×

Játszótéri pofonok a felnőtteknek
Roman Polanski: Az öldöklés istene
Varga Viktor
2012 // 02. 13

A kérdés, hogy felkiáltó­jel, figyelmez­tetés lehet-e Az öldöklés istene, vagy élünk tovább mobil­csörgések és ölre menő szánal­mas viták, érdek­telen­ségek, személyes­kedések és kompro­misszum­hiányok között. Lehet, hogy mindez elkerül­hetetlen, és csak jó egy pilla­natra kívülről nézve magunkat...
Roman Polanski, aki a köztudatban sokszor mint a pedofilbotrány antihőse van jelen, elsősorban rendező, jó rendező, és mint jó rendező illő, hogy jó filmet is készítsen. Ennek egyik példája legutóbbi mozija, Az öldöklés istene.

Az öldöklés istene abszolút minimalista. Mondhatjuk, hogy két helyszínen játszódik, de még ez is túlzás volna. Kamaradráma ez, ahogy mondani szokták. Speciális effektek, különleges kellékek, maszkok, kosztümök, sőt (a keretjelenetek kivételével) zene híján a filmnek mással kell operálnia.

A durván 25 millió dolláros büdzsének leginkább csak a négy sztárszínész gázsiját kellett fedeznie. Jodie Foster, Kate Winslet, John C. Reilly és a már nem fiatal, Amerikában későn debütált, de a helyét tökéletesen megálló Christoph Waltz (Becstelen brigantyk) négyese alkotják a film „személyzetét”. Ők az egyetlen, érdemi szereplők. Mondhatni, hogy az ő beszélgetésük adja az egész mozit, de ez a beszélgetés, sokkal inkább interakció annyira dinamikussá, feszültté és lenyűgözővé válik ebben a körülbelül 80 percben, hogy szinte nem is hisszük el. A mai felgyorsult, akcióorientált világban, amelyben a filmekkel szemben is hasonló igények lépnek fel, egy ilyen darab mégis képes egy pillanatra a vászonhoz szegezni a nézőközönséget. A négy színész játéka az, ami képes erre, azzal a zseniálisan megírt forgatókönyvvel együtt, aminek Yasmina Reza színdarabja adja az alapját (a forgatókönyvet egyébként Polanskival együtt készítette el az írónő).

A film alapkonfliktusát két házaspár fiainak összeverekedése adja. Az egyik fiú, Zachary, Cowanék (Waltz és Winslet) gyereke, „bottal felfegyverkezve” arcon üti Ethant, a másik pár (Reilly és Foster), Longstreeték gyerekét. A szülők kulturált emberekhez illően megpróbálják elsimítani a konfliktust, találkoznak. A támadó fél szülei állnák a fogorvost, a szenvedő fél szülei nem perelnek. A történet tehát egyszerű és hétköznapi. A film legnagyobb feszültségforrása és tulajdonképpeni lényege pontosan abból ered, ahogy a szülök fokozatosan, már-már görcsösen merülnek bele az apró részletekbe, egyre jobban áthelyezve a hangsúlyokat. Átszűrik a problémát saját erkölcsi, intellektuális, politikai, társadalmi, magánéleti meggyőződéseiken, fogyatékosságaikon. A film iróniája is ebből fakad, a keretként szolgáló két jelenet (Zachary szájon vágja Ethant, Ethan és Zachary barátkoznak) szöges ellentétben áll a szülők verbális hadakozásával, ahol sem a győzelem, sem a békülés nem jöhet igazán létre. A viszonyok folyamatos ki- és átrajzolódása, először az óvatos tapogatózás a két pár között, majd a vádaskodás, végül a viszonyok átrendeződése jelenik meg. Az ellenségeskedésnek és a szövetségkeresésnek mindenféle variációja, hol az alapkonfliktusban elfoglalt pozíciók miatt, hol magánéleti küzdelmeik aktuális helyzete miatt: így egy helyen van a nemek harca, a férfiúi összekacsintás, a különböző álláspontok védelme, a privát, intim részletek felszínre kerülése. A film végére az lehet az érzésünk, hogy a szülők sokkal mélyebb sebeket ütnek és tépnek fel egymáson, mint a fiúk. A mozit jól szervezi a kicsinyesség, amely egyben annak humorát is megadja. Egy-egy túldramatizált kifejezés az adott szituációra: Zachary „bottal felfegyverkezve” támadta meg Ethant, ahogy Longstreeték fogalmaznak. Ugyanezen az oldalon a kissé sznob feleség sokszor a helyzettől elrugaszkodva az aktuális problémát morális és társadalmi szintre tágítja. De ilyen kicsinyesség a Cowan házaspár nőtagjának erkölcsi prédikációja a másik pár hörcsögének eltávolításáról, vagy a férfi különböző – súlyos vagy kevésbé súlyos – függőségei: mobiltelefon, kávé, whiskey, amelyek mindig visszafordítják a menni készülő ügyvédet az ajtóból. Mind-mind humorforrás és dramaturgiai kellék, ami továbbgördíti a cselekményt és mélyíti a vitát, továbbá mesterien szabályozza, irányítja azt, hogy elmerüljünk az azonosításban, a megfeleltetésekben a saját életünkkel, akár közvetlen, akár közvetett tapasztalataink révén, majd kizökkent, nehogy túlságosan magunkra ismerjünk.

A filmet nézve feltehetjük a kérdést: miért képesek a gyerekek megoldani a problémáikat, az „érett” felnőttek pedig miért nem, mi a különbség a két oldal között? Valószínűleg semmi, lényegében nem sokban különböznek a szülők, sőt álságosabbak, kiégettebbek, „okosabbak”, hajlíthatatlanabbak lettek. A kérdés, hogy felkiáltójel, figyelmeztetés lehet-e Az öldöklés istene, vagy élünk tovább mobilcsörgések és ölre menő szánalmas viták, érdektelenségek, személyeskedések és kompromisszumhiányok között. Lehet, hogy mindez elkerülhetetlen, és csak jó egy pillanatra kívülről nézve magunkat, kicsit eltúlozva, kicsit eltalálva látni, és nevetni önnön hiányosságainkon és megoldatlan látszatproblémáinkon.

Az öldöklés istene (Carnage)
Rendezte: Roman Polanski
Színes, feliratos, francia-német-lengyel vígjáték, 79 perc, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben