×

Fülledt csetepaté
Az Arch Enemy War Eternal című lemezéről
Fejes János
2014 // 08. 13

Az Arch Enemy igazi metal nagy­hata­lom Euró­pában a mai napig. Némi­leg felfris­sült felál­lással igyek­szik most új kor­szakot nyitni Michael Amott és gár­dája, amihez min­den fel­tétel adott: a kérdés csak az, tud-e a zene­kar élni velük.
Ez is eljött: három év várakozás után, a semmiből robbant be a nagy hír: Angela Gossow, az Arch Enemy énekesnője több mint tíz év hörgés után leteszi a lantot, és átadja helyét a feltörekvő generáció számára. Majd’ negyvenévesen, családanyaként nem is hibáztatható a döntéséért, főként, hogy a banda menedzselését még megtartotta magának. Az utánpótlás pedig újabb színt hozott (mindenféle értelemben) a zenekar életébe, ugyanis a kanadai születésű Alissa White-Gluz személyében egy már kipróbált, mind a death vokálban, mind a tiszta éneklésben tapasztaltnak mondható énekesnőt kapott az eddig is nemzetközi összetételű gárda.



Mielőtt bármiről a részletekbe menően szó esne, annyit mindenképpen le kell szögezni, hogy ennek az albumnak sokkal több a füstje, mint a lángja. Nem történt más, mint hogy az eddigi énekesnőt lecserélték egy tíz évvel fiatalabbra, aki e műfajban semmivel sem tud többet mutatni, mint elődje. Mivel Alissa igazi erőssége a death és a tiszta vokál váltakozó használatában rejlett, és az utóbbit nyilvánvaló okokból az Arch Enemyben nélkülöznie kell, így tulajdonképpen csak félkarú óriásként tudott a The Agonistból átjönni. A helyzeten az sem segít, hogy az új gitáros, Nick Cordle ezen a lemezen mutatkozik be igazán, de amint az hallatszik, ő is csak „szakmunkásként” van jelen, a dalszerzést még mindig Michael Amott ős-főnök tartja a kezében. A War Eternal világszínvonalon készült, hihetetlen hangzással, őrületes borítóval, ami remekül közvetíti a kicsit elcsépeltnek ható, de mégis erőteljes cím apokaliptikus hangulatát. Ám a belbecsből később kiderül, hogy semmi köze a cím és a borító által ígért zenéhez.



Az első szó, ami eszembe jutott a lemez végigpörgetése során a „közhely” volt. Izgalmas ívet írt ugyan le az Arch Enemy az eredeti göteborgi dallamos death metalból indulva, hiszen mára már inkább modern heavy metalnak kellene neveznünk a zenéjüket, amin persze világosan átüt az eredeti indulás is. A címadó dal (amelyhez klip is készült) remekül mutatja, milyen lehetne az Arch Enemy, ha nem erőlködés és időhúzás mozgatná Mr. Amottot a háttérből. Fogós riffek, tipikus Amott-dallamok, zseniális szóló és egy szolidan önreklámozó videó.

[youtube]https://www.youtube.com/watch?v=InRMwptcgAo[/youtube]

De sajnos ezen a ponton meg is áll a dinamika. Az utolsó néhány számig tart ez a végtelen unalom, mélypontot a Time is Black erőltetett és lehetetlenül mesterkélt szimfonikus elmei jelentik, ami nyilván igyekezné  a mély és tartalmas zene látszatát kelteni, pedig erről sajnos szó sincs. Ha minden szám olyan lett volna, mint a záró On And On – Avalanche – Down To Nothing trió, akkor semmi problémám nem lenne. Ezekbe ugyanis annyi dög került, hogy csak és kizárólag a címadó és az említettek mentik meg az 5 pont alatti értékeléstől az anyagot. Érthetetlen, hogy a nyilvánvalóan Alissa bemutatására létrehozott őrületes video reklámkampány másik két trackje (You Will Know My Name & As The Pages Burn) helyett miért nem ezekből választottak promóanyagot.

Sajnos 2014-re kiderült, mi is az Arch Enemy igazi problémája: Michael Amott nem képes a fejlődésre zenekara műfajában. Illetve, ez nem teljesen igaz: képes rá, de mintha nem akarná igazán. Az elkészült tizenhárom számból alig négy lett igazi bomba. Tudom, ilyenkor azt szokás mondani, hogy kellenek a töltelékdalok is. De feltenném a kérdést, hogy miért? Miért kell unalmas és műfajidegen dolgokat belevinni egy anyagba, ha lehetne kevesebb, de minden részletében ütős tételt is írni?  Ennek hiányában hiába az őrületes stúdiómunka, a rengeteg klip és a hatalmas reklámhadjárat az új tag beharangozására, az egész csak egy kétségbeesett kapálózásnak tűnik, mintha egy süllyedő hajó legénységét kellene megmenteni. Pedig ha Mr. Amott kicsit tiszta fejjel nézne végig ezen a zseniális gárdán, és hagyná, hogy más lehetőségek is ténylegesen érvényesülhessenek, rengeteg kiváló dolgot lehetne kihozni az együttesből. Így viszont csak egy újabb unalmas lemez született, csupán az első néhány percben izgalmakat hozó új énekhanggal. Az „Örök háború” helyett pedig csak egy fülledt nyári csetepatét kapunk, még ha (joggal) is remélhetjük, hogy a régi dicsfényükhöz való visszatérés csak várat még magára.





Arch Enemy: War Eternal, 2014, Century Media Records

Pontszám: 6/10

Facebook oldal itt.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben