×

Suttogások és lövések
Erik Poppe: Utoya, július 22.
Szabó Ádám
2018 // 10. 01

Szóba sem kerül a politikai analízis a norvég szerző legújabb filmjében. Poppe hangsúlyosan az egyén perspektívájára fókuszál, amikor megörökíti egy nemzet kortárs tragédiáját.

Tablófestéssel elfeledkeznénk az áldozatokról és a túlélők fájdalmáról, súlytalanabbnak hatna a 2011 júliusában a norvég Munkáspárt ifjúsági szervezetének táborában lezajlott, több mint egy órán át tartó tömegmészárlás. Poppe tudja: emberek haltak meg, és emberek élete forgott kockán, a sorsfordító pillanatok hitelét pedig az azokat átélők tapasztalatai adják. (Nem mintha tablófestéssel nem lehetne jó filmet készíteni erről a témáról, és a jelek szerint Paul Greengrass reményteli üzenetet közvetítő Netflix drámája, a 22 July hozza is a tőle elvárhatót.)

Noha a szélsőjobboldali fanatikus, Anders Behring Breivik nevéhez köthető a hetvenhét emberéletet követelő gyalázat, Poppe számára az áldozatok benyomásai számítanak. Rendkívüli erővel kommunikálja ezt az alig 90 perces dráma formanyelve. Kezdetben foghegyről odavetett mondatok hangzanak el a barátságról, valamint a kormánynegyedbeli robbantásról, a fiatalok nem sejtik, hogy ők sincsenek biztonságban. Aztán a katasztrófa szele mindenkit elsöpör. Poppe öt nap alatt forgatott és a harmadik nap eredményét felhasználó egysnittes dokudrámája a Sebastian Schipper-féle, dinamikus Victoria vagy az Innaritu jegyezte Birdman antitézise, sokkal inkább a Gus Van Sant rendezte analitikus-pesszimista Elefánttal vagy a Saul fiával ápol rokonságot. Zihálás, suttogás, sírás és folytonos fegyverropogás hangjára épül a mozi. Harmonikus hangkulisszából váltunk diszharmonikus zörej-kakofóniára, jelezve a fiatalok hirtelen zaklatottá válását. Csakis a szubjektivitás fontos, a nyers, realista, szürke képeken ott vagyunk a karakterekkel a sárban, a vízben, a halálban, belénk váj az érdes kő, Poppe gyötrően őszinte azonosságot teremt figurái és a néző között. Az Utoya, július 22. a tehetetlenség és a reménytelenség celluloidátirata: szinte fizikai fájdalmat okoz belehelyezkedni az áldozatok bőrébe, és velük együtt részt venni az elkerülhetetlenben.

Futnak, vetődnek, kiutat keresnek a fiatalok, de a rendező meg sem kísérli elhitetni velünk, hogy élni akarásuknak lehet eredménye. A film a trauma hangra, snittre, premier plánra lefordított vizuális röntgenlenyomata lesz, mintha egy csatatéren gránátnyomás érne bennünket. Teljesen más élményt nyújt az Utoya, július 22. a rendező korábbi filmjeihez képest: azOslo-trilógia (Bunch of Five; Hawaii, Oslo; Troubled Water) bűn és bűnhődés tematikájú sorspuzzle-jeiben angyalarchetípusok jelentek meg, felvillant a megváltás reménye. Itt ilyesmire gondolni sem lehet, a direktor illúziók nélkül tereli szereplőit fenyőágakon, sátrakon, szeméthalmokon keresztül. Igaz, Poppe centrális alaknak teszi meg az Andrea Berntzen által ihletetten játszott Kaját, a lány céljaként pedig kishúga megmentését definiálja, így ideig-óráig támaszkodhatunk egy megmentőfigurára. Kaja és testvére, Emilie viszonya nem zökkenőmentes, a lány mégis emberségről tanúskodik az embertelenségben: húgán kívül mások iránt is empatikus, igyekszik életeket menteni, bár nekiveselkedése valójában reménytelen.

Kaja és barátja, Magnus a humánum kialvó tüzét táplálják: összetartozásuk képeit, a True Colors halk dúdolását végül elnémítja a magaslatról lövöldöző, fekete ruhás Breivik-absztrakció őrülete. A fiatalok végig összekuporodva, sarokba szorítva élik meg emberi mivoltuk semmivé foszlását. Ezzel érünk el az Utoya, július 22. lényegéhez: Erik Poppe szerint az ártatlanok eltiprása olyan súlyos bűn, hogy nem avatható politikai vizsgálódás tárgyává. Látjuk az iszonyatot, amikor védtelenek a semmiből rebegik, „Miért bántanak engem és a társaimat ok nélkül?”, amikor az idegengyűlölő, gépkarabéllyal hadonászó gyilkos a lényegére redukált Szeretetet zsigereli. Emiatt indokolt a szubjektív nézőpont, ezért számolja fel Poppe a cselekményközpontú narratívát, és készít Történet helyett Tapasztalatot: az Utoya, július 22.-ben a humanizmus mögött végig ott rejlik a mindent felülíró sokk. A mozi egy percre sem enged kilépni a halál, a veszteség látószögéből – a túlélők fennmaradó traumájáról beszámoló záróinzert pedig kitörölhetetlenül belénk égeti az értelmetlen öldöklés minden pillanatát.

Pontszám: 10/10

Utoya, július 22. (Utoya 22. juli)
Színes, feliratos norvég filmdráma, 92 perc, 2018
Rendező: Erik Poppe
Operatőr: Martin Otterbeck
Szereplők: Andrea Berntzen (Kaja), Aleksander Holmen (Magnus), Elli Rhiannon Müller Osborne (Emilie), Brede Fristad (Petter), Sorosh Sadat (Issa)
Bemutató dátuma: 2018. szeptember 27. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben