×

Hol a papírzsebkendő?
Milagros Mumenthaler: Nyitott ajtók, ablakok
Tímár Dalma
2012 // 09. 27

A Nyitott ajtók, ablakok egy nagyon is szeret­hető, komoly és való­ságos mozi. Keser­édes hangulat ide vagy oda, a közel száz perc után is szívesen ottragad az ember lánya a terem bársony­székében. Elgondol­kodik, mi is történt való­jában, meg­nézné újból a filmet, hogy jobban meg­értse ezt a furcsa hármast. Az ember lánya, igen, mert ez mégis­csak egy „lányos” film.
A Nyitott ajtók, ablakok egy nagyon is szerethető, komoly és valóságos mozi. Keserédes hangulat ide vagy oda, a közel száz perc után is szívesen ottragad az ember lánya a terem bársonyszékében. Elgondolkodik, mi is történt valójában, megnézné újból a filmet, hogy jobban megértse ezt a furcsa hármast. Az ember lánya, igen, mert ez mégiscsak egy „lányos” film.

Az eddig rövidfilmeket rendező Milagros Mumenthaler egy helyszínre és négy szereplőre tette voksát. Bátor vállalkozás, ő nem bízta klisékre munkáját, sőt semmit sem adott nekünk Argentína és Latin-Amerika nyüzsgéséből, véréből, temperamentumából, amit egyébként várna az ember. Három fiatal lány, Marina, Sofia és Violeta testvérek. Szüleik nem élnek, magukra maradnak a korábban őket felnevelő nagymamájuk halála után annak hatalmas villájában. Mivel az életnek mennie kell tovább, mindenki megpróbálja a saját dolgát intézni, és a saját módján feldolgozni a történteket. Marina a tanulásba és a ház körüli munkákba temetkezik, Sofia gyakran távol van (ő az, aki mindig a középpontban szeretne lenni), Violeta, a legfiatalabb pedig egész nap csak kószál a házban, mereng, végül egy napon elutazik a többiek tudta nélkül. A negyedik fontosabb szereplőnk a szomszédban lakó Francisco (Julián Tello). Őszinteségével és tiszta gondolkodásával ő adja a pluszt ahhoz, hogy rend legyen ebből a káoszból.

A több nemzetközi filmfesztiválon (San Francisco, Locarno, Rotterdam stb.) is szereplő Nyitott ajtók, ablakok nem is lehetne több annál, mint ami. Nem lenyűgözni vagy éppen elszomorítani akar, őszinte érzésekkel operál és alternatívákról mesél. Hogyan lehet egy tragédiát, egy szeretett halálát feldolgozni? Annak fejében lépi át Argentína határát, s minden határt ember és ember között, hogy sem az alapszituáció, sem a reagálási formák nem fiktívek, szerte a világon minden embernek van tapasztalata a Véggel kapcsolatban. Itt mindnyájan egyaránt elhagyatottak és gyakran cselekvőképtelenek, a magukba zárt érzések miatt egymáson és vitáikban vezetik le feszültségeiket. Ezt ellenpontozzák a hosszú beállítások, a cselekmény lassúsága, a monotonitás. Utóbbi a csenddel együtt néhol szívszorongató, gyakorlatilag melankóliába kergető feldolgozási forma (egyedül a szobában, egyedül a függőágyban hintázgatva stb).

Ezek a még gyermeklelkű nők, bár nagyon különbözőek, mindannyian két út kereszttüzében állnak. Visszavágyódnak a múltba, az emlékezéssel csökkentve az elhunyt és az élő közti távolságot (nagymama fűzőjének viselése, matatás a régi dolgok között), a másik pedig nyilván a jövő. A múlttól való elszakadás mindenkinél más tempóban zajlik. Sofia (Martina Juncadella) a bútorok elosztogatásában radikálisan éli meg, Marina (María Canale) inkább tart a változástól, a biztonságot keresi, Violeta (Ailín Salas) pedig elveszett a percekben, egy szomorú, naplopó kamaszként viselkedik. A sors, amit a forgatókönyv nekik szánt tehát nem egy leányálom. Az egész filmben pedig az a furcsa, hogy a női rendezéshez és forgatókönyvíráshoz képest nem tipikusan nőnemhez illő vagy attól „megszokott” megoldásokat kapunk. Az az idegenség, amellyel a szereplők egymás mellett élnek, nem éppen a testvériségről árulkodik, így a történet veszt egy kicsit a maga hitelességéből.

Így, lassan ellentmondásokba ütközve érdemes még megemlíteni a hármasság jelképiségét. A Bibliában, a mitológiában (Párkák) és a mesékben egyaránt a három személy a teljességet, a kiegészülést, a nyugalmat hordozza magában. Ezért is lehet olyan megnyugtató a zárás, amiben Francisco szinte Violeta hiányát tölti ki. Csatározásaikban és egymásra támaszkodásaikban mindenki a „saját halálával van elfoglalva”. Önzők, főleg akkor, ha szeretni akarnak vagy szeretetre vágynak – mint az életben. Habár egy-két jelenet kedélyesen nevettetőre sikerült, a film még első ránézésre sem vígjáték. Szó, mi szó: komoly történetet látunk tehetséges szereplőkkel, akiknek milliónyi érzéssel kellett harcolniuk a karakterek megformálásakor, még komikusabb jeleneteikből is a vigasztalódni vágyódás érzése – mintegy a film esszenciájaként – tör át a vászonról.

Nyitott ajtók, ablakok (Abrir puertas y ventanas)
Rendezte: Milagros Mumenthaler
Színes, feliratos, argentin–svájci–holland vígjáték, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben