Nincs időd elolvasni? Vedd fel az olvasólistádra, és térj vissza a cikkhez később!

Az oldalon sütiket használunk a jobb működésért. Az olvasólista a sütik törléséig tárolja a mentett cikkeket.

OK
Olvasólista
  • Objektív városlátogatások – kritika A Mennyországnak kell lennie című filmről

    2020.02.21 — Szerző: Jónás Ágnes

    Szürreális, abszurd, meseszerű, komikus, egyszerre vidám és szomorkás – Elia Suleiman A Mennyországnak kell lennie című filmje a társadalom és az egyén sorskérdéseivel foglalkozik. Burleszkszerű túlzásokkal beszél önmagunk kereséséről és a palesztinokkal kapcsolatos sztereotípiákról.

  • A názáreti születésű Suleimannak ez a harmadik egész estése, melyet beválogattak a Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjába, és ezt nevezte Palesztina a 92. Oscar-gála „Legjobb nemzetközi film” kategóriájába is, azonban az Akadémia tagjai végül nem válogatták be az öt jelölt közé. Az egzisztencialista tragikomédia (vagy inkább dramedy?) Názáretet, Párizst és New Yorkot átszelő szerzői alkotásként, belső utazásként is értelmezhető, mely a verbalitás helyett inkább a látványra, a szereplők arcjátékára, mozdulataira fektet hangsúlyt.

    A történet főszereplője Elia, aki először a 60. perc környékén szólal meg, első mondata pedig mindössze annyi: „Palesztin vagyok.” A szalmakalapos urat maga a rendező, Elia Suleiman alakítja, mivel a film vázlatos önéletrajzként is felfogható – a palesztin származású Suleiman Párizsban és az Egyesült Államokban is élt, 1981-től tizenkét éven át New Yorkban tartott előadásokat különböző egyetemeken, művészeti intézményekben és múzeumokban. Filmbéli figurája olyan, mint egy sztoikus földönkívüli, aki rezzenéstelenül nézelődik, figyeli a körülötte zajló eseményeket. Érdeklődése szüntelen, lényegesnek véli az átlagemberek nyomon követését. A saját szemüvegén keresztül, a saját értelmezésében látja a városokat. Mintha az alkotás azt akarná sugallni, hogy az egyszeri világjáró legfeljebb annyit tehet, hogy tapasztalatokat, benyomásokat gyűjt, és fapofával tudomásul veszi, hogy az élet a maga borzalmaival és derűs pillanataival együtt olyan, amilyen.

    A cselekmény így mindössze annyi, hogy Elia Palesztinából menekül, egy másik hazát, egy másik „mennyországot” keres, de bárhová is utazik, valami mindig a hazájára emlékezteti. New Yorkban például mindenki gépfegyverrel a hátán járkál, Palesztinában pedig egy baseballütős srác láttán is csak remélni meri, hogy nem ő lesz a célpontja. A filmben egyébként számos poén épül palesztinokkal kapcsolatos sztereotípiákra: az amerikai taxisofőr ingyen fuvart ajánl Eliának, csak mert szereti Arafatot, a spanyol filmes barátja pedig így mutatja be egy producernek: „Ő egy barátom. Palesztin, de vicces filmeket csinál. Vígjátékot szeretne készíteni a közel-keleti békéről.”

    Míg a(z amerikai) közönségsikereket nézve harsány nevetésben törünk ki az egyes poénokon, a rétegfilmek, így például A Mennyországnak kell lennie esetében az érzelmileg – és idegileg – labilis szereplőket látva maximum meghatódva elmosolyodunk (majdnem a teljes szereplőgárdának van valami „defektje”). Suleiman elsősorban premier plánokat és félközeliket alkalmaz, és a játékos zene sokat ad hozzá az ironikus-melankolikus jelenetekhez. A szereplők problémáival könnyedén tud a néző azonosulni – persze nem feltétlenül az évtizedek óta fennálló izraeli–palesztin csatározásokkal, hanem a magánnyal és az átlagember folyamatos útkeresésével. A rendező megengedi a befogadónak, hogy úgy interpretálja a látottakat, ahogyan szeretné.

    Szabad asszociációkra, saját olvasat megteremtésére sarkall. Megadja a vázat, amibe aztán mi, nézők belehelyezhetjük a saját valóságunkat, és akár a magunk életére vonatkozó következtetéseket is tehetünk.

    Burleszkszerű túlzásokkal, bábeli felfordulással, repetitív pillanatképekkel, bizarr táncbetétekkel tartja fenn a film a figyelmet, ám lehetséges, hogy valaki pont ezek miatt érezheti vontatottnak.

    Suleiman a történések mögötti részletekben hisz: a jeleneteket csak laza narratív szál fűzi össze, a szereplők közt van folyton vitázó apa és fia, húgukra szigorúan vigyázó fivérek, az aludttejes edényt a fején cipelő beduin nő, egyenruhás katona, elragadtatott taxisofőr is. Minden egyes jelenetnek megvan a maga különös ritmusa – például amikor a poharakat emelgetik a közönyösen üldögélő alkoholisták.

    A Mennyországnak kell lennie nem az a film, ami csak úgy átfolyik rajtunk.

    Suleiman alkotása napokkal később is ott motoszkál az agyunkban, szórakoztatás helyett elgondolkodtat, megfejtésre késztet.

    Szól az otthonkeresésről és az otthontalanságról, a terrorral és elnyomással kapcsolatos félelmekről, a harmónia iránti vágyról, az életünket sokszor mételyező sztereotípiákról és az identitáskeresésről, melyben az egyik a legfontosabb kérdés: Hol van az a hely, amit igazán otthonunknak mondhatunk?

    Pontszám 7/10

    A Mennyországnak kell lennie (It Must Be Heaven)

    Színes, feliratos francia-katari-német-kanadai-török-palesztin vígjáték, 97 perc, 2019

    Rendező: Elia Suleiman

    Operatőr: Sofian El Fani

    Szereplők: Elia Suleiman, Ali Suliman, Francois Girard, Gael García Bernal, Nancy Grant

    Bemutató dátuma: 2020. február 20. (Forgalmazó: Cinenuovo Kft.)

    Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!

    Pontszám 7/10

  • További cikkek