„Nem tudunk mások, csakis önazonosak lenni” – interjú Lakatos Mónikával

Szívből gratulálunk az életműdíjhoz!

Köszönöm szépen. Megmondom őszintén, igazán meglepődtem, amikor megtudtam, hogy én kapom a WOMEX (Worldwide Music Expo) eme díját. Eleinte arra gyanakodtam, hogy a férjem, Rostás Mihály Mazsi akar megviccelni. Amikor felfogtam, hogy ez nem tréfa, természetesen nagyon boldog voltam, hiszen óriási megtiszteltetés, hogy a Muzsikás Együttes után a második magyarként én részesülhettem ebben az elismerésben, de ehhez a Romengo tagjai – Lakatos János Guszti, Balogh Tibi, Rosonczy-Kovács Misi és Mazsi – is hozzájárultak a tizenhat évnyi közös munkával.

Gyermekkorában önt hogyan vette körül a zene?

A zenében nőttem fel. Édesapám nagyon szépen énekelt, a családunkban teljesen természetes volt, hogy közösségi eseményekkor muzsika szólt, és mi, gyerekek is sokat daloltunk magunk közt, utánoztuk a felnőtteket. A modern kor csodájaként már lehetett kazettás magnót kapni – szalagról hallgattam a nagyecsedi zenekarok felvételeit.

Sosem képeztem magam intézményes keretek között, autodidakta vagyok.

A szélesebb közönség 1996-ban figyelt fel önre, ekkor nyerte meg első cigány előadóként népdal-kategóriában a Ki mit tud? -ot, aztán egy ideig a Romano Dromban énekelt, majd néhány évre eltűnt a nyilvánosság elől. Mi volt a szünet oka?

Megszületett a kislányom, és szerettem volna vele maradni. Ez idő alatt új dalok születtek, amelyeket a férjemmel együtt terveztünk bemutatni: 2004-ben megalakult közös családi formációnk, a Romengo. Gyakorlatilag mindent a nulláról kellett kezdeni, de nagy örömmel vetettük bele magunkat a muzsikálásba, és büszkék vagyunk arra, hogy mindkét lemezünk, a 2010-es Kétháné, valamint a négy évvel későbbi Nagyecsed-Budapest felkerült a rangos nemzetközi világzenei toplistára, a WMCE-re.

Akárcsak az ön első szólólemeze, a 2018-ban kiadott Romanimo , ami a negyedik helyen szerepelt a világzenei ranglistán.

A lemezen található dalok zömét a felmenőimtől tanultam: van közöttük százharminc éves dallam is, valamint egyetlen archív felvételként édesapám éneke is hallható. Ezenkívül több saját szerzeményünk is helyet kapott a korongon.

Érte valaha hátrányos megkülönböztetés zenei berkekben?

Sajnos volt már rá példa, de hála Istennek, nem ez a jellemző.

Igyekszünk nem tudomást venni a bántó megjegyzésekről, nem is adunk hangot nekik a médiában, inkább a dolgok szeretettel teli oldalára koncentrálunk – hátrányos megkülönböztetés mindig is volt és lesz.

Azt szoktam mondani, hogy mindannyian Isten kezében vagyunk, csakis az ő dolga, hogy mások gondolkodását megváltoztassa.

Aki az előadóművészetre teszi fel az életét, küldetést is vállal. Missziójuknak tekintik, hogy romák és nem romák közt hidat építsenek a zenéjükkel?

Sosem volt tudatos, hogy romákat és nem romákat kapcsoljunk össze, vagy falakat bontsunk a munkásságunk által, de valahol legbelül igenis mozgat és érdekel, hogy mindez megvalósítható-e. Örülünk, ha azokkal is megszerettetjük az oláhcigány muzsikát, táncokat, kultúrát, akik nem ismerik. Az autentikus cigányzene megkívánja és meg is érdemli, hogy ápoljuk, hogy a lehető legszélesebb körben terjesszük.

A Romengo a magyarországi oláhcigány kultúrát öleli fel. Mi jellemzi ezt a világot?

Alapvetően improvizatív, intuitív, néha melankolikus, érzelmes, máskor pedig roppant energikus tánczene. Teljes mértékben önművelő keretek közt, eleinte kizárólag családon belül, alkalomszerűen – esküvőkön, temetéseken, keresztelőkön – működött. A családtagok önmaguk szórakoztatására, esetenként fájdalmára zenéltek, hangszerkíséret nélküli énekkel, tánccal, tapssal, csettintéssel, táncra buzdító szavakkal. A hangulat fokozására a kanna, teknő és a kanál szolgált, vagyis csupa olyan eszköz, amelyek a háztartásban fellelhetők voltak. A hetvenes években néhányan aztán hangszert ragadtak, szintén autodidakta módon kezdtek gitáron játszani. Mi ezt a muzsikát az anyanyelvünkkel együtt sajátítottuk el – a szüleinktől tanult hagyományos cigány népdalokkal, saját számokkal és hangzásvilággal áll színpadra a zenekarunk. Amellett, hogy előszeretettel használjuk az előbb említett hagyományos hangszereket, nem idegenkedünk az új dallamoktól sem: nyitottságunkat jellemzi, hogy többször koncerteztünk már a Mendelssohn Kamarazenekarral, 2015-ben pedig a Berlini Filharmóniában adtunk elő szóló- és közös estet az indiai énekesnővel, Sumitrával, emellett pedig szerzeményeinkben érezhető a jazz és a flamenco hatása is.

Fontos megemlíteni az úgynevezett hallgatókat is, amelyek ritmustalan balladák, a tradicionális cigány zenében ezek fejezik ki leginkább a cigányság lelkét. Többnyire szerelemről, magányról, örömről, olykor egészen hétköznapi dolgokról szólnak. Igaz történetekből születnek, és a közösségeinkben a mai napig élnek: teljesen spontán törnek elő belőlünk különféle helyzetekben. Egy hallgatónak alkalomtól függően változhat a szövege, sőt adott esetben még a dallama is – egyébként maga a cigány zene is országonként változik. Idehaza több nagy törzs létezik: én az oláh törzsbe tartozom, emellett nagyobb csoport még a beások és a magyar cigányok.

Rostás Mihály Mazsi a férje, menedzsere, kollégája is. Az, hogy a magánélet és a munka egybefolyik az önök esetében, előnyt vagy hátrányt jelent?

Egyértelműen előnyt, hiszen az oláhcigányoknál az asszonyok nem énekelhetnek nagyközönség előtt csak úgy maguktól. Ha Mazsi nem lett volna ennyire benne a zene berkeiben, akkor én sem élhetnék a szenvedélyemnek – kizárólag a közösségeinkben egy-egy dal erejéig énekelgetnék, színpadra nem állhatnék. Szeretem a közös munkát: mindig meg tudjuk beszélni, amiket zeneileg másképp látunk, és a dalaink egy részét is közösen írjuk.

Talán az lehet a szakmai sikereik titka, hogy előadóként egyáltalán nem akarnak másnak tűnni, mint amilyenek valójában.

Nem tudunk mások, csakis önazonosak lenni.

Zenéből sem tudnánk mást adni, csak azt, ami generációról generációra szállt a közösségeinkben, és amit gyerekkorunktól fogva magunkba szívtunk.

Hogy mi a sikerünk titka pontosan, azt nem tudom, de a zenekarunk esszenciáját a család, a vérségi kötelék is adja: Lakatos Guszti János és Balogh Tibi a férjem unokatestvére, Rosonczy-Kovács Misi pedig fogadott családtag.

Mi ebben a hivatásban a legszebb és a legnehezebb önnek?

A legszebb először is az, hogy azt a zenei örökséget, kultúrát vihetjük színpadra, amit otthon hallottunk. Másodsorban, hogy érezhetjük a közönség szeretetét, illetve hogy találkozhatunk olyan előadóművészekkel, akiket egyébként nem ismerhettünk volna meg. Az elmúlt tizenhat év alatt többek között Indiában, Dél-Amerikában, Dél-Koreában is jártunk – ezekért az utazásokért, koncertekért nagyon hálás vagyok. És hogy mi a legnehezebb ebben a hivatásban? Az, hogy a kultúránk eltűnőben van, és egyre kevesebb a hagyományőrző, oláhcigány éneket tanuló fiatal. Nehéz már őket „megfertőzni” az autentikus népzenével. Sikerként éljük meg, ha átadhatjuk nekik a tudásunkat, és ha sikerül elhitetni velük, hogy érdemes a közös küldetésünket felvállalni.

Kint azért valamivel jobban meg lehet kint élni a zenélésből, mint itthon. Sosem fordult meg a fejükben, hogy külföldre költözzetek az együttessel?

Dehogy! Mindig visszahúzott a szívünk Magyarországra.

Nekünk itt van dolgunk, magyarok vagyunk, szeretünk itt élni.

Elsősorban a hazai közönségünknek szeretnénk sokat adni, időnként pedig megmutatni a magyarcigány lelket külföldön is.