×

„őszülni már nem lehet akárkivel”
Áfra János: Két akarat
Papp Sándor
2016 // 04. 14

Áfra János Glaukóma című első köte­tének pozitív kritikai vissz­hangja legitim helyet bizto­sított a költő szá­mára a fiatal kor­társ lírában. A követ­kező könyv­ben meg­mutat­kozó lírai tovább­lépés lehe­tő­ségei igazol­hatják eszté­tikai elvárá­sainkat. A 2015-ös Két akarat pedig minden tekin­tetben elosz­latta a kétsé­geket.
Áfra János Glaukóma címmel megjelent első kötetének pozitív kritikai visszhangja megkérdőjelezhetetlenül legitim helyet biztosított a költő számára a fiatal kortárs lírában. Bár az indulás keltette reményeket általában csodálattal vegyes félelem kíséri, valójában a soron következő könyvben megmutatkozó lírai továbblépés lehetőségei igazolhatják esztétikai elvárásainkat. A 2015-ös Könyvhétre megjelent Két akarat című versgyűjtemény azonban minden tekintetben maradéktalanul eloszlatta a kétségeket.



Tematikus-motivikus összefüggés ugyan felfedezhető a két verseskötet között, azonban míg a Glaukóma szereplírája a betegségtoposz teljes mértékű kiaknázásával a múlt jelenre kiható összefüggéseit tárta fel elsősorban a családi kapcsolatok tekintetében, addig a Két akaratban a karakterizált költészetet nagyfokú személyesség váltja fel, amely tökéletes összhangban áll a verseket végig magabiztosan uraló párkapcsolati-szerelmi tematikával. Az elmozdulást már a cím is előrevetíti az olvasó számára: a szerelmi kötelék végpontjain elhelyezkedő felek két akarata közeledésének, majd egymásnak feszülésének dinamikája válik a könyv mozgatórugójává. Ez az eltolódás nem kockázat nélküli, hiszen a kortárs líra – talán a szerelmi téma popularitása és kihasználtsága miatt – mintha száműzetésbe kényszerítette volna a személyes-érzelmes líra vonulatát, s elsősorban az emlékezés- és testpoétika irányai kerültek fókuszba. Áfra kötete azonban méltán bizonyította a személyesség és a szerelmi tematika legitimitását, hiszen bár kapcsolódik a személyes líra megelőző hagyományaihoz, költői eszköztárát tekintve azonban számos ponton újraéleszti és újraértelmezi azt szuggesztív testképeivel, finom erotikájával és az emlékezés-felejtés problémakörének hozzárendelésével, amit már a könyv mottója megfelelően példáz: „Így lehet elmondani, könnyen / felejthető mondatokban, csak így / hagyhatunk el belőlünk mindent.”

Ahogyan a Glaukóma esetében, a szerző jelen kötetben is nagy gondot fordít a könyv szerkezetének kialakítására. A hat ciklus több lehetséges értelmezést felkínálva, fegyelmezett rendben bontja ki előttünk a két eltérő akarat lendülete által meghatározott kapcsolati problematikát. Egyrészt – mintegy a megelőző kötet szerkesztéséből adódóan – felmerül annak lehetősége, hogy a lírai én életciklusaiként olvassuk az egyes egységeket, másrészt a kapcsolat élettartamának antropomorfizálásaként is értelmezhető. Az első egység, a Gyermek és póráz áll legközelebb az előző kötethez a lírai nyelvhasználatot és képi világot tekintve, egyszerre teremtve folytonosságot azzal, mégis magában hordozva az elmozdulást. Bár látszólag az apa elvesztésének motívumai kerülnek domináns szerepbe: „aztán eltelik hét év, / s apám valaha erős háta / örökre kontúrjait veszti / egy szürke tüdővel / ahogy pereg rá a föld / és rám az élet” (Mély lélegzetek), a hangsúly mégis inkább a családi környezet által determinált szociális mintával való szembenézésre/leszámolásra kerül. Ennek feszültsége A kivonat című versben tetőzik: „Igazából nem az érdekelt, kiből, / hanem, hogy miből fakad, / ami folytonosságot telepít körém, / és mindaz, ami belül még ismeretlen. / De égbe visszanéző gyermekek / felett, jó szándékba csomagolva, / uralmat nyer a felnőttek akarata, / egy túlfejlett, korlátozó értelem.” Majd a korlátokat állító szociokulturális póráz elszakításának gesztusát olvashatjuk az Uniformban: „téged sem ránt vissza egy már nem is létező család”, ami teret enged a másik akarat sejtésének színreviteléhez (Ott, ahol nem) és a tapasztalat útján történő párkapcsolati modell létrehozásának.

A keresés ritmusa, a Kétfajta szeretet és Az üresség ígérete ciklusok már címeikkel sejtetik a kibontakozó párkapcsolat (élet)szakaszait, amelyekben a tétova bizonytalanság hangulatában már egyenrangú felekként állnak előttünk az egymásra ható, a párkapcsolat létesítésének és fenntartásának problémáiba ütköző akaratok. A keresés ritmusának verseiben a lírai én és a te viszonyrendszerét ugyan folyamatosan egy közös nyugvópont felé törekvés vágya határozza meg, azonban a minduntalan előkerülő másság szétfeszíti ennek esélyét: „a te életed, / ahol nincs hely / egy magamfajta / idegennek” (A te másságodban). Az akaratok összeegyeztetésének lehetőségei tehát szükségszerűen széttartó tendenciát mutatnak, amelyek szövegszerűen elsősorban a disszonáns felütésű, szinte szabályosan ütemben visszatérő két- és háromsoros versekben érnek tetőpontjukra a negatív végkifejletre történő állandó utalásaik által: „Azt súgtad, én ismerlek a legjobban. / Nem tudom, megbántad-e már” (Holnapi feledékenység).

A másság diszharmóniája a következő két ciklusban tovább növekvő bizonytalanságot eredményez, a lemondás és félelem hangulata, illetve költői kifejezőeszközei kerülnek a középpontba. A szakadék már teljesen áthidalhatatlan a két fél között, így egyre közelebb jutunk a vég elodázhatatlan felismeréséig és kimondásáig: „Elmakacskodni a boldogságot. Ez is egy lehetséges befejezés” (Úgy volt, hogy nem volt úgy). Az üresség ígérete ciklus a kudarccal való szembenézés és az elengedés akaratának motívumaiból építkezve vezet át a könyvet záró utolsó két egységbe (Ha most kezdenénk, Aki végez), ahol a szerelem analízisét és gyászmunkáját végzi el a lírai én: „azóta vannak ábrándjaim, / amiket végre csak nélküled / tudok elképzelni már” (Gyászmunka). A párkapcsolatok dinamikáját próbálja egy egyetemesebb nézőpontból, már általánosságban vizsgálva értelmezni, megérteni az én és a te állandó közeledési vágya ellenére bekövetkező kudarcot: „képtelen vagyok belátni, hogy kétféle szeretet / még nem garantálja a találkozást” (A másik fal). Ez az univerzális nézőpont a záró versben teljesedik ki, amelynek számadás jellegét erősíti korábbi szerelmi kapcsolatainak leltárba vétele. A versgyűjtemény általános elégikus hangvétele ellenére inkább pozitív zárlatul szolgál a szöveget uraló öniróniának és egy általános érvényű konklúzió levonásának köszönhetően: „De csak egy, aki több, aki bárki lehetne, mert sokakból áll, / hisz a fejemben raktam össze. Bárki, aki még senki sem, / senki, aki ott lakozhat bárkiben, talán felé törekszem” (Akikkel majdnem egy).

A hiteles megszólalásmód, az összetett kompozíció mellett a Két akarat formai sokszínűsége jelentős költői fejlődésről tesz tanúbizonyságot. A kötetlen, hosszabb szabadversek közül egyáltalán nem tűnnek ki sem a kötött, rímes versformák, sem a néhány soros versek, inkább egyfajta ritmust biztosítanak a könyv egészének a visszatérő költői képekkel és motívumokkal karöltve. A borítón látható Bender-féle rajzteszt, amely a gyerekek térérzékelését és motorikus mozgását hivatott felmérni, a párkapcsolati problémák érzékelésének és értelmezésének metaforájaként további lehetőségeket nyit meg a befogadó előtt, ahogyan a könyv végén található képzőművészeti inspirációk felőli újraolvasás is.

Áfra János Két akarat című kötete tehát nem csupán a kockázatos témaválasztás, valamint a korábban mellőzött szerelmi tematika újraélesztésének kiváló megvalósítása miatt érdemel elismerést nem könnyen felejthető mondataival.

Áfra János: Két akarat, Kalligram, 2015.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben