×

Lelkében él már a Perzsa
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa
Nagypál István
2013 // 11. 12

Sopotnik Zoltán Saját perzsája nem vállal akkorát, amek­kora a szán­déka volt: nem látni az egyén sérü­lékeny­ségé­nek és önmar­cango­lásá­nak a végét. Mégis köze­lebb jutunk ahhoz, hogy a korábbi köte­tekben meg­jelenő iker­testvér törté­netét megis­merjük. Mind­eközben egy társa­dalmi miliő, egy szoc­reál város képe rajzo­lódik ki a hát­térben.
Sopotnik Zoltán Saját perzsa című kötetének verseit és prózaira nyújtott, drámai színezetű – feltehetőleg önéletrajzi ihletésű – magánmonológját hallucinatív realizmus jellemzi. Versbeszéde hétköznapi szóhasználatra épül, de retorikájában a látnoki beszédet idéző nyelv a hangsúlyosabb: mintha egy vén tanácsait olvasnánk. A legtöbb vers egy kijelentéssel nyit, amelyet a szerző a vers egészében bont ki: ennek következtében olyan érzése lehet az olvasónak, mintha valamiféle példabeszédet, vagy akár egy La Fontane-féle verses mesét olvasna. A kemény, néhol nyers megfogalmazás pedig elősegíti a versek tanulságának megértését: meghökkent, lesújt, de végül felemel.

Ha Sopotnik korábbi köteteit (Krokodil, Az őszinteség közepe, Futóalbum) és „Telepes” (Telep Csoport – a szerk.) múltját is számba vesszük, akkor az a fajta hallucinatív-fairy realizmus jelenléte érezhető, ami a Telep Csoport tagjainak költészetére jellemző volt: ott volt, van ebben a fekete humor és a komor, mélymagyar valóság. Bajtai Betűembere, Deres Szőrapája, Nemes Z. Bauxitja közelebb húzható Sopotnik jelen írásának tárgyához, mint korábbi saját kötetei. Sopotnik verseinek metaforái – újrahangolva, újrabeszélve – kísérlik meg újrateremteni a szerző korábbi munkáit, de a szerző gesztusaiban és dikciójában nem változtatott, így a versnyelv kiszolgáltatottá válik előzményeinek, és nem mozdul előre. A versek olvasása közben mégis felkapja az ember a fejét, és megjelenik egy-két ősapa (mester) képe. A Tandori-féle szövegmorzsák (primitivista grafikáinak szövegvilága) vagy Kukorelly élőbeszéddé roncsolt szonettjei, ezzel együtt pedig a Sopotnikra jellemző irónia ígéretessé teszik a könyv egészét.

A korábban említett mesei utalásrendszer az Életválaszték című versben jelenik meg erőteljesebben: „Mesékből kigyomlálja a csontokat […] végül is ő a főkertész.” Sopotnik itt a csont-metaforát hívja segítségül a lírai én boldogságkereséséhez. Ez a köznyelvi metafora teremti meg akár egy Andersen-mese (Az uraság meg a kertésze) lelki otthonát a versben, s nem elhanyagolható tény az sem, hogy a szerző saját állítása szerint újabban csak a mesében hisz (lásd Bárka, Ayhan Gökhannal), a mesékben leli meg nyugalmát. (Ennek eredménye lesz az idei könyvhétre megjelent Fahéjas kert című mesekönyve is.)

Sopotnik mindemellett verseiben is megjegyzést tesz arról, hogy mit tart fontosnak, amikor ír. Erre a Horrible dictu emlékezetes sora a legjobb példa  – „Kafkányi történeteket vágok ki a sorokból” –, ami egyrészt egyszerre utal a megszólalásmód gyalultságára (pátosz nélküli versmodorra) és a megszerkesztettség veszteségeire, másrészt a fikció és a valóság elmosásának egyik eszközére. Kafka neve pedig pont ezt az írói hagyományt jelképezi.

Már a tagadás, a saját tapasztalat hangsúlyosságára tesz kísérletet a Rend című vers néhány sora, miszerint a beszélő nem hisz a megállapított tény (esőszag) mivoltában, hanem egy saját, gyermeki magyarázatot vesz alapul: „de én csaholó felhőkutyák szájszagát érzem, nem hiszem el, hogy esőszag”. Ez a fajta tapasztalás és annak „tropikus” megjelenése egy sámán mesékbe illő magyarázattörténetéhez hasonlít. E transzcendentális tapasztalatot bontja ki kicsit később a Végül is volt című vers: „Isten a csészéből három percig csak ránk figyel.” Furcsa együttállása ez a keresztény és pogány hitkörnek, hiszen a teafűből vagy kávézaccból való jóslás már ősi, sámán eredetű, mégis hogy kerülhet ebbe Isten képe? Erre választ kaphatunk a Temetési gyakornok című versben: „A szertartás nem volt egyházi. A vinnyogó nő hangjából hiányzott az isten meg a többlet, amitől reménykedünk, hogy azért van túlvilág.” A szocializmus idején terjedt el temetési gyakorlatként a polgári temetés, amelyen Isten szószólói, a papok nem vettek részt, de ettől függetlenül a halottról szóló beszédben csak-csak felbukkan egy-két megjegyzés a „hova távozás” kérdéséről, a túlvilág nem eltörölhető.

A kor tárgyilagos és szociológiájában, pszichológiájában is tárgyilagos megragadása kapcsán említhetjük Petri György költészetét, hisz ki más tudná bemutatni a szocializmus barbárságát: „Jó volna Petrit fordítani. (Legalább át.)” – olvassuk a Sovány zakó című versben, ahol az előzőekben megalapozott szocialista rezsim utózöngéi Petrin keresztül teljesednek ki igazán.

Így érkezünk meg a Lassú társas fejezethez. Eme hosszú prózai betét a legrosszabban sikerült a kötetben. Önéletrajz jellege dicsérendő ugyan, sőt kifejezetten tetszetős, megírásában, metaforáiban azonban nem zárkózik fel a kötet verseihez. Az intimitásig őszinte prózanyúlvány korhűen dokumentálja a szerzőt körülvevő világot és az ikertestvér hiányának feldolgozhatatlan jelenlétét. Közvetett módon választ kapunk arra, miért lett ez a könyv, ez a próza a szerző saját perzsája. „Az volt a perzsa a karácsonyfa alatt szamárfület mutatott, ami egyáltalán nem illet hozzá” – saját perzsánk önmagunk kisördöge (akár a kis Mukk), akivel folyamatos harcban állunk. A szerző önmagát okolja testvérének elvesztéséért, és örökösen önmagát marcangolja. Olyan dráma ez, amibe nézőként veszünk részt, és a szerzővel együtt izgulunk, félünk, fájunk, de nem tehetünk semmit. És korántsem jó érzéssel távozunk az előadásról.

A hosszadalmasra sikeredett monologikus próza után egy sokkal erőteljesebben megírt versben olvasható a saját perzsa. A Spárga bár néhol esetlen és magyarázkodó, mégis pont ez teszi érdekessé. A vallomás, az újra felbukkanó fájdalom az ikertestvér elvesztése kapcsán értékelődik fel. „Tele voltam rémekkel” – mondja a lírai én, s minthogy a fájdalom legnagyobb ellenszere az öröm, a rím kellemesebbé, elviselhetőbbé teszi a bús, komor gondolatokat olvasás közben, mesélve avatva be az olvasót. Emellett a család- és helytörténet a Lassú társasban is folytatódni látszik: a többször előforduló üveggyár a Futóalbumban már megjelent, de a kötet későbbi verseiben is felvillan, már egyszersmind ’56-tal. A forradalom után a jelképeket lerombolták, „Lerángatták a vörös csillagot az üveggyár tetejéről…” (Váltóláz), és akár egy gyerek, a család végignézte az egészet: „Ötvenhat. Apám nézte, ette a fagyit, belelógott az orra egy filozófiába.” Seamus Heaney Anahorish, 1944 című versében ír hasonlóan a háborúról, gyermeki szemmel, ami e kötetben is a rácsodálkozás egyik legszebben bemutatott formájává lesz.

A politikai beszéd legjelesebb megnyilvánulása mindemellett a Katona című vers. „Ha már verset írok, az már politika”, írja Sopotnik. A Háttértudás című versben végül a védőangyalként manifesztált perzsához szól a lírai én: „Tarts ki, tartsd a frontot!”, nyitva hagyva ezzel a kérdést, hogy a saját magunkkal vívott harcban végül ki kerül ki győztesként.

Sopotnik Zoltán élvezetesen megírt könyve eme összetettség és ív ellenére tartogat buktatókat (túlírások, erőltetett trópusok), de mindenképpen hasznosan teszi ezt, hiszen a szerző terápiás jelleggel megírt könyve (interjúk során többször igennel válaszolt az ezt firtató kérdésre, lásd Irodalmi Jelen Online, Csepcsányi Évával) útmutató is egyben. Ha valamiről beszélni kell, akkor az néha döcögősen, görcsösen, dadogva sikerül, de vállalása, tétje van.

Sopotnik Zoltán: Saját perzsa, Libri Kiadó, 2012.

Értékelés: 7/10

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben