×

Tenorverseny Desdemonáért
Beszámoló Milánóból
Burkus Boglárka
2015 // 07. 31

Július közepén ebben az évadban harmad­szor adták elő Rossini Otello című három­felvo­násos operáját igazán kima­gasló sze­replő­gárdá­val a milánói Teatro alla Scalá­ban. A nagy sikerhez hozzá­járultak a berlini Staats­oper énekesei is – az olasz és a német színház kopro­duk­cióját lát­hatták és hall­hatták mind­azok, akik elláto­gattak a híres opera­házba ezen a meleg nyári estén.
Július közepén ebben az évadban harmadszor adták elő Rossini Otello című háromfelvonásos operáját igazán kimagasló szereplőgárdával a milánói Teatro alla Scalában. A nagy sikerhez hozzájárultak a berlini Staatsoper énekesei is – az olasz és a német színház koprodukcióját láthatták és hallhatták mindazok, akik ellátogattak a híres operaházba ezen a meleg nyári estén.


1816-ban, a nápolyi Teatro del Fondóban mutatták be Rossini operáját, Magyarországon a közönség először 1842-ben láthatta a Pesti Nemzeti Színházban. Verdi azonos című művéhez hasonlóan a librettót Shakespeare drámája alapján Francesco Berio di Salsa alkotta, a történet azonban nem követi szorosan az eredeti cselekményt, de a féltékenység és az ebből fakadó félreértések természetesen itt is dominálnak. Az első két felvonásban azonban a zenei anyag inkább vígoperai vidám, dúr hangzásra emlékezteti a hallgatót – a minimalista rendezés is ezt erősíti.


Zeneileg inkább a bécsi klasszicizmus és a sok recitativóval (azaz énekbeszéddel) Mozart stílusát idézi ez a kevésbé ismert darab. A számos zenekari közjáték, hangszeres szólóállások pedig szintén a korábbi idők (különösen francia) operai hangulatát tükrözik. Sajnálatos, hogy a rendezés semmit sem adott hozzá sem a cselekmény hangulatához, és nem használta ki a hatalmas színpad adta lehetőségeket sem. Pedig az impozáns, hétemeletes, méltán híres épület ennél több ihletet adhatott volna.



Sajnos – utólag többször átlapozva a cselekményt – egyes asszociációk jócskán megnehezítették az olasz nyelvű opera megértését. Példának okáért az utolsó felvonás eredetileg Desdemona szobájában játszódik, ehelyett egy gondolán becsónakázó, koporsón elalvó énekesnőt láttunk, akit a nyílt színen ért a vihar és Otello halálos döfése, ahelyett hogy férje a saját ablakán keresztül mászott volna be hozzá, hogy az ágyában végezzen vele. A rendezés mellett a színpadkép is hagyott némi kívánnivalót maga után: a jelmezek nem voltak igazán változatosak és ötletesek, a kórus például végig fekete öltözetet viselt, mintegy megelőlegezve a végső tragédiát.



A recenzensnek sokkal inkább kötelessége a kiváló zenei teljesítményekről szólni, amik feledtetik az érthetetlen és szinte egyáltalán nem rendezett jeleneteket. A kórus legelső megszólalása közvetlenül a nyitány után már lehengerlő. Kiemelném a tenor szólam dúsan csengő, igazi, egységes olasz bel canto hangzását. Otello első megszólalása szintén katartikus. A német tenor, Gregory Kunde hőstenorja hangjának megbízható magasságával feladja a leckét – mind hangban, mind a cselekmény szerint is – riválisának, Rodrigónak, a perui sztár Juan Diego Floreznek, aki ezen az estén méltán híres lírai hangszínével alul maradt Otellóval szemben. Kiemelném azonban Rodrigo második felvonásbéli áriáját, amelynek végén a zeneszerző Macska duett című híres művének motívumait lehet felfedezni.



[embed]https://www.youtube.com/watch?v=RWHKVuU0Mr0[/embed]



A második felvonás igazi hangverseny. Az intrikus, szintén tenor Jago (Edgardo Rocha) is csatlakozik az előbb említett két szereplőhöz, tudásával maximálisan felér hozzájuk. Érthetetlen módon a párbajok alatt a kórust behozzák a színpadra, hogy a harc megtekintése közben az őrök ide-oda rángassák őket, úgy, hogy eközben zenei megszólalásuk nincs. Kiemelném még szintén a második felvonásból Rodrigo és Otello kettősét, amely különösen a végén lévő rendkívül magas állások miatt kihívás mindkét énekes számára. Ezt az akadályt ezen az estén a Scala vendégművészei profin megoldották – az előadás egyik legemlékezetesebb öt percét köszönhetjük nekik.



[embed]https://www.youtube.com/watch?v=chUsJFoVubo[/embed]


A női főszereplők szintén kimagasló teljesítményt nyújtottak. A Desdemonát alakító Olga Peretyatko az elején úgy tűnt, mintha meg lenne illetődve a Scala színpadától, de fokozatosan egyre briliánsabban szólt a koloratúrákkal teli szólamában. Emilia, Desdemona lelki támasza, Annalisa Stroppa dús, megbízható mezzoszopránjával kulcsszereplője volt az estének. Elmiro Barberigo (Roberto Tagliavini), Desdemona apja az est főszereplői közül a legmélyebb hangú férfi énekes hangi adottságai szintén méltók voltak a többi szereplőéhez, a szigorú, zord apát meggyőzően alakította.


Zeneileg egyetlen negatív momentumot szükséges megemlíteni: a zenekar összjátéka – különösen a recitativókban – volt halovány, pláne az énekesek szinte tökéletes teljesítménye hallatán. Úgy tűnt, mintha az est karmestere, Muhai Tang nem sajátította volna el maximálisan a nem sűrűn előadott művet.



Ezt az apró zenei hibát és a keveset mondó rendezést leszámítva azonban megérte ellátogatni a Scalába, akár az Expo helyett is. Ilyen operát ennyire világszínvonalú szereposztásban keveset hall és lát az ember.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben