„Akkor érzem igazán, hogy élek, amikor filmet készítek” – Interjú Grosan Cristina filmrendezővel

A szülővárosodban, Aradon senki nem dolgozott filmesként. Jelentett ez valamiféle félelmet vagy épp plusz motivációt, amikor belevágtál a szakmába?

Ha nem is félelmet, de mindenképp egy képzavart. A filmrendezői lét egy kisvárossal nem annyira összeegyeztethető. Senki nem foglalkozik művészettel a családomban, szóval nem csak a filmezés volt távol mint karrierlehetőség. De tizenévesen nem szakmát kerestem, hanem egy kifejezési eszközt, amely ötvözte azt, ami amúgy is érdekelt. Kezdetben nem volt kimondott célom, hogy filmmel foglalkozzak. A színház és a fotózás nagyon érdekelt, ez vezetett a filmhez. Nem ismertem filmrendezőket, és konkrétan nem fogalmazódott meg bennem, hogy ez egy karrierlehetőség. A Kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem román nyelvű filmes szakán végeztem, ahol a tanáraink inkább a televíziózás felé próbáltak terelni minket. Akkoriban azt gondolták, az egy biztos megélhetési lehetőség. Azt mondták, a filmezés nehéz pálya, és ebben igazuk volt. De ez nem jelenti azt, hogy annyira nehéz, hogy meg se próbáld.

Miután lediplomáztál Kolozsváron, jelentkeztél a Berlinale fiatal filmeseknek szóló programjára, a Berlinale Talentsre, ahová fel is vettek. Berlinben volt alkalmad külföldi rendezőkkel találkozni, akikkel a mai napig tartjátok a kapcsolatot. Hogyan segítette ez a pályádat?

Úgy álltam hozzá, hogy nagyon kellemes egy hét lesz, megismerek rengeteg velem egykorú filmest, aztán mindenki hazamegy. Azóta eltelt tizenegy év, de még mindig úgy érzem, ez egy nagyon fontos állomás volt. Ráláttam, hogy ki hogyan került be a nemzetközi filmes világba, és mennyi idő, mire egy európai rendező megszerzi a kisfilmjéhez szükséges összeget. Nemcsak tartom a kapcsolatot azokkal, akiket ott megismertem, de sokukkal dolgoztam is együtt, és folyamatosan követjük egymás munkáját. Öröm látni, hogy mindenki fejlődik, és újabb filmekkel jelentkezik. Rendkívül hasznos volt a Berlinben töltött idő. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen hosszú utóélete lesz a pályámon annak az útnak.

A MOME Média Design mesterszakát is elvégezted, amiről azt mondtad, hogy életed két legszabadabb éve volt. Szakmailag mit adott neked ez az időszak?

A vizualitásomnak sokat segített, mert Kolozsváron rengeteg szabályt kellett követni, itt pedig Szirtes János osztályvezetőnk minden erejével arra ösztönzött, hogy engedjük el a fantáziánkat. Ez filmesként is nagyon hasznos volt: rengeteg lehetőséget kaptunk a kísérletezésre, tágította a látókörömet és a korlátaimat. Az alapképzés alatt Kolozsváron inkább a román új hullám minimalista, szikár stílusa vett körbe, ami nézőként rendkívül értékes, de filmesként mást kerestem. Az Átalakítás folyamatban című kisfilmemben próbáltam kísérletezni más formanyelvvel, a groteszkkel és az abszurditással, amihez korábban félénkebben nyúltam. Ehhez nagyban hozzájárultak a MOME-n eltöltött évek, amik ráerősítettek, hogy a fotografikus gondolkodásom igenis tud találkozni a filmmel.

Az Átalakítás folyamatban az idős korról és az öregség társadalmi megítéléséről szól. Mi foglalkoztatott ebben a témában harmincévesen?

Nagyon érdekelt, hogy a kisfilmemben a főszereplő nem egy tinédzser vagy egy fiatal, hanem egy hatvan év feletti nő. „Csak” egy nő, akit nem egy másik személyhez képest definiálunk, nem valakinek a nagymamája, anyukája, felesége. Úgy gondoltam, hogy könnyebb egy abszurd és groteszk szituációban vizsgálni az öregség témáját, és Takács Katalin színésznő humorérzéke is sokat adott ehhez a hangulathoz. Az első filmemben, A legjobb dolgokon bőgni kell-ben, de a Hétköznapi kudarcokban is megjelenik az öregedés témája. Állandóan azt halljuk a médiában, hogy az öregedés lassítása, megállítása fontos cél, miközben mindannyiunk fölött eltelik az idő, és elég furcsa érzéseket teremt az emberekben, főleg a nőkben. Szerintem fontos erről párbeszédet kezdeményezni.

A legtöbb rövidfilmed és nagyjátékfilmed női karakterekről szól. Ennek elsősorban az az oka, hogy a történetek nagy részét saját élményeid ihlették, vagy inkább az, hogy jobban tudod mozgatni ezeket a szereplőket?

Nem feltétlenül a saját élményeimet szeretem vászonra vinni. Inkább egy problémakör érdekel, és azt nézem, hogyan lehet dramatizálni az ötletet úgy, hogy a nézőnek is ugyanazt jelentse, mint amit szerettem volna kommunikálni. Most például egy olyan terven is dolgozom, ahol férfi a főszereplő.

Nem hiszem, hogy nők jobban írnak női karaktereket, férfiak pedig férfi főhősöket –

van jó és rossz példa mindkét oldalról. Az viszont tény, hogy mai napig azt tapasztalom, hogy a nőknek könnyebb női és férfi főszereplőkkel azonosulni vásznon, mint a férfiaknak, akik inkább férfi főszereplőket követnek könnyebben.

Első nagyjátékfilmed, A legjobb dolgokon bőgni kell a harmincas korosztály generációs problémáiról szólt. Egy tavalyi interjúban említetted, hogy még mindig folyamatos kapunyitási pánikban vagy. Ez mennyiben függhet össze azzal, hogy filmrendező vagy, ami egzisztenciálisan és szakmailag is rengeteg kihívással és bizonytalansággal jár?

Biztos, hogy összefügg. A filmes alkotói lét nem a legkényelmesebb, nem lehet hosszú távon tervezni. Nagyon kompetitív szakma. Pont emiatt nehéz megjósolni, hogy melyik tervből lesz film, és melyikből nem. Vicces tapasztalat, hogy a filmrendezés olyan szakma, ahol sokáig fiatalnak számít az ember. Furcsa olyan címet olvasni, hogy „díjat nyert a fiatal, negyvennégy éves rendező”, de az a helyzet, hogy a filmrendezők sokkal lassabban haladnak a pályájukon, és nemegyszer hallok olyat, hogy valaki ötvenévesen készíti el az első filmjét. Úgyhogy jó visszacsatolás: a tavalyi interjúm egy évvel később is igaz, folyamatosan kapunyitási pánikban vagyok, mert szeretem, amivel foglalkozom, és bizonytalan, mikor és hogy tudom csinálni. Akkor érzem igazán, hogy élek, amikor filmet készítek. Szeretném megteremteni a lehetőséget, hogy továbbra is ezzel foglalkozhassak, és úgy, ahogy én szeretem.

A Hétköznapi kudarcok producerét, Marek Novákot Boszniában ismerted meg, ő mutatott be a cseh forgatókönyvírónak, Klára Vlasákovának, hogy közösen készítsetek egy filmet. Könnyen igent mondtál a megkeresésre, vagy át kellett gondolnod?

Könnyen mondtam igent arra, hogy elolvassam a tervet. De nem is egy akármilyen filmmel kerestek meg, hanem egy olyannal, amelynek a karakterei nagyon ismerősek voltak számukra az előző munkáimból. Klárának volt egy rövidebb anyaga a filmről, amit elolvastam, és nagyon tetszett. Onnantól kezdve három évig együtt fejlesztettük a forgatókönyvet. A legjobb dolgokon bőgni kell forgatásának célegyenesében voltunk, és közben a Hétköznapi kudarcok projekttel foglalkoztam, ami sokkal kezdetlegesebb fázisban volt. Nagyon más a két film, és sokat segített a párhuzamos munka, hogy friss szemmel nézzek a másikra.

Mint egy interjúban említetted, a történetben szereplő apokaliptikus jövőképpel eredetileg a globális felmelegedésre, a túlfogyasztásra és a társadalmi instabilitásra akart reflektálni a film, aztán amikor már kész volt a forgatókönyv, kitört a koronavírus, majd a háború. Hogyan élted ezt meg?

Pont egy kis faluban voltunk Csehországban Klára Vlasákovával, amikor az országban lezárták a határokat a koronavírus miatt. Nem tudtuk elhinni, hogy megtörténnek azok az abszurd események, amik a forgatókönyvben szerepelnek. Sokat gondolkoztunk rajta, hogy hogyan kezeljük a filmben a valóságban történteket. A járvány több mint két évig húzódott, majd kitört a háború Ukrajnában. De közben átírni sem szerettünk volna jeleneteket csak azért, hogy a nézők ne higgyék azt, hogy meg akartuk lovagolni a járványhelyzetet és a háborút. De nem a háttérben kibontakozó természeti folyamat a lényeg a történetben – inkább az volt a fontos nekünk, hogyan hat a karakterekre, milyen lépéseket tesznek, nyitnak-e a másik felé.

Az egyik történetszál egy nyugdíj előtt álló asszonyról szól, aki képtelen szembenézni a gyásszal. Egy interjúban említetted, hogy ezt a párhuzamot a saját életedből vetted.

A gyász nagyon hosszú folyamat, nem is biztos, hogy lehet róla múlt időben beszélni. A halállal már A legjobb dolgokon bőgni kellben is foglalkoztunk. Természetes volt megbolygatni kényelmetlen témákat is, én pedig szerettem volna erről elkezdeni beszélni. Miközben írtuk a forgatókönyvet Rainer-Micsinyei Nórával, kaptunk olyan felvetéseket, hogy vajon elfér-e a humor a halál témája mellett, és ha igen, hogyan lehet ezt ízlésesen megjeleníteni. De nem tartottunk a feladattól, fejest ugrottunk, mert úgy látom, hogy nem foglalkozunk a halállal, csupán távol tartjuk magunkat tőle, lenémítva, mintha nem is létezne. Érthető, hogy félünk, de 

hasznos lenne nyíltabban beszélni. Segítene jobban élni.

Amikor egy saját életed ihlette történetet beleírsz egy filmbe, az segít a feldolgozásban, szembenézésben is?

Abszolút. A rendező, de akár a stáb számára is bírhat terápiás hatással az a film, amin dolgozik. Egy ebédszünet végén egy stábtagot hallottam véletlenül telefonálni – egy kicsi helyszínen voltunk, úgyhogy nem igazán tudtunk elkülönülni egymástól. Nagyon diszkréten beszélt telefonon, de hamar kiderült, hogy az édesanyját hívta fel. Elmesélte neki a napját, hogy olyan filmet forgat, ahol valaki meghalt, és hogy eszébe jutott, milyen jó lenne több időt együtt tölteni.

A filmben a három karakter a saját személyes drámájára koncentrál, miközben egy jóval nagyobb katasztrófa történik a világban. Tapasztaltál hasonlót magadon vagy környezeteden akár a járványhelyzet alatt, akár most?

Szinte csak ilyet tapasztaltam. Egyrészről érthető, hogy hiába egy járvány vagy a háború, mindannyian a saját kis küzdelmeinkkel vagyunk elfoglalva, azok fájnak először. De tisztán lehetett látni a Covid idején, hogy mennyire fontos társadalmilag az összetartás. Egyetlenegy ember, aki maszkot hord, nem állít meg egy járványt. Együtt, koordinálva, egymásra figyelve sokkal többre vagyunk képesek.

A filmet Csehországban forgattátok cseh és magyar színészekkel, cseh–magyar–szlovák–olasz koprodukcióban. Mennyire volt nehéz egy nemzetközileg ennyire sokszínű csapattal dolgozni?

Nem éreztem sem nehezebbnek, sem könnyebbnek, mint a korábbi munkáimat. Viszont mivel annyira összetett volt a csapat, több időt vett igénybe az előkészítés, egy lapra kerülni mindenkivel. Profi stáb jött össze, mindenki tudta a dolgát, és két hónap alatt annyira összecsiszolódtunk, hogy kevertük a magyart az angollal és a cseh nyelvvel, és mindig értettük egymást. A végén azon nevettünk a film producerével, hogy az operatőr, Győri Márk nem angolul, nem csehül, hanem magyarul beszélt a fővilágosítóhoz, aki nem magyar volt.

A film története univerzális. Szerinted mennyire rezonál másképp a történettel a cseh, az olasz, a magyar közönség vagy bármely más ország nézői? Vajon mennyire határozhatja meg a film befogadását az adott ország kulturális beágyazottsága?

A velencei premieren nagyon összetett volt a közönség. Azt éreztem, hogy nem kell semmit megmagyarázni, mennek a sztorival. De a fesztiválközönség teljesen más, mint a mozinéző. Mostanában pedig még nagyobb a tiszteletem azok felé, akik nem várják ki a Netflix premiert – ami ki tudja, mikor és lesz-e –, hanem elmennek megnézni a filmet nagy vásznon.

Egyelőre a legtöbb vetítés Csehországban volt, ahol azt vettem észre, hogy újfajta cseh filmként tekintettek rá. Sok szó esett az utóbbi években a cseh film irányáról, és volt, aki szerint már nagyon meg kéne újulnia. Idén pedig, úgy tűnik, pont ez történt: kifejezetten sok első vagy második filmes rendező mutatkozott új alkotással egy-egy nagyobb fesztiválon új témákkal, frissebb filmnyelvvel. A csehek nagyon nyitottan fogadták a Hétköznapi kudarcokat, ezért hálás vagyok nekik. „Grosanová”-nak neveztek interjúkban, ez mindig megmosolyogtat. Ami külön megérintett, hogy valaki elküldte, mit olvasott egy online filmes fórumon, ahol a párbeszéd természetes hatásáról beszéltek. Ez nekem nagy megkönnyebbülés, mert bár tanultam csehül másfél évig, azért messze nem az anyanyelvem.

A magyar premier még előttem áll. A legjobb dolgokon bőgni kell után valószínűleg valami humorosabbat várhat tőlem a közönség, de én kifejezetten más irányba szerettem volna lépni. A történet pedig univerzális, játszódhatna akár Kínában is, persze a társadalmi rétegek másképp néznek ki a világ más-más pontjain. Szerintem erősen befolyásolja egy film befogadását a kulturális háttér, de megjósolni biztosra dolgokat nem nagyon lehet. Ettől izgalmas kultúrát fogyasztani és beszélgetni egymással arról, amit láttunk.