×

Mert ítélünk és ítéltetünk
Katona József Színház: A végítélet napja
vmr
2013 // 10. 31

Ödön von Horváth idejében egy vonat­baleset még kétség­kívül nagyobb szen­záció volt, mint ma, ami­kor minden tize­dik hír vala­milyen szeren­csétlen­ségről szól. Egy kataszt­rófa azon­ban most is hasonló kérdé­seket vet fel: Hogyan for­dul­hat át egy ember meg­íté­lése pilla­natok alatt? Lehet a ba­nális tra­gikus? Kinek a fele­lős­sége egy em­beri mulasz­tás? Bagossy László érvé­nyes végíté­lete a Kato­nában.
A végítélet napja nem egy vidám darab (mondjuk, ilyen címmel hogy is lenne), a zárókép sejtelmesen mosolygó szereplőinek sorsa pedig woyzecki homályba, a viadukt alatti éjszakába vész. Nem így a Katona színpadán: az Ödön von Horváth-ot nem először rendező Bagossy László tiszta irányt, kiváló értelmezési lehetőségeket, feszes ívet és erős atmoszférát adott az alapanyaghoz, szereplői és nézői számára egyaránt a megtisztulás lehetőségével.

A színpad nagyított játékvasútpályából épített égboltját – Bagossy Levente expresszionista víziója – az első jelenettől kezdve baljósan meg-megrengeti az elhaladó vonatok zaja. Mindemellett úgy tűnhet, a kerek nyílásból Isten szeme (hol egy óralap, hol a hold formájában) tekint le az ürességével és rozsdás elemeivel kissé sivár térbe, ahol a földi szerencsétlenségek megtörténnek. Ez külön esendővé, kicsinnyé teszi a szokatlanul tág térben, a nagyszínpadot mélységében is bejátszó kisvárosi szereplőket.

Ezen földi halandók a felszínen eseménytelennek mondható élete még akár boldog is lehetne, ám a kisvárosban megálló vonatok számát tekintve jövőjük nem túl reményteli, hétköznapjaik pedig nem igazán eseménydúsak. Az indító kép állomáson várakozói látszólag kötetlenül, békésen csevegnek, de már itt nyilvánvaló: nem jön ide rosszul egy vonatszerencsétlenség, pláne lánygyilkosság. Jordán Adél egy későbbi jelenetben kiteljesedő fúriájáról az első megszólalásától kezdve tudni: Leimgruberné ha pletykálkodik, ha ismerkedik, ha bizalmaskodik, javarészt rágalmaz, leszól, bűnbakot keres és talál, egyszóval – sztereotípiákba bonyolódva és önmagától eltelve ítélkezik. De ugyanezt teszi békésen falatozó, majd később egy pillanat alatt baltát ragadó favágóként Bán János, illetve valahány színre lépő, és ebből számtalan hibás ok-okozati összefüggés, következtetés származik. A törvény e hétköznapi találgatásoknak felette álló szolgáinak (Kocsis Gergely brillírozik a polgárokat tanárosan okító nyomozó szerepében, Rajkai csendőre pedig már-már megértő, emberi) sem az a célja, hogy kiderüljön az igazság, hanem hogy valaki meg legyen büntetve.

Bagossy az ember eme viszolyogtatóan önző és önhitt (hol van itt a hit egy felsőbbrendű hatalom mindenható igazságosságának, a végítélethez való jogának belátása?) emberi voltának érzékletes felrajzolásához látszólag nem csinál semmit; az eredeti szövegen (Thurzó Gábor fordítása a hetvenes évekből), dramaturgián alig történt változás. A színészek mégis mélységet adnak a karaktereknek, arcot a típusoknak, egészen a Vajdai Vilmos karikírozta vendégig, akit a 18 halottat megkövetelő vonatbalesetről szóló hírek kevéssé érdekelnek, mint az időben felszolgált sör. A már-már kabarészerű jelenet, melyre máshol is akad példa, kétségkívül üdítő pihenő a néző számára a banálisból egyre súlyosabbá, komplikáltabbá és ezzel nyomasztóbbá váló fejlemények közepette.

A rendezés folyamatosan, ám finoman, feltűnés nélkül súlyoz: a forgószínpad egyre gyakoribb használatával sorsszerűvé teszi egy-egy szereplő találkozását, később pedig kiváló érzékkel ismételtet meg egy dialógust és mozdulatsort, Hudetz megőrülését és a közösségről kimondott rezonőri mondatokat mégsem szájbarágósan jelenítve meg. A szereplők egymásra zsúfolása a központi körben (az origó alá) fizikai szinten érzékelteti a többszereplős találkozások egyént fenyegető voltát. A közösség félelmetes, mindegy, hogy kihallgatni, ünnepelni vagy épp lincselni akar. A színpadon így minden dialógus egy-egy csörtévé alakul, szinte tapintható a csoportdinamika: támadás és védekezés, ítélet és ítélkezés, miközben úgy nő egy vélemény ereje, ahogyan nő a tét.

Ebben az egyre fokozódó „ítéletviharban” négy figura találja egyre kevéssé saját önazonosságát: a vonatszerencsétlenség közvetlen okozói, az emígyen bűnbe esett állomásfőnök Hudetz, a lelkiismeretes beamter és a sokak (majd halála után valószínűleg mindenki által) ajnározott Anna, a „szűz”, illetve mintegy az ellenpóluson az eleve kiközösített testvérpár, Hudetzné és Alfons. Nekik van esélyük megmutatni az egyén és egyén közti találkozások, az önreflexióra való képesség összetettségét, egyben terhét, és ezt nem is mulasztják el.

Zseniális a jelenet, amikor Hudetzné férje ellen vall annak reményében, hogy felelősségre majd az annak csókot adó Annát vonják: Fullajtár a kirekesztett és kívülálló nőben megmutatja a motivációk ellentmondásosságát, a kétségbeesett ragaszkodást a nála fiatalabb férjhez, illetve a társadalom által elítélt házassághoz; egy képhez, mely igazolja korábbi döntését a házasság mellett, a közvélemény ellen. Elek Ferenc viszont az idő előrehaladtával egyre több belátást mutat meg fivéréből, Alfonsból: a vagyona miatt irigyelt és egyben lenézett drogériás saját testvérét hibáival együtt igyekszik elfogadni, kezdeti köpönyegforgatása ellenére már-már szimpatikus figurává válva. Egyedül Pálmai Anna Annájától nem kapunk választ arra, mit is akarhat ez a lány a fessnek épp nem mondható Hudetztől, és lehet-e, van-e kettejüknek (elő)történetük, vagy hogy Anna zavarodottságának, majd halálának ténylegesen van-e (és milyen a) köze azokhoz a lelki- és önismereti kérdésekhez, amelyeket végső soron az egész előadás boncolgat.

A végítélet napjának hőse, Hudetz végül nem tudja felmenteni magát, sem más hibáztatásával, sem a többség véleményének elfogadásával, mely eleve – látjuk, halljuk is – mint a szélkakas. Eleinte meg akarná úszni a döntést, tetteinek vállalását, mint ahogyan meg akarta úszni azt rossz házasságában is, saját felelősségét és a köz véleményét is állandóan mérlegelve. Bagossy rendezése végül fényárral önti el, tisztítja meg őt. Azt az egyént, aki a kiközösítésen és őrületen túl képes a belátásra: a társadalomban való létezés és az én vállalásának alapja a társadalom működésének, ítéleteinek elfogadása, az annak való alávetettség vagy az azzal való konfrontáció – kinek mit diktál a saját lelkiismerete. Keresztes Tamás alakításában pedig képes bejárni az ehhez szükséges utat, az első képben sietve eltakarított galambtolltól kezdve a zárszavak alatt aláhulló tollzuhatagig, ami nem lehet más, mint az angyaloké.

Pont: 9/10

Ödön von Horváth: A végítélet napja
Rendezte: Bagossy László
Bemutató: Katona József Színház, 2013. október 19.
Következő előadások: 2013. november 3., 8., 9., 16., december 4. 19.00

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben