Hiszem, ha látom

Pontosan 33 éve annak, hogy az első idegen megunta a várakozást a kellemes gazdatestben, és pár liter művér társaságában kirobbant egy szerencsétlen űrhajós hasfalából. A nyolcadik utas: a Halál (Alien, 1979) még mai szemmel nézve is zseniális alkotás, mely azóta három folytatást is megért, három különböző rendező irányítása alatt. Amikor kiderült, hogy Ridley Scott, maga a teremtő bővíti tovább a legendáriumot, hihetetlen izgalom kerítette hatalmába a sorozat iránt kicsit is érdeklődőket. Ez egészen a Prometheus megtekintéséig tartott. Ami utána jön: némi csalódottsággal vegyes értetlenség. A forradalom ezúttal elmarad.

A széria kezdő darabja – azonkívül, hogy megteremtette az első cselekvő főszereplőnőt, aki nem csak díszletként pózol a világmegváltó férfiak között – képes volt újat mutatni a műfajban. Sci-fi és horror olyan áldásos egybeolvasztása volt ez, mely magasan kiemelkedett az addig látott olcsó szörnyfilmek közül. Ridley Scott és csapata új mítoszt teremtett. Az Alien-sorozat további darabjait (a Predatorral keresztezett torzókat nem szokás ide sorolni) olyan neves, sajátos látásmóddal rendelkező, ám akkor még pályájuk elején álló rendezők jegyzik, mint James Cameron vagy David Fincher, majd Jean-Pierre Jeunet. Ennek köszönhető, hogy egymástól teljesen eltérő filmek születnek, melyek a közönség körében többé-kevésbé sikeresek, ám képtelenek felülmúlni elődjüket. Mit tehet hát Ridley Scott, kinek mostohaszülei így elkényeztették édes gyermekét? Előzményfilmet forgat. Ezzel a megoldással zárójelbe teheti az összes eddigi mozit, és kedve szerint bővítheti tovább az univerzumot.

A Prometheus ismét egy hajó legénységét állítja a történet középpontjába, akik az emberiség eredetét keresik. Különböző földi leletek alapján egy csillagtérkép rajzolódik ki a kutatók előtt, melyet egyértelmű meghívóként értelmeznek, ami minden bizonnyal a világűr egy fejlettebb szegletéből érkezett hozzájuk. Útra kel hát a kis csapat, melyet ezúttal is a titokzatos Weyland vállalat pénzel. Három fontos karakter viszi el a hátán a filmet: a rideg és szkeptikus parancsnok, Meredith Vickers (Charlize Theron), a kíváncsi és hívő tudós, Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és David (Michael Fassbender), az emberi android. Nem egyszerűen az idegen életforma reményében látogatják meg a bolygót, egyenesen teremtőjét keresi az ember azzal a nem titkolt szándékkal, hogy választ kapjon létezésének értelmére. Az áhított kapcsolat létre is jön, de nem várt eredménnyel: az emberszerű lények hőseink ellen fordulnak.

Jelen leírásból egyenesen következik, hogy a film elsősorban a filozofikus sci-fi vonalra épít, amivel alapvetően nem is lenne problémánk. A baj ott kezdődik, hogy annyira komolyan veszi önmagát, hogy az eddig olyan jól működő horrorelemek a háttérbe szorulnak, csupán epizódszerűen villannak fel. Nem kell azért megijedni, láthatunk visszataszító teremtményeket kegyetlenkedni, de ezek semmit sem adnak a történethez, tetszés szerint ki is hagyhatóak. További problémát jelent a kiszámíthatóság. A három említett karakteren kívül, akik nagyobb gonddal vannak megrajzolva, az egész legénység egy kétdimenziós kliségyűjtemény, mely csakis azért született, hogy a film tetemeit gyarapítsák. Az előreláthatóság sajnos a történetre is hatással van, ami különösen szomorú, hiszen a Prometheus mindent erre tesz fel. Ha a számos logikai buktatótól el is tekintünk, nem mehetünk el amellett, hogy a film olyan, mint egy szelet sűrűn lyuggatott ementáli sajt, amibe valaki még bele is harapott. Kulcsfontosságú jelenetek hiányoznak belőle, néhol pedig teljesen értehetetlen motivációtól vezérelve cselekszenek a szereplők, figyelmen kívül hagyva az addig történteket. Nem balladai homályról van itt szó, hanem üresen tátongó komoly dramaturgiai hézagokról. A legdühítőbb a film lezárása: konkrétan nem létezik. Az egész film fő mozgatórugóját adó létkérdésre nem kapunk választ, hiányzik a végső ütközet, és végül egy egészen pofátlan, semmitmondó „folytatása következik” befejezéssel szúrja ki a néző szemét a mozi. A filmet sajnos a lenyűgöző 3D látvány sem képes megmenteni, amit azért a rendező okosan használ, mivel nem akar semmit sem indokolatlanul az arcunkba nyomni, csak azért, mert megteheti.

Ridley Scott nyíltan vállalja filmje másságát, ami függetleníti magát az eddig látottaktól, új teremtésmítoszként viszont túlságosan gyenge lábakon áll. Ezzel a szomorú kettősséggel képes csalódást okozni régi és új nézőjének egyaránt. Az ember alapvetően abban hisz, amit a saját szemével lát. Természetesen bizakodhatunk abban, hogy az állítólagos folytatás majd minden kérdésre választ ad, és egy grandiózus genezislegenda kerekedik belőlük. Félve jegyzem csak meg: ezek pontosan olyan remények, melyeket a Prometheustól vártunk. Mindhiába.

Prometheus
Rendezte: Ridley Scott
Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, 2012.