A Coen fivérek tavalyi − a hazai vásznakra most érkezett − mozija annak ellenére is csendes film, hogy főhőse egy gyakran dalra fakadó folkénekes. Bár nehéz belekötni, a Llewyn Davis világa biztosan nem lesz a szerzőpáros legemlékezetesebb műve.
A hatvanas évek eleje tele volt fontos változásokkal az amerikai zenei életben. A folk forradalmárai közül a magyar köztudatba Bob Dylanén kívül nem sok énekes neve jutott el, ezért a Llewyn Davis világában a közegre tett utalások közül jó néhány elveszhet. A film fikciós főszereplője, a Dave van Ronkról mintázott Llewyn Davis is amolyan elveszett hős: énekes, aki bár kiadott egy-két albumot, a bárzenészi státusznál magasabbra nem tud emelkedni.
Ennek ellenére sem a zene határozza meg a Llewyn Davis világát, amely inkább portréfilm: főszereplője egy meglehetősen szerencsétlen figura, aki − a film előrehaladtával egyre inkább úgy tűnik − megérdemli a rá kirótt sorscsapásokat. Képtelen a megkomolyodásra, gyorsan elveszti önuralmát, és kötözködővé válik, ami rossz párosítás egy sikerre vágyó ember esetében. Llewyn ráadásul „szólóénekesként eladhatatlan” – ahogy a filmben egy producer megfogalmazza. Hősünk teng-leng, végigüldöz a városon egy macskát, mások kanapéján alszik, és meglehetősen fura figurákkal találkozik.
Az epizodikus felépítésű cselekménynek a keretes szerkezet ad némi ívet, de valójában nem történik semmi igazán drámai: látjuk egy zenész egy hetét, és megismerjük az elsősorban az apasághoz való viszonyára felépített karakterét. Llewyn meglehetősen rosszban van egykor tengerészként dolgozó apjával, neki pedig több lehetősége is van arra, hogy maga is apává váljon, de az abortusz valahogy mindig csábítóbb lehetőségként jelenik meg számára. Mindemellett a film szerencsére elkerüli, hogy ítélkezzen erről.