×

Vizesedő Székely-trilógia
Bányavíz a Szkénében
vmr
2013 // 11. 08

Sokat dicsért szerző, egy sikeres trilógia har­madik darabja, bevált színre­vivők, tabu­döntö­getés. A Bánya­víznél minden adott ahhoz, hogy bitang erős anyagot kapjon a néző, mégis mintha fel lenne vizezve eme értékes nedű: Székely Csaba gyom­rokat kímélő tála­lásban.
Sok oka van, hogy a Bánya-trilógia harmadik, befejező részének nehéz nekifutni az előadás láttán. Megszerethettük már ezeket a kissé karikírozott karaktereket ízesen cifra káromkodásukkal, ezt a szereposztást a szinte „prototípussá” lényegülő Kaszás Gergővel az élen, az egyszerű eszközökkel dolgozó Csizmadia-rendezéseket, a kulisszáiban is realista színpadra vitelt. Székely friss drámaírói hangja általuk nem csupán a székelyföldi vidék kilátástalan problémáiról képes szólni a hazai nézőhöz, de furcsa észjárású figurái és kiváló érzékkel felépített, keserűen kacagtató riposztjai a nemzet, Erdély, vidék, tradíció fogalmait érintő sztereotípiákkal is bátran szembenéznek. Az előző előadások – ahogyan a szerző (a szerzővel készült interjúnkat lásd itt) maga is – számos díjat, elismerést kaptak itthon, a Bányavirágot a Nemzeti Színház is műsorára tűzte, Székely kötete pedig nyomtatásban is hozzáférhetővé vált,  amit az irodalomkritika szintúgy kivételes figyelemmel fogadott.

A Szkénében látható Bányavíz ugyan nincs híján az eddig méltán méltatott és fentebb is felsorolt erősségeknek, ám nehéz volna megmondani, hogy akkor találja-e el és meg nézőjét, ha az először téved a lepusztuló egykori bányavidék vizenyős talajára, vagy ha az előzmények tekintetében nagyobb összefüggéseiben is képes értékelni a szerző és a színházi alkotók teljesítményét, az önáltatás és romlottság mitikus dimenzióira lelve az előadásfolyamban.

Mi tagadás, a Bányavízben is szórakoztatóak a „székelycsabás” dialógusok, ahol egy szitokfolyamban a mobiltelefon ugyanúgy előkelő helyet kaphat, mint a klasszikusabbnak mondható rézangyalok, továbbá ménykűk. Most is megmosolyogható Bozó Andrea fájós tagú, demenciájában rövidlátón sertepertélő házvezetőnője, Eke Angéla kamaszosan lázadó Imolája a tanító lányaként, vagy Tóth József vershez mit sem értő tanítója, mindannyian „vidékretro” öltözékben (Imola szexin ministráns-ingben). Kultgyanús, ahogyan a szereplők ide-oda igazítják a pulpitus horgolt terítőjét a szárnyasoltárra hasonlító bútorral körülvett szobában, vagy ahogyan a pálinkásüvegek újra és újra a legkülönfélébb helyekről kerülnek elő, nem különben szállóigévé válhat a visszatérő találgatás az amerikai házvezetőnők vagy templomszolgák átlagkeresetéről. Kifejezetten a rendezést dicséri, ahogyan a szereplők akár a bútorokra mászva az egész teret képesek bejátszani, vagy hogy egy-egy szövegelem megjelenítése, így Márton faragott Betlehem-makettje a szoba másaként többértelmű szimbólummá válhat.

Az állandó sertepertélés a visszatérő gesztusok és szólamok kíséretében azonban egyre üresebbé, a drámai tetőpont elérése után pedig egyenesen semmitmondóvá válik. Még ha szándékolt is ez a statikusság, tudniillik az, hogy a történtek ellenére semmi sem változott, válozik vagy fog változni, a többszörös rájátszás érzése uralkodik el a másfél órás játékidőn: mintha a súlytalanná váló jelenetek csupán az időt töltenék ki az előadás szövetében, ahogyan az időt kell valamivel elütni a bányavidék kilátástalan, elfolyó időtlenségében. Csakhogy ami végiggondolva kiváló értelmezési lehetőség, az a nézőtéren ülve még lehet unalom.

Ezen kevéssé segít a pap és nevelt fia, Márton közti feszültség okának hirtelennek ható feltárása, legyen a fertő mégoly provokatív, tabukat döntögető (csak azért se lövöm le a poént, hátha még valakinek újdonság lenne). A játékidő harmadára esik e tragédia kibomlása, mely (nem mellesleg Márkus Sándor jóvoltából sok esetben hitelesen) szinte kamaszmód keveredik a Márton életének előzményeiből táplálkozó düh, a költői ambíciók, a tanító lánya iránt érzett szerelem motivációival, hogy végül az egész a néző és színész számára egyaránt kínos, valószínűleg szintén provokatívnak szánt premier plánban kulminálódjon. Utóbbi érezteti velünk talán leginkább, hogy a dráma ilyen módon való felturbózásával és a szókimondó őszintesége ellenére eluralkodó sajátos ürességével a rendezés sem tudott mit kezdeni.

A Bozsó–Márkus páros szeretettel teli dialógusa végül már-már melegséget, ezáltal pedig pozitív, igazszívű és -hitű hősöket, őrzendő értékeket sejtet. Mintha csak egy méregerős pálinkát tálalnának a nézőnek, vízzel hígítva, hogy ne égjen a torkára, s másnap se fájjon a gyomra (Ince pap is megúszta végül a mérgezést, ugye, csak ennek jelentése van). Hogy ez mennyire ízlik, ízlik-e, nehéz megítélni: nem mindegy ugyanis, ki mihez szokott Székely Csabán innen és túl.

Pont: 6/10

Székely Csaba: Bányavíz
Rendező: Csizmadia Tibor
Bemutató: : 2013. szeptember 17., Szkéné Színház
További előadások: Szkéné Színház, 2013. november 10. 20.00; 11. 19.00

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben