A kegyes hazugságok súlya – kritika A kő című előadásról

Az előadás nyitójelenetében egyforma, körbeforgó ajtók láthatók egymás mellett (csak a melléjük akasztott néhány ruha vagy egyéb felszerelés más), felettük évszámokkal: 1935, 1945, 1953, 1978, 1993. Az ajtók egyazon házhoz tartoznak (a ház belseje a körív alakú építményben helyezkedik el), és a feltüntetett évek valamelyikének eseményeihez vezetnek hol előre-, hol visszaugorva néhány évtizedet az időben. A néző dolga egymásba illeszteni a mozaikkockákat, amelyek össze is állnak, jól követhetőek a történések. Azonban már túlságosan is sulykoltak az időbeli váltások: a készítők szerették volna kihasználni a streamelés előnyeit, hozzáadni vele valamit az előadáshoz, ami azonban azzal nem sikerült, hogy az aktuális jelenet évét kiírták a képernyőre. A díszlet is jelzi ezeket az ajtók forgatásával és az évszámok megvilágításával – legfeljebb akkor lehetne létjogosultsága, ha a váltások közti időben fontos események zajlanának a színpad oldalsó részein, amik a néző figyelmét elvonhatják.

A színészeknek nem mindennapi feladat egy-egy karaktert ennyire különböző életkorokban alakítani, ráadásul nincs is sok idejük az átöltözésre-átlényegülésre, mert a pár percenként váltakozó idősíkok között néhány másodperc alatt kell ennek megtörténnie. A legnagyobb utat a főszereplő, Witha (Nagy-Kálózy Eszter) járja be, aki bombázástól rettegő és félelmében az asztal alá bújó, fejkendős nagymamaként látunk először, majd megismerjük fiatal előkelő hölgyként is, aki friss házasként bútorozik össze férjével az említett házban. Lánya, Heldrun (Szilágyi Csenge) már ide születik. '93-ban pedig lázadó, tinédzser unokája (Antóci Dorottya) nem érti, miért kellene a nagyapját példaképnek tekintenie, hiszen személyesen nem is ismerte – csak édesanyja emlegeti hősként, amiért a ház egykori megvásárlásával segített egy zsidó származású családnak elmenekülni, majd később az oroszok kivégezték. Bár Wolfgang (Telekes Péter) a darab kulcsfigurája, aki köré minden szál szerveződik, ő maga csupán néhány jelenetben látható, ami tovább erősíti személyiségének rejtélyes vonásait.

A dráma központi motívuma, a kő – amellyel betörték a ház ablakát – is a nagypapához kötődik. E tárgy gyakori eleme a holokauszttematikájú és a zsidókat ért atrocitásokat bemutató irodalmi és színházi műveknek, ahogyan az ehhez kapcsolódó családon belüli, generációkon át feszülő kibeszéletlenség is. Mivel már áldozat és elkövető szemszögéből is sokszor találkozhattunk a témával, nem könnyű új oldalról megközelíteni. Marius von Mayenburg darabja akár egy családtörténetbe oltott krimiként is értelmezhető, melyben a néző a szereplőkkel együtt, retrospektív módon fejti fel a nagypapa személyét övező titkokat – mégsem a „leleplezésen” van a hangsúly, mert az események elég kiszámíthatóak. A streamelés egyik előnye viszont épp az olyan előadásoknál nyerhet kiemelt szerepet, amelyekben a hangsúly a szereplők tetteinek mozgatórugóin, motivációin van, hiszen a kamera még annál is közelebbről tudja megmutatni a színészek arcjátékának legapróbb rezdüléseit, mint ha valaki a közönség első sorában ülne. Ugyanakkor ennek az a hátránya, hogy bizonyos jeleneteknél semmi sem látható a többi szereplő reakcióiból (főként, ha távol állnak egymástól) vagy a színpad más részein történő eseményekből.

Amiben az előadás mégis újat tud mondani, az a hazugságok megítélése. Rávilágít ugyanis arra, hogy a hazugságok nem pusztán egy család következő generációinak életét képesek nagyban befolyásolni, de olykor történelemformáló vagy akár -hamisító szerepük is lehet. Érthető, hogy a nagymama saját és férje becsületének megőrzésén – na meg a férfi kívánságának teljesítésén – túl szeretné megkímélni lányát és unokáját az igazság elhallgatásával, de egy sor kérdés is felmerül: Vajon a szerelmes nő látta-e valaha tisztán a férje tetteit és azok indítékait? Vagy tulajdonképpen ő is csak áldozatnak tekinthető? Eltelhet-e annyi idő, míg már ő maga is elhiszi a saját hazugságait, és azokhoz kreálja a további történéseket (például hogy azért dobták be az ablakukat, mert a férje pénzt adott egy zsidó családnak)? Mindenesetre – mivel a történelem folyton ismétli önmagát – a későbbi generációk csak az előzményekből tanulhatnak. Ha abból sem tudnak, nem lesz, ami vészjelként szolgáljon számukra.