérések családon belül, mondjuk, nevelési kérdésekben), két különböző gyerek szülője („Jó lenne, ha szólnál a kölyködnek, hogy…”). És akkor még nem beszéltünk arról a szülőkben tomboló belső konfliktusról, aminek oka, hogy noha van az elvárt norma, ami szerint viselkedniük kéne, érzelmeik nem mindig efelé terelik őket. Egy anyuka nem küldheti el a francba másnak a hároméves gyerekét, amiért az könyökkel lelökte az övét a mászókáról. Egy hároméves gyereket, főleg nem másét, nem illik lecseszni. Viszont szó nélkül sem lehet hagyni a dolgot… Na, ilyenkor jönnek az igazi vicces reakciók, mondatok, a valódi gyöngyszemek. Mit fog tenni/mondani ahelyett, amit igazából tenne/mondana? Ha ilyen helyzetet láttam, mindig közelebb húzódtam…

Több interjúban is hangsúlyozod, hogy témáidat a való életből veszed, hogy az általad leírtak, ha némileg máshogyan is, de igaziból megtörténtek. A Kávéházi pillanatok borítóján a szemfüles író szimbólumaként látható egy hegyesre faragott ceruza is. Mesélj, kérlek, a munkamódszeredről!

Állandóan jegyzetelek, kicsi füzetekbe, rengeteget teleírtam már. És bár csak ritkán nézem vissza, miket írtam le (fel), a fontosabb megfigyelések így is velem maradnak. Picit mocorognak, alakulnak a fejemben, aztán valamikor beépülnek valahova. Kíváncsian mászkálok, nézelődöm, hallgatózom, gyűjtögetek, aztán ha megvan az anyag (és úgy érzem, hogy szükséges), a fantáziámmal csavarok párat a tényeken. Valahogy így dolgozom.

A humor fontos alkotóeleme az írásaidnak. Emellett a meghökkentő témaválasztást, a könnyed nyelvezetet, valamint a fesztelen, mégis súlyos ábrázolókészséget említeném alkotói karaktered legfőbb sajátosságainak. Hogyan alakultak ki az írásművészeted jellegzetességei?

Sosem használok erős túlzásokat, hogy az írásaim humorosak legyen, sokkal inkább a mindennapi életben rejlő abszurditások érdekelnek, azokat emelem ki. Reális vagy szürreális: ha jól megvizsgáljuk, szinte ugyanaz. Amiről azt gondolod, hogy hihetetlen, lehetetlen, arról kiderül, hogy már megtörtént. Az írásaim humora a megfigyeléseimből táplálkozik. Vicces, mert igaz. Egyébként a történetalapú, érthető nyelven írt prózát szeretem, és magam is erre törekszem – karakterek, motivációk, cselekmény, sok-sok részlet. A nyelv nálam nem maga a cél, hanem csak a történet elmesélésének eszköze. Bevallom, általában könnyen megy az írás, ez nyilván érződik a szövegeimen is, könnyű olvasni őket, és furcsamód éppen a gyors, könnyed munka miatt van szükség extra fegyelemre, bizonyos struktúrák szigorúbb betartására. Mert egy pillanat alatt lekanyarodik a szöveg a főcsapásról, és észrevétlenül újabb utakat tapos ki magának (ráadásul jó izgalmas ösvényeket), szóval észnél kell lennem, rá kell csapnom néha a kezemre. Hogy milyen hatások formálták a stílusomat ilyenné? Nyilván minden tapasztalat és olvasmányélmény beépül, bent dolgozik, aztán… aztán nem tudom… a nyomai biztos érezhetők. Hozzám az amerikai irodalom áll a legközelebb, a 20. század, annak főleg a második fele, és hát a kortársak. Neveket most direkt nem kezdek sorolni, mert úgyis kihagynék pár fontos írót.

A közérthetőség és a természetesség írói karakteredből következik, vagy tudatos törekvés is a részedről, hogy az olvasóközönség valamennyi szegmensét elérd?

Nem tudnék nem úgy írni, ahogy írok. Munka közben nem képzelek el közönséget, olvasókat. Egyetlen olvasó van ilyenkor, akinek meg akarok felelni, és az én vagyok. Imádok kuncogni írás közben.

Szembetűnő, hogy a kritikák ritkán hasonlítanak más kortárs magyar írókhoz, irodalmi előképekhez, mintha nem tudnának hagyomány(ok)hoz kapcsolni. Hogyan pozicionálod magad a kortárs irodalomban?

Egyszer egy kritikus a „magyar Nick Hornby”-nak nevezett, ami nagyon hízelgő, de magyar vonatkozású összehasonlításra én sem igen emlékszem. Arról nehéz lenne bármit mondani, hogy én hogyan pozicionálom magam, mert igazából sehogy. Magára az írásra koncentrálok, a szövegeim magyar irodalmi hagyományokhoz való viszonyára egyáltalán nem. És a könyveim utóéletére sem, ami, tudom, hiba, mert mára egy íróval szemben nagyobbak lettek az elvárások: nem elég megírni a könyvet, nem elég, ha egy kiadó kiadja, az írónak be kell dobnia magát. Igyekszem fejlődni e téren (is).

Továbbra is íróként tekintesz a játszóterekre és a kávéházakra? Vagy már ugyanolyan „használója” vagy ezeknek a helyeknek, mint bárki más?

A kisebbik gyerekkel még mindig járok játszótérre, és bizony, sajnos, még nem tudok nem „jegyzetelő íróként” jelen lenni. Látok és hallok olyat, amit – játszótéri minisztorivá alakítva – legszívesebben belevarázsolnék a már megjelent kötetbe. (Nem kell megijedni, nem lesz második kötet.) A kávézókkal más a helyzet. Ott már sikerült átállnom normál kávéház-látogatói üzemmódra: a kávéra figyelek, nem az emberekre.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben