×

Szemüveget a bírónak!
Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél
Tóth Tünde
2016 // 04. 11

A 19. század végi román darab külö­nö­sebb átdol­go­zás nélkül is magá­tól értő­dően áthal­lásos. Ádám Tamás ren­dező azon­ban nem bízta a vélet­lenre a nézők értel­me­zését, a leg­apróbb rész­lete­kig félre­érthe­tet­lenné tette az aktu­ali­zálás szán­dékát.
A 19. század végi román darab különösebb átdolgozás nélkül is magától értődően áthallásos. Ádám Tamás rendező azonban nem bízta a véletlenre a nézők értelmezését, a legapróbb részletekig félreérthetetlenné tette az aktualizálás szándékát.



A néző azt kapja, amit vár, ha társadalmi-politikai mechanizmusokról esik szó: urambátyámizmust, „szép az, ami érdekből tetszik” mentalitást, amelyet érzékletesen jelenítenek meg a pénzsóvár, érdekhajhász figurák, beleértve a nő (Csorba Kata) által betölthető egyetlen szerepkört ebben a rendszerben – vagyis az explicit kurválkodást. Ennek megfelelően a legtöbb színész kifejezően eltúlzott, széles gesztusokat és gyorsan váltakozó, túlfűtött hangvételt variál.

Közérthető szimbolikával operált a darab: az első pár percben a rendvédelmi szerveket megtestesítő rendőr Dudu (Barnák László) napilappal törli a Prefektus Úr (Borovics Tamás) fenekét. Tértől és időtől elemelve a darabot, a színpadon a rokokó parókától a boxerig (ugyanis senki sem visel nadrágot) változatos stílusú kellék, jelmez, díszlet fordul elő.



Ugyanakkor az is rövidesen kiderül, hogy a személynevek helyébe jobbára a pozíciók megnevezései kerülnek – ami erős, de védhető sugalmazása annak a tézisnek, hogy bizony-bizony az embert bedarálja a hatalmi gépezet, hasonló helyzetben bárki kivetkőzne magából (alsógatyáig legalább), és így tovább.

Maga a színmű könnyen emészthető: azok a reáliák, amelyekre utal, nyilván kevésbé, de a szatirikus hangütéshez nem is várható más, mint karikírozott típusok egymásutánisága a bizonyos görbe tükör felmutatásának szándékával. Nevetni is, sírni is lehet, vállat rándítani is, a néző habitusától függően.

Ami túlmutatott ezen a szokványtendencián, az a szavazópolgár jelenléte és szerepköre, illetve a gárdába a legkevésbé sem illeszkedő szurkoló, aki olykor „szemüveget a bírónak!” felkiáltással töri meg a színpadi párbeszédek logikáját. Bármilyen indokolatlannak tűnik a szavazás körüli felhajtás zűrzavarában, ez a momentum ragadja meg a lényeget: a tisztánlátás igényét mondja ki. Az önérvényesítésért hadakozó felek számításait semmibe véve, egyszerűen szabályszerű eljárást követel ott, ahol a szavak ellentétes értékhangsúllyal való használatával reflektálnak a felborult rendre.



Nála azonban fontosabb a szavazópolgár (Hodu Péter), aki föl-fölbukkan – szó szerint, egy emelőszerkezet segítségével – a színpadon, míg a többi szereplő előtte áll, azonban lefelé nézve beszél hozzá. Ez a megoldás azért is hatásos, mert míg a város vezetői abban a hitben élnek, hogy ők felette állnak, és eszerint is nyilatkoznak meg irányában, míg végül egy, a rendezés által beiktatott csavarral megkérdőjeleződik a felállás. Ekkor már a nézőtér felől sétál a szavazópolgár a színre, miközben egy Kardos-Horváth János-dal (Monsieur) hallható, amely az utókor iránti és a jelenkor alakíthatóságának felelősségére irányítja a figyelmet: „Gondoljon bele, Monsieur, pontosan harminc év múlva milyen állítás lesz igaz a mostani múltra?” És valóban, ez volna az igazi kérdés.

Ion Luca Caragiale: Az elveszett levél – zenés tragikomédia két részben
Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház
Rendező: Ádám Tamás
Szereplők: Borovics Tamás, Somló Gábor, Jakab Tamás, Gömöri Krisztián, Pálfi Zoltán, Poroszlay Kristóf, Rácz László, Bánvölgyi Tamás, Barnák László, Hodu Péter, Csorba Kata
Bemutató: 2016. február 12.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben