×

Jean Reno főzős műsora
Daniel Cohen: Én, a séf
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 07. 05

Egy főzős, konyhás film számára nem elég, ha csupán ragyo­gó pikkelyű hala­kat és ízlése­sen tálalt süte­ménye­ket mutat – kell oda valami emberi vonás is, egy külö­nös han­gulat, egy szeret­hető főhős. Az Én, a séf csupán ez utóbbit igyek­szik letudni, csakhogy még Jean Reno sem képes egy butácska törté­netet igazán megíze­síteni. Fogyaszt­hatóvá vará­zsolni azonban igen.
Sütünk, főzünk, eszünk, iszunk – ezt szeretjük. Nézni a konyhás műsorokat, hallgatni egy beszélgetést a kiváló borokról szintén lehet élvezetes, de valljuk be: jobban szeretjük magunk is ízlelni őket, mint kívülállóként álmodozni róluk. Egy főzős, konyhás film számára épp ezért nem elég, ha csupán ragyogó pikkelyű halakat és ízlésesen tálalt süteményeket mutat – kell oda valami emberi vonás is, egy különös hangulat, egy szerethető főhős. Az Én, a séf csupán ez utóbbit igyekszik letudni, csakhogy még Jean Reno sem képes egy butácska történetet igazán megízesíteni. Fogyaszthatóvá varázsolni azonban igen.

Jacky, a francia vőlegényjelölt rajong a konyhaművészetért, és minden vágya, hogy a nagyoktól ellesett fogásokat és recepteket munkahelyén is kamatoztassa. Csakhogy egy gyorsétteremben, egy egyszerű menzán erre nem nyílik lehetősége: amint valami különlegeset készít a ténylegesen rendelt menü helyett, a vendégek háborognak, a tulajdonos pedig kifelét parancsol. Az ízek szerelmese így kénytelen egész mással foglalkozni, falakat mázolni, hogy végre pénzt is vigyen a házhoz, ahol állapotos szerelme várja. Ám egy csodás véletlen folytán Jacky bekapcsolódik egy konyha működésébe, elkezdi irányítani a kissé ügyetlen szakácsokat. Az új fogás olyan jól sikerül, hogy a nagynevű étterem, a Lagarde sztárséfje észreveszi a feltörekvő tehetséget. Alexandre Lagarde éppen válságos napokat él, és szüksége van egy új szikrára, egy ihletett szakácsra, aki ismét visszaemeli éttermét a legjobbak közé. Bár a két férfi csökönyössége megnehezíti az együttműködést, mindketten a saját fejük után mennének, a siker lassan mégis „megkörnyékezi” őket, ahogy egyre jobban összekovácsolódnak.

Az egész mozi nem más, mint az eddigi főzős, éttermes filmek egész pofátlan ötvözése. Kapunk valamit a Catherine Zeta-Jones-féle Ízlések és pofonokból, a Meryl Streep miatt emlékezetes Julie & Juliaból, és még a zseniális animációs filmből, a L'ecsóból is. Innentől kezdve nem is az a kérdés, hogy mennyire eredeti, hanem hogy mennyire szerethető, élvezhető és hangulatos a végeredmény. Ebben a tekintetben sem lehetünk igazán elégedettek. Az igazság az, hogy az itt felsorolt három film mind jobban teljesített ezek terén is, és hiába versenyez a Jean Reno-féle francia konyha az angollal és a pixelekből álló animációs mártással, azokban több volt az ínyencség és a zamat. Igaz, ez az íztelenség még nem jelent semmi tragikusan rosszat, inkább olyan átlagos, kissé jellegtelen, de kellemes fogáshoz hasonló filmélményt. Az emlékezetes hangulat, egyedi stílus helyett kapunk egy jó formában lévő Jean Renot. Valójában nélküle semmit sem érne a sok ízléses kép és csodásan tálalt fogás. Az étterem főszakácsaként azt hozza, ami miatt őt igazán kedveljük: kissé hideg, kissé darabos, de mégis szerethető és komikus. Szerepében nincs semmi különösen izgalmas, mégis élvezetesen játszik, hozzá kötődnek a film legjobb pillanatai, a legjobb váltások és a legemberibb pillanatok. Emlékezetes jelenetek azok, ahol étterméből kiszabadulva tévés főzőműsort vezet az egyik piacon, miközben segédjével vitatkozik a receptet illetően, majd ismét úgy mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. A másik fontos karakter, Jacky szerepében Michaël Youn épp megfelelő, olykor kissé zavaróan idétlenkedik, de működő párost alkot Renoval – kedves szituációk hozzá is kötődnek.


Daniel Cohen író-rendező nem erőltette meg magát, és még véletlenül sem készített semmi egyedit, messze elkerülte a jellegzetes szerzői vonásokat, ám nyárias, könnyed filmje jókedvet sugároz, megmosolyogtat, így igazán nincs miért haragudni rá. Jean Reno főz – nem igazi esemény, de egyszer talán érdemes jegyet váltani rá, feltéve, ha tényleg nem várunk semmi különöset, csak valamit, ami kényelmesen, könnyen fogyasztható.

Én, a séf (Comme un chef)
Rendezte: Daniel Cohen
Színes, magyarul beszélő, francia–spanyol vígjáték, 2012

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben