×

Humanista Hősök
Joss Whedon: Bosszúállók
Szövényi-Lux Balázs
2012 // 05. 13

Bizony, a gyerme­teg elemek­ből és klisé­halmaz­ból végül egy vér­beli 21. szá­zadi film szüle­tett. A könnyed hang­vétel mel­lett érző­dik vala­mi fenye­gető is, ugyanaz a bizony­talan légkör ural­kodik a filmen, mint amit ma a világ­politi­kában vagy a minden­napi élet­ben tapasz­talunk. Csak úgy roha­nunk ide-oda, semmi sem időt­álló, nincse­nek fix pontok.
Néha megállunk és észrevesszük, milyen kiszolgáltatottak vagyunk, milyen védtelenek és aprók. Olykor egész elkezdünk félni, és vágyunk arra, hogy legyen egy igazságos és nálunk nagyobb vezető, aki biztonságot nyújt, aki megvéd a világpolitika és a katasztrófák szeszélyeitől. Még mindig arra vágyunk, hogy legyenek hősök, és ma talán jobban hiányoznak, mint valaha. Ezért volt remek fogás Joss Whedon rendező és a Marvel cég részéről, hogy összefogták a szuperhősök ismert és kevésbé ismert képviselőit, és filmet forgattak velük, mely bár remek szórakozást nyújt is, mégis van benne valami, ami igazán aggasztó. Aggasztó, hogy mi lesz velünk…

Fegyverrel a fegyver ellen: igazán bölcs és humánus, már-már hősies megoldás egy konfliktus kezelésekor. Az a lényeg, hogy ha neki van nagy, nekem legyen még nagyobb, vagy ha ő ütött egyet, akkor üssünk oda kétszer akkorát, hátha akkor befogja a száját és jófiú lesz. És ha ezt jóképű szuperhősök teszik, akkor nincs is semmi gond, nekik lehet, nekünk persze nem illik, de ők egész mások, így hagyjuk is az erkölcsi kérdéseket. Hagyjuk azt, mennyire komoly a történet, mert egyáltalán nem az, inkább nevetséges és iskolás cselekménye van a filmnek. Jönnek felénk olyan semmilyen űrlények (bocsánat, más világ lakói), akik egy bukott istensarj, Loki vezetésével szolgaságba akarják hajtani a Föld lakosságát. Mert mi nem érdemlünk mást, mint hogy szolgáljunk, mert mi lehetetlen népség vagyunk, csak tönkretesszük egymást (talán nem is olyan bárgyú ez a Loki?). Ráadásul a bukott istenség megszerez egy égiektől származó, különleges kék kockát, mely az embereknek egy újfajta energiaforrást jelentene, neki viszont csak eszköz, amivel romlásba dönthet minket. Ezt megtudva egy titkos szervezet összegyűjti a legkülönfélébb szuperhősöket, akiket nagy nehezen egy csapatba tömörítenek, hogy kiálljanak az emberek mellett, tegyék, amire „születtek”: védjenek meg minket!

Szóval: Ne is foglalkozzunk azzal, miről szól az elmúlt évek egyik legszórakoztatóbb képregény-adaptációja, inkább nézzük meg a szereplőket, és azt a módot, ahogy az eseményeket felvázolták. Mert meglepő módon minőségi munka született, talán nem is hittük, hogy tudunk így szeretni egy zöld szörnnyé változó furcsa dokit, vagy egy beképzelt robot-playboyt. A kulcs pedig nagyon egyszerű, de sokszor épp ezt rontják el: igazi, többrétegű és érzékeny karaktereket látunk, akik bár nem „mi” vagyunk, de van miért figyelni őket, van miért drukkolni. Mert ők Valakik, személyek, érzésekkel, felelősséggel, és mozog a szemükben valami. Hogy is lehet ez? Úgy, hogy nagyszerű (karakter)színészek keltik életre az eredetileg papírra rajzolt alakokat. Az egész banda úgy remek, ahogy van, de kiemelkedik a zöld Hulkot játszó Mark Ruffalo és a Vasembert sokadszorra zseniálisan magára húzó Robert Downey Jr. Ők aztán a karizmatikus színészet díszpéldányai, az ilyen alakokat szeretjük látni a szélesvásznon (meg persze Scarlett Johansson igéző arcát, a film egyetlen hősnője szerepében).

A színészek és a karakterek tehát a helyükön vannak, de ehhez kellet az is, hogy legyen mit mondaniuk, ne csak jelszavakat kiabáljanak. Kiabálnak azt is bőven, de szerencsére rengeteg humorral ajándékoznak meg minket, pergő dialógusokban és feszült szituációkban kelnek igazán életre. Nyugodtan megdicsérhetjük az író-rendező Joss Whedont, aki remek szövegeket adott a szájukba, a klisék után jön egy valóban drámai elem, vagy máskor egy tapsolós vicc. Általa a szuperemberek is tudnak nevetni egymáson, de magukon is. Rendezőként remekül összehangolta a sokféle színészt, mindenkinek megadja a lehetőséget a kibontakozásra. És egyaránt szépen oldotta meg az akciójeleneteket és a nyugodt pillanatokat is: épp annyit rombolnak és robbantanak, amennyit még elviselünk ásítás nélkül, és annyit beszélnek, hogy az ne váljon szörnyen patetikussá. A látvány szintén meggyőző mindkét esetben: a harcok és pusztítások legalább annyira hatásosak, mint a sok sztár vitatkozása egyetlen beállításban.

Bizony, a gyermeteg elemekből és kliséhalmazból végül egy vérbeli 21. századi film született. A könnyed hangvétel mellett érződik valami fenyegető is, ugyanaz a bizonytalan légkör uralkodik a filmen, mint amit ma a világpolitikában vagy a mindennapi életben tapasztalunk. Csak úgy rohanunk ide-oda, semmi sem időtálló, nincsenek fix pontok. Aggasztó a gondolat, hogy valóban szuperhősök kellenek ahhoz, hogy megőrizzük a békét, hogy megőrizzük a Földet, hogy legyen kire felnézni. Van valami a Bosszúállókban, ami miatt nem csak szórakoztat, de tükröt is állít a kornak, és kicsit elbizonytalanít. De ez inkább egy „utórengés”, miközben nézzük, kikapcsolhatjuk a mindennapokat, és ha nem értetlenkedünk a szuperhősök hallatán, ha van olyan figura, akit eddig is szerettünk, akkor egy igazi „humanista” rombolásban lesz részünk. És az ilyen, bárhogy is próbáljuk tagadni, veszettül szórakoztató.

Bosszúállók (The Avengers)
Rendezte: Joss Whedon
Színes, magyarul beszélő, amerikai fantasztikus akciófilm, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben