×

Haute couture – Jézus a kifutón
Darvasi László: Vándorló sírok
Miklya Anna
2012 // 10. 01

Darvasi sem filozófiát, sem evan­géliu­mot nem kíván teremteni. Szereplői töké­letes manö­kenek: feladatuk végig­vonulni a vakító, elemző, minden hibájukat és gesz­tusukat meg­mutató reflektor­fényben, az olvasó dolga pedig, hogy alapo­san megfigyelje minden porci­kájukat, a töké­letes­ségüket, hogy szépen veszik-e a for­dulót. Tessék csak vissza­fojtani a léleg­zetet, vajon meg­botla­nak-e, és ha igen, hol, hogyan, hányszor.
Kezdjük e recenziót azzal, hogy kevés olyan (kortárs) szerző van, akire akkora figyelmet fordítok, mint Darvasi; még szinte gyerekként olvastam a Szerezni egy nőt című könyvét, valósággal fixálódtam arra a kötetre, formai-tartalmi szempontból szabályosan beleszerettem. Már az összes, eddig megjelent Darvasi-kötet elolvasása után, bár valószínűleg nem mentesen az elfogultságtól, az eddigi életmű legszebbre csiszolt darabjának tartom. A szerzőnek több regénye is megjelent, legutóbb 2009-ben az impozáns Virágzabálók. Jól áll neki a hosszabb terjedelem, de leginkább a rövidebb műfajban tudja megmutatni magát, elkápráztatni olvasóit világának összetettségével és egyedi varázslatával. Mind A könnymutatványosok legendája, mind a Virágzabálók esetében elveszett a szöveg hullámzó közegében, elveszítette szem elől olvasóit. Bár érezhetően nagy örömmel íródtak ezek a kötetek, kifejezetten megerőltető mindig arra figyelni, amire az író mutatni szeretne, annyi mindenre fókuszál egyszerre, annyira tömény és édes és befogadhatatlan, kavargó olvasásélmény, hogy nehéz megbirkózni velük. Így tehát, bár sokszor vettem a kezembe a Virágzabálókat az elmúlt években, nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy erre a könyvhétre Darvasi ismét novellakötetet jelentet meg.

Miután számomra a Szerezni egy nőt a kályha, ahonnan a Darvasi-univerzumban tapogatózva elindulok, az elvárásaim egy Darvasi-novelláskötettel szemben a következők: lepjen meg és kavarjon fel, legyen egyszerre tömény, tömör, de élvezhető, legyen bölcs és érzéki, álomszerű, abszurd és groteszk, és persze legyen színültig varázslatos nevekkel – vitán felül ő adja a legjobb neveket a kortárs magyar irodalomban. A Szerezni egy nőt egyik technikai bravúrja volt a regényként olvashatósága, az egymás történetébe kavarodó szereplők hallanak-mesélnek egymásról, meghatározzák egymás életét, néha akár anélkül, hogy tudnának róla. A Vándorló sírok szerkezete ennél bonyolultabb és szerteágazóbb. A kötet öt részre tagolt: nem a szereplők, hanem a motívumok ismétlődését, újra felbukkanását lehet hasonló figyelemmel kísérni. A fülszöveg szerint „a novellák titkos főszereplője Jézus”, aki „voltaképpen meg sem jelenik a könyvben”, a novellák fő témája nem is lehetne kevesebb, mint elmélkedés – a halálról, az életről, a szerelemről, az alkotásról.

Olyan nehéz és súlyos kérdések ezek, amikhez csak nagyon óvatosan lehet nyúlni, hiszen mi az, amit még nem mondtak, írtak le róluk? Mindent leírtak, és valójában semmit, erre is rámutat Darvasi szöveg-szövete: annak ellenére, hogy a szerzőre jellemző (ál)történelmi meséket, legendákat, bibliai átiratokat, sőt még egy bizarr apokaliptikus disztópiát is olvashatunk, a novellák mindegyike tépelődő, már-már marcangoló módon önreflektív. Mint ahogy egy álomban minden szereplő az álmodó maga, a Vándorló sírok minden szereplője az író töprengő énje, aki szorongva, de egyben lenyűgözve figyeli az élet és halál elkerülhetetlenül ismétlődő, újra és újra meghökkentő, fenséges és abszurd körforgását, az erről alkotott elképzeléseit pedig dadogva próbálja átadni az olvasónak.

Bizonyos szempontból a novelláknak ez a fajta nehezen elemezhető, de ösztönösen érezhető azonossága megkönnyíti az olvasó dolgát. Bizonyos szempontból. Mert minél mélyebben magába von, annál biztosabban összetör, megszorongat, átmos.

A kötet öt része lineáris sorrendbe rendezi a novellákat: az Édenkert ősi, már-már prehistorikus, legendaszerű szimbolikáját a Lojangi kutyavadászok ciklusból ismert Csin akadémia történetei követik a Kína visszatér fejezetben, majd A Holm-féle előadás felvonultatja a Jézus-történet statisztáit és mellékszereplőit. Később a középkor vértől, szerelemtől, különböző testnedvektől és vágyaktól csatakos hősei állnak modellt a Jézus-manökenek ciklusban (ami a kötet nem csak leghosszabb, de talán legkiemelkedőbb része), a történelmi látomásokat végül A szomszéd halálának bizarr jelen- és jövőképe zárja.

A különböző korok és szereplők lehetővé teszik Darvasi számára, hogy megmutassa írói palettájának sokszínűségét: az Árulás című történet egészen finom, pasztell színű képekkel operál, áttetsző, névtelen szereplői lassan és lebegve mozognak, mint egy ködös álomban, Peppo, a Jézus-manöken egyszerre nyomorúságos és átszellemült élete azonban fényekkel, ízekkel, színekkel, vérrel, kitört fogakkal és fojtogató emberszaggal válik teljessé. A császár udvari festője arannyal és súlyos kelmékkel teli világban lépeget, úgy képzeljük, végtelenül lassan és minden lépést alaposan megfontolva, míg a Holm-féle előadás (nem a ciklus, az azonos című novella) főszereplőjének valamelyik olasz–amerikai színész arcát adtam a nyolcvanas évekből, aki megszállottan kergeti a futót a városon keresztül egy nyilvánvalóan sárga taxiban.

A korok és emberek sokszínűsége azonban zavaró. Hiszen folyton a kötet alapproblémájához jutunk vissza, ami tulajdonképpen az alkotás és a halál ellentmondásos viszonyának vizsgálata. Vagy az alkotás, halál ÉS szerelem ellentmondásos viszonyának vizsgálata: magam sem vagyok biztos benne, ebből kettő, netán mindhárom kifejezés nem ugyanazt jelöli-e.

A novellák összes szereplője belevésné magát az idő szövetébe, ki így, ki úgy, ki szobrok megformázásával, ki versírással, ki sírok ásásával, ki csak azzal, hogy jobban szeret, mint mindenki más előtte: és folyton beleütköznek a teremtés elemi felelősségének problémájába. Az alkotó nem is Jézus, egyenesen Isten-manöken, ez kergeti őrületbe hol őket magukat, hol az őket figyelő, a környezetükben lévő ártatlanokat. A formált anyag, az elkészült alkotás, de talán még a szándék is bűntelen: a művésznek azonban elkerülhetetlenül meg kell halnia végül. Talán ez a szencseni agyag átka, de mintha maga a szerző sem lenne biztos abban, helyes-e az átok kifejezés. A Vándorló sírok írója egyre mélyebbre jár az ásójával, de történetei felszabadító, mély moralitásuk ellenére sem mondanak ki nagyszabású, akár erkölcsi, akár világnézeti következtetéseket. Darvasi sem filozófiát, sem evangéliumot nem kíván teremteni, szereplői tökéletes manökenek: feladatuk végigvonulni a vakító, elemző, minden hibájukat és gesztusukat megmutató reflektorfényben, az olvasó dolga pedig, hogy alaposan megfigyelje minden porcikájukat, a tökéletességüket, hogy szépen veszik-e a fordulót. Tessék csak visszafojtani a lélegzetet, vajon megbotlanak-e, és ha igen, hol, hogyan, hányszor.

Darvasi László: Vándorló sírok, Magvető, Budapest, 2012.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben