×

Aimé Billion mitikus utazása
Beszélgetés Kun Árpáddal, a Boldog Észak írójával
Bodnár Zsuzsa
2014 // 08. 25

A lírikusként öt verses­kötetet megje­lentető Kun Árpád először a kilenc­venes évek közepén jelent­kezett prózával, hogy aztán a tavaly ősszel meg­jelent Boldog Észak című nagy­regé­nyével bizo­nyítsa: próza­írónak éppoly kitűnő, mint költő­nek. Inter­júnkban a könyv kapcsán és azt közép­pontba állítva a külön­böző életek, élet­utak érté­keiről is szó esik.
A lírikusként öt verseskötetet megjelentető Kun Árpád (Ilion, 1989; Bál, 1991; Medárdus énekel, 1998; Véletlen madár, 2003; Szülsz, 2011 – ez utóbbiról oldalunkon Ayhan Gökhan írt recenziót) először a kilencvenes évek közepén jelentkezett prózával (Esőkönyv, 1995), hogy aztán a tavaly ősszel megjelent Boldog Észak című nagyregényével – mely az elismerő kritikai fogadtatás mellett 2014-ben elnyerte az Aegon Művészeti Díjat is – bizonyítsa: prózaírónak éppoly kitűnő, mint költőnek. Kun Árpáddal a Boldog Északról Bodnár Zsuzsa beszélgetett.


A regény alcíme – „Aimé Billion mesél”–, azon túl, hogy egyes szám első személyben maga a főhős mondja el a történetet, utal a mese-műfajra is. A történetben aztán a csodás elemek mellett számos mesei toposszal is találkozhatunk: a hős útra kel, hogy „szerencsét próbáljon”, segítői lesznek, beavatásokon és próbákon esik át, míg végül „elnyeri jutalmát”. Tekinthető valamiféle modern mesének Aimé Billion története?

Az alcím valóban elég hamar megfogalmazódott bennem, ahogy azt is tudtam, hogy a regény epilógusában szólni fogok arról, Aimé Billion történetéből miért „kellett” nekem mesét írnom. A főhős mitikus múltja és az afrikai helyszín erősíti a meseszerűséget, de lényeges az is, hogy Aimé új hazájának, Norvégiának a története népmeseivé vált az elmúlt évtizedekben: azzal, hogy az itt talált kőolajkincset a norvégok az egész nemzet javára fordították, ez az ország a mesék birodalmába tolódott át. A kívülről érkezőnek – azaz nekem, aki 2006 óta élek itt, s persze Aimé Billionnak is – az ország meseszerűsége még feltűnőbb. A főhős afrikai helyzete valóban azonos a „legkisebb fiúéval”, akinek vándorútra kell kelnie, de leírható ez a helyzet modern európai fogalmakkal is: Aimé fizikailag és lelkileg is olyan állapotba kerül Beninben, hogy kénytelen beállni a sorba a konzulátuson, csak hogy végre elhagyhassa az országot.

A főhős testi és lelki megpróbáltatásairól értesülünk ugyan, de csak közvetetten, a történetekbe ágyazottan. Maga Aimé nemigen beszél önmagáról és nem adja át magát az érzéseinek. Egyszer borítja el a harag, de akkor is külső szemszögből láttatja magát: amikor a vudu varázsló-nagyapától átkot kér az őt hitegető, Franciaországban élő apára, s a nagyapa mosolyogva szemléli, amint – mint mondja magáról – „hajszálpontosan kitöltöm indulatos önmagam kereteit tehetetlen dühömben”.



A nagyapa mosolya abban a jelenetben annak szól, hogy a fiú lényét kitöltő dühöt szemlélve egy autentikus létezésmódot lát. De ez valóban kivételes állapot, hisz Aimé Beninben soha nem adja át magát az érzéseinek, soha nem képes önmaga lenni. Húsz évig valamiféle „lelki nyomoroncként” él Afrikában, és mint minden dologra az életben, saját magára is kívülről tekint. Nemcsak nem mer élni, beszélni sem mer magáról, hisz számára tabu, hogy kicsoda is ő valójában. És szemérmes is, hisz nem vesz rész a felnőttek világában: 39 éves koráig egyfajta kamaszkor előtti állapotban megrekedve, aszexuális életet él, amit a környezete egyáltalán nem ért és nem tud elfogadni. „Valaki, aki lehettem volna, téli álmot aludt bennem Afrika közepén”, mondja magáról.

Annak ellenére, hogy a főhős ebben a lelki hibernációban él, rendkívül sűrű szövésű a regény afrikai része: valós és mitikus történetek, a jelen és a múlt eseményei váltják egymást, szövődnek össze.



Az volt a szándékom, hogy legyen egy fő történet, ami mellett nagyon sok apró történet is megjelenik: ezek jórészt a hős utazásának mitikus előzményei. A „tulajdonképpeni” fő történet Aimé Billion utazásával indul el, ami aztán lelassítja a mesélést. De a regény folyamán végig azonos volt a technikám: a mesélő rendre elkanyarodik a fő történettől, aztán visszakanyarodik hozzá. Reményeim szerint az, hogy ugyanaz az ember meséli ezeket a történeteket, egységessé teszi a szöveget anélkül, hogy erre tudatosan törekedtem volna. Egyébként eleinte nagyon sok feljegyzést készítettem, s ezeket témák és szereplők szerint csoportosítottam, de aztán azt vettem észre – s ezt a már készülő újabb regényem során is így tapasztalom –, hogy amire feljegyzések nélkül nem emlékszem, azt általában nem is érdemes megírnom.

A regény egységét a mesélő „hangja” mellett azok a motívumok is biztosítják, melyek szinte hálószerűen szövik át a történetet. A főhős soknyelvűsége vagy az állatokhoz, növényekhez fűződő különleges viszonya például újra és újra megjelenik, mindig más jelentést hordozva.



Minden író alkalmaz motivikus egyezéseket, hiszen ezek képesek arra, hogy a szöveg erőterében tartsák az olvasót. Egy nagyepikai mű esetében ezeknek különleges fontossága van. Azt tapasztaltam, hogy a regényíráshoz nagyfokú türelem és önfegyelem szükséges: a témákat-történeteket, amik a regény cselekményébe illeszkedve megjelennek, általában nem írhatom azonnal „végig”; ki kell várnom, amikor újra folytathatom ezeket, miközben vissza kell térnem az eredeti cselekményszálhoz.

Sok humor is van az afrikai és a norvégiai világ megjelenítésében; egyik kedvencem Benin kommunista múltjának szatirikus hangú bemutatása; a marxizmus-leninizmus és a vudu összekeverése talán nem is olyan idegen a magyar múlt – és jelen – ideológiai kavalkádjától…



Biztos, hogy hatással voltak rám a közép- és kelet-európai népek történetében megjelenő „ideológiai katyvaszok”. De ebben a részben én elsősorban a kimeríthetetlen emberi butaságot akartam ábrázolni és nevetségessé tenni, amitől persze senki sem mentes, én sem. Sőt a legfényesebb elmék sem: volt ezzel kapcsolatban egy döbbenetes élményem. 1990-ben töltöttem először hosszabb időt Párizsban, s egy kölcsönlakásban felfedeztem egy Cioran-kötetet, ami nagyon nagy hatással volt rám. De a briliáns Cioran-gondolatok közt bődületes marhaságokra is akadtam. Az emberi butaság, úgy vélem, abból származik, hogy nem ismerjük föl saját előítéleteinket. Hiába próbáljuk ugyanis felszámolni magunkban ezeket az előítéleteket, mindig marad vissza belőlük. Ez hozzánk tartozik, s ezért lényeges, hogy merjünk mindenről szabadon gondolkozni.

A regény norvég része az olvasót számos, az öregséggel kapcsolatos előítéletével szembesítheti; Aimé számára viszont teljesen természetes az idős, magatehetetlen emberek ellátása, gondozása.



Ahhoz vagyunk szokva, hogy vannak fontos és kevésbé fontos emberi életek. Pedig semmivel sem értékesebb egy harmincéves, egészséges, kisportolt fiatalember élete, mint egy kilencvenéves, demens, millió gyógyszert szedő öreg bácsié: mindkét élet egyformán fontos. Magyarországról nézve persze extrémnek tűnik a norvég idősgondozás és egészségügy fejlettsége. A messziről érkező Aimé számára viszont elsősorban az lesz nehéz feladat, hogy kiismerje és elfogadtassa magát ebben a norvég környezetben.

A főhős otthonra találása hosszú folyamat, aminek része lesz az ő testi, szexuális „ébredése”. S a regény utolsó részében kibontakozik egy szerelem: Aimé beleszeret Grétébe, egyik ápoltjába; az egymásra találásról viszont csak a regény utolsó lapjain olvashatunk, ahogy arról is csak az epilógusból értesülünk, hogy Gréte gyereket vár. Mintha ezek az intim részletek már nem tartoznának az olvasóra.



Fontosnak tartottam annak bemutatását, hogy milyen élmények hatására lesz a főhős „férfi”, s hogy milyen nehezen szabadul meg attól a testi-lelki hibernációtól, amiben húsz évig élt. Azt is érzékeltetni akartam, hogy Aimé és Gréte kapcsolata semmiképp sem két „nyomorék” ember – egy kétméteres néger férfi és egy törpe nő – egymásra találása: ez egy felemelő szerelem, testi és lelki értelemben egyaránt teljes értékű emberi kapcsolat. S valóban csak a könyvem végén írok Gréte terhességéről. Aimé története számomra itt és így ér véget, a születendő gyermek pedig a jövő lehetősége; vele már egy másik történet kezdődne el.

A regényben megjelenik a főhős alakmása Aimé Gbédo néven; ő már az érettségi után eljut Franciaországba, ahol sikeres orvos lesz. Miért volt szükség erre a másik énre?



Az alakmás témája engem régóta foglalkoztat, megjelent már a 23 éves koromban írt Ilion című prózaversemben is – ott az egyik jelenetben egy görög és egy hettita harcos áll egymásnak háttal, s amikor megfordulnak és megölik egymást, akkor döbbennek rá, hogy önmagukkal találkoztak. Azzal, hogy a regénybeli Aimé alakmása az érettségi után elmegy Bordeaux-ba, és ott sikeres orvos lesz, azt akartam érzékeltetni, hogy így is alakulhatott volna a hős élete, ha meg meri tenni ezt a lépést.

Az orvos meglehetősen pökhendien és lekezelően viselkedik Billionnal, bár miután az állja a tekintetét, kissé zavarba jön.



Mert Aimé Billion nem hajlandó kudarcnak tekinteni, hogy csak most jutott el Franciaországba, és elégedett azzal, amit eddig elért. A két énnel épp azt akartam érzékeltetni, hogy egyikük élete sem előrébb való a másikénál: mindkét élet lehet teljes, megélt élet, s a maga „megéltségében” egyaránt tiszteletre méltó.

De a főhős eredeti álma, hogy Európában orvos legyen, végül nem valósul meg.

Szerintem semmiképpen sem kudarc egy ember élete attól, hogy a kamaszkori álmait nem váltja valóra. Aimé Billion nem válik attól boldogtalanná, hogy nem lesz orvos belőle; neki ápolóként lesz teljes az élete. Amit az ember húszévesen sikeres életnek képzel, az sokszor butaság. A kamaszkorról szőtt mítoszt egyébként is hazugnak érzem; általában konzervatívnak és beszűkültnek látom ezt a korosztályt, vehetem rögtön magamat példának ennyi idősen. A regényben én az érett személyiség „himnuszát” szerettem volna „zengeni”.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben