• „Egy ideig élet és halál között lebegtem” – interjú Áron Andrással (Apey)

    2019.09.16 — Szerző: Soós Tamás

    Belső démonjairól, a zenéjét meghatározó halálélményeiről és arról is beszélgettünk a fiatal muzsikus generáció egyik legizgalmasabb zenészével, az extrémmetálos Apey & the Pea-ből és bensőséges szólódalairól ismert Áron Andrással, hogy miért jó üstbehányós metálzenét hallgatni. Az Apey & the Pea ráadásul szeptember 19-én a Budapest Parkban ünnepli 10 éves jubileumát.

  • „Egy ideig élet és halál között lebegtem” – interjú Áron Andrással (Apey)
    Áron András (Apey)
    Fotó: Bodnár Dávid

    Hogyan kapott el a kemény zene?

    Az első élményem, hogy fekszem a hátamon, tizenkét éves vagyok, és az Est FM-en a black metalról beszélgetnek, én pedig a gyermeki fantáziámmal egy rikácsoló ördögöt képzelek magam elé. Azt hallottam én is, mint bárki más: valaki beleokádik egy üstbe, miközben azt oldalról verik egy kalapáccsal. Nem tetszett. Pár évvel később a VH1-on láttam a Limp Bizkittől a Nookie-t és a Sepulturától a Roots Bloody Rootsot: akkor kapott el a metál. A grúv fogott meg, és a düh, amit levezettek a zenével.

    Seprűvel gitároztál a tükör előtt, és arról álmodoztál, hogy rocksztár leszel?

    Teniszütővel, de a többi stimmel. Ugráltam, ömlött rólam az izzadság, és váltogattam, hogy Flea vagy Frusciente vagyok a Red Hot Chili Peppersből.

    Hogy min, azt még nem, csak azt tudtam, hogy zenekarban szeretnék játszani.

    Vonzott a közösségi élmény.

    Hogyan képzelted el a rocksztárságot?

    Hatalmas arcod van, mindenki kiszolgál, és ha felmész a színpadra, szétszednek. Ez a tévképzet elkísért huszonegy-két éves koromig, amikor bekerültem a Neck Sprainbe, a ‘90-es évek egyik legnagyobb magyar metálformációjába, ahol gusztustalan hibákat követtem el rendkívül illuminált állapotban. Simán hazaküldtem hétszáz embert egy telt házas Dürer-bulin a picsába.

    Ez metálkoncerten belefér, nem? Úgyse mennek haza.

    Maximum ’94-ben, Panterán. Nálunk nem, mert ki vagyok én, hogy ilyet mondjak? A Neck Sprain volt a kedvenc zenekarom, és mielőtt bevettek, hét éven át hét embernek játszottam. Egy hétre rá már kétezernek. Gyerekként ezt nem könnyű feldolgozni és elpakolni az egót. Mégse változtatnék semmin, mert viszonylag gyorsan, huszonnégy éves koromra kinőttem ezt.

    „Egy ideig élet és halál között lebegtem” – interjú Áron Andrással (Apey)
    Áron András (Apey)
    Fotó: Révész Patrik

    Hogyan?

    Leültetett Nagy Levi és Janó Misi a Neck Sprainből, és megmutatták a düreres koncert hangfelvételét. Ehhez jöttek még az évek során a tapasztalatok. Párszor kiégtem, de ez normális: minden zenész kiég az ismétlődésben, ha sokat utazik, koncertezik, interjúkat ad. És ez elgondolkoztatja, miért is zenél. Nekem is rá kellett jönnöm, hogy ez az életstílus a tiszteletről szól, és arról, hogy én szolgáljak ki másokat, nem ők engem. Örülök, hogy viszonylag fiatalon elkövettem a baklövéseimet, mert amikor újból a siker közelébe kerültem az Apey & the Pea-vel, illetve a szólódalaimmal, már nem jött elő az egóm.

    Másképp írsz folkos szólódalt, mint zúzást az Apey & the Pea-vel?

    Az amerikai népzenéből, bluesból, folkból, country-ból táplálkozó daloknál mindig a történet a prioritás. A trauma vagy egy szép emlék, amit ki akarok adni magamból, a kutyámról, a nővéremről vagy az anyámról, akit elveszítettem tizenhét éves koromban. Az Apey & the Pea rifforientált zene, vagyis egy gitártémával kezdődik.

    Ott nem írok boldog dolgokról, hiszen a zene sem rózsaszín. A metál általában arról szól, hogy kiadjunk valamit magunkból anélkül, hogy bárkit bántanánk.

    Ironikus, hogy akik nem ismerik, azok félnek a durva zenétől, miközben sokkal időtállóbb ez a szubkultúra, mint bármely másik. Egy metálbulin nem számít, hogy zsidó vagy cigány, konzervatív vagy liberális valaki, mert mindenki a Slayerért jön, vagy a Metallicáért, és ha a pogóban elesik, azonnal felsegítik. Páratlan elfogadás és összetartás van a metálosok között. Ezért is tudtam azonosulni ezzel a zenével gyerekként.

    A dalszerzés számodra mindig traumafeldolgozás?

    Nem mindig traumáé, de valaminek a feldolgozása. Lehet pozitív történet is, ám többségében valószínűleg negatív dolgokat adok ki magamból. Igyekszem ezeket is olyan formába csomagolni, amely megkapóvá teszi a negatív gondolataimat. Az élet kegyetlenségének szépsége fog meg általában más dalszerzők – például Neil Young, Bob Dylan, Bruce Springsteen vagy Waylon Jennings – munkáiban is.

    Ha írsz egy dalt édesanyád elvesztéséről, az segít feldolgozni a traumát?

    Abszolút. 2007-ben ment el, és 2010-ben írtam az első dalomat róla Mother címmel. Azóta minden lemezen szólok hozzá. Tizenhét éves koromig többször is el kellett köszönjek tőle, mert nem tudtam, vissza fog-e jönni a kórházból. Abban a tudatban nőttem fel, hogy anyám meg fog halni. A zenének köszönhetem, hogy az ezzel járó fájdalmat ki tudom adni magamból.

    Abban az időben másik trauma is ért: szétszakadtak a mellhártyáid.

    Egy ideig élet és halál között lebegtem. Tizenévesen az ember úgy érzi, hogy elpusztíthatatlan. Nem fogja fel, hogy lehet, itt a vég, vagy megnyomorodik egész életére. Rám egyéves rehabilitáció várt, újra kellett tanulnom levegőt venni és kihúzott háttal járni. Mire meggyógyultam, elvesztettem a tüdőm tíz–tizenöt százalékát.

    Baleset volt?

    Gyárilag kuka a tüdőm, beesett a mellkasom, és a mellhártyám sem volt túl erős. Már egy éve volt spontán légmellem, ami erős szúrással és nehéz légzéssel járt, de azt hittem, csak beakadt a levegő, és nem foglalkoztam vele tovább. Egyik este aztán olyan szintű fájdalmaim lettek, mintha valaki kést dobott volna a hátamba. A kórházban közölték, hogy azonnal fel kell vágni a mellkasom, és két hatalmas műtét vár rám. Eközben édesanyám velem szinkronban kórházba került. Végstádiumban volt, mire hazaengedtek, nyaktól lefelé lebénult. Mivel édesapám színész, és Miskolcon játszott akkoriban, én ápoltam anyámat, görbe háttal, összevarrt mellkassal raktam tisztába nap mint nap, amíg el nem kellett tőle búcsúznom az egyik reggel. Ez az élmény rányomta a bélyegét a zenémre is. Bármihez nyúlok, metálhoz vagy balladához, a kissé depresszív hangvétel mindig ott lesz.

    A mellhártyaszakadás hatott a hangodra?

    Inkább az hat, hogy aktívan sportolok-e, vagy mennyit bulizok a koncert előtt. Az éneklés jót tesz a tüdőmnek, edzésben tartja. Van bennem egy fémkapocs, ami besípol a repülőtéren, de egyébként nem szokott már ez eszembe jutni.

    Szólóban és zenekarban, folkban és metálban is nagyon karakteres a hangod, te tíz éven át mégis utáltad. Miért?

    A Kelly Hits the Blue Sky-ban kezdtem énekelni, ahová bekamuztam magam, amikor énekest kerestek. Mindig is gitáros akartam lenni, és muszájként éltem meg az éneklést, míg az életmódnak és a korosodásnak köszönhetően még mélyebb nem lett a hangom, recés, rekedtes. A Foxeson tetszett meg úgy igazán, 2016 környékén. Ma már szeretem a hangomat, az érettségét és hogy kihallani belőle sok mindent, amit megéltem. Most sem az vereget háton, hogy milyen jól énekelek, hanem a dalok hangulata, mert a rekedtség rálapátol pár kilót arra a súlyra, amit át akarok adni a zenével.

    A hangod rekedtebb, a zenétek pedig egyre durvább lett idővel. Más rockzenekarok lemezről lemezre dallamosabb zenét játszanak, az Apey & the Pea-vel viszont a grunge-tól a legextrémebb metálig jutottatok el.

    Ennek valószínűleg nagyobb részben én vagyok az oka, és a zenei ízlésünk, ami nekem kétévente változik. Mivel riffalapú a zenénk, ha funkyt játszok, akkor funkys lesz az Apey & the Pea. Amikor elkezdtük a zenekart, épp a grunge flessem csúcsát éltem. Alice In Chainst, Stone Temple Pilotsot, Soundgardent és kicsi Nirvanát hallgattam. Meg persze Panterát, Superjoint Ritualt, Black Label Societyt, Downt, és ez hallatszott az első EP-nken. Mielőtt összeraktuk az első nagylemezünket, a Devil’s Nectart, kint éltem pár évet Londonban, ahol megismerkedtem a brit doom metallal, és magamba szívtam a Black Sabbath esszenciáját. A grunge lecserélődött retkes, sabbathos zenékre: Electric Wizardra, Weedeaterre, Bongzillára. Aztán jött a második lemezünk, a Hellish, és vele a thrash metal meg a Matt Pike-őrület: High on Fire, Sleep, Exodus. Gyorsabb lett a zenénk, de még tetszelgett a dallamos, harmóniás éneklés és a nagyobb refrének. Aztán a Hexszel ez az egész megváltozott, mert elkezdtem érdeklődni a death és a black metal iránt. Olyan zenéket hallgattam, amik még a metálon belül is rétegzenének számítanak: gyors, zajos, káoszos dolgokat, amikben nem feltétlenül tudom kibogozni, mit csinál a gitár, de ahogy gerjesztik és vinnyogtatják, az nagyon megfogott. Olyan crust punk és hardcore bandák hatottak rám, mint a Trap Them, a Converge, az All Pigs Must Die, a Black Breath vagy a Young and in the Way. A következő lemezünkön, a jövő szeptemberben érkező Lazaruson pedig a black metal rideg és komor atmoszférája lesz érezhető. A black metal mollos hangvétele, valamint a gitár és a dob gyors, darálós összjátéka a death metalból.

    Rájöttél végre, miért jó üstbe hányni, és közben kalapáccsal verni az oldalát?

    A black és a death metal is először zajnak tűnik. Erős példa, de olyan, mint a jó bor: ha megérik benned, és el tudsz vonatkoztatni a technikai részletektől, hogy a dob pontatlan, a gitár hülyeségeket játszik, és valaki úgy károg, mintha leszólították volna a szembejövő buszsofőrt, rájössz, hogy az a lenyűgözően rideg atmoszféra, amit közben létrehoznak, művészet. Utánozhatatlan. A metál sötét, kevésbé befogadható része most jobban inspirál, mint amikor valaki nyolchúros gitáron elnyom egy technikás riffet, amit a Meshuggah megír hetente négyszer, vagy egy doom riff, amit a Black Sabbath írt meg a legjobban, és utána eljátszották még nyolcmillióan, köztük mi is.

    Egyre extrémebb zenével is eljutottatok oda hat év alatt, hogy megtöltsétek a nagyobb pesti klubokat, és a Budapest Parkban ünnepeljétek a tízéves születésnapotokat. Ez más fiatal, angolul éneklő metálzenekarnak nem sikerült itthon az elmúlt években.

    Mi is kizárólag annak köszönhetjük, hogy sokakat ismerünk az előző generáció zenészei, klubosai, hangmérnökei közül, és az első pillanattól annyi támogatást kaptunk tőlük, hogy több oldal lenne felsorolni a nevüket. Az R33 egykori vezetője, Pernye nagylelkűen megfinanszírozta az első két lemezünk felvételét, amire nekünk nem lett volna pénzünk, Bánházi Gabika pedig hangmérnökként segített minket. Muszáj kiemelnem a Budapest Parkot is, ahol nekünk semmi keresnivalónk nem lenne, és csak azért tarthatjuk ott a tízéves bulit, mert szeretnek minket az ott dolgozók. Nagy előny volt persze az is, hogy én a Neck Sprainben, Makkos és Zolika [Makai László és Prepelicza Zoltán, az Apey & the Pea ritmusszekciója – S.T.] pedig a Superbuttban játszott, így ismertek minket már az Apey & the Pea előtt is. De a legfontosabb a közönségünk, akik szektaként követnek minket jóban, rosszban. Fontos volt nekünk, hogy megközelíthető, barátságos arcok legyünk, és ezt mindig érzékeltessük is az emberekkel. Ez kellett ahhoz, hogy azonosulni tudjanak a zenekarral.

    Ha azt hallod, hogy „a Fonogram-díjas Apey & the Pea”, mit érzel?

    Beugrik az a megható és csodálatos pillanat, amikor megnyertük a díjat, pedig se menedzserünk, se kiadónk nem volt, és az előző héten költöttük el az összes pénzünk fűre és Black Sabbathra. A Junkieszal, a Tankcsapdával, a Leander Risinggal és a Subscribe-bal voltunk egy csoportban, és úgy éreztem, sokan a magukénak érezték a győzelmünket, mert végre az undergroundot díjazták. A Nagy-Szín-Padot is esélytelenként nyertük meg, ugyanazért, amiért az AWS kijutott az Eurovízióra: mert

    az egész metálszakma és szubkultúra összefogott, és ránk szavazott.

    Az AWS-es verseny alatt Lukács Laci megállította az aznap esti Tankcsapda-koncertet, és bemondta, hogy „vegyétek elő a telefont, és szavazzatok”. Ez mennyire menő már?

    Szakmailag ez volt a csúcs?

    Meg a külföldi sikerek, amikor meghívtak minket London egyik legkultikusabb klubjába, az Underworldbe az egyik legkedvencebb zenekarunk, a Weedeater előtt játszani, mert az ott dolgozó magyarok megmutatták a helyi promóternek a zenénket, és rácsavarodtak ők is. Idén tavasszal pedig megvolt az első nightlineres turnénk az Ektomorffal, ami azt jelenti, hogy a buszon élsz, ott alszol, és minden nap egy másik országban, egy másik klub előtt ébredsz. Jó volt belenyalni kicsit, milyen az igazi turnézás, mert itthon az számít annak, ha lenyomsz egy őszi és egy tavaszi turnét csütörtök-péntek-szombaton, maximum tizenhat állomással a nagyobb városokban, aztán jön a fesztiválszezon. Majd kezdődik elölről az egész. Nem azt mondom, hogy meguntuk, de szeretnénk külföldön is aktívabban próbálkozni. Nem arénazenekarrá akarunk válni, csak hat-hétszáz fős klubokban játszani, mint ezen az Európa-turnén. Nehezítést jelent, hogy az európai is egy nagyon telített piac, és a stílus, amit mi játszunk, ortodoxnak számít. Jelenleg a modernebb stílusok dominálnak igazán, de majd lecsengenek ezek is egyszer. Az egyetlen dolog, ami örök, az a Black Sabbath.


  • További cikkek