×

„Iszonyat nagy baromságokat műveltünk”
Interjú Hartay Csabával
Juhász Tibor
2018 // 09. 11

Rajongók voltunk című új kötetében többek között a „bárhol” felcseperedett fiúk alapélményei kerülnek terítékre. Az interjúból kiderül, hogy annak idején valószínűleg fél Szarvast feltelefonbetyárkodta. Bár beindult már nála a „bácsisodás”, Hartay Csaba azért még válaszolt a kérdéseinkre.

Rajongók voltunk – új köteted címe egy társasághoz, közösséghez, közeghez való tartozást jelez, de benne van a csoportidentitást, az összetartozást meghatározó tényezők elmúltára vonatkoztatható reflexió is. Szomorú, hogy nem vagyunk már rajongók?

Dehogy szomorú, egyébként még javában tart ez a korszak, csak nem vesszük észre. Amíg negyedévenként összejárunk a haverokkal telekbulira, főzésre, sörözésre, addig nincs nagy gond. Csak szeretek keseregni kicsit, hogy régen minden milyen idilli, de valójában idétlen volt, még mi is, ha a lányok kerülgetésére emlékszem vissza. Lehet ezt szépíteni, tagadni, de sajnos már beindult a bácsisodás, a „nem érek rá” korszak, a „majd jövő héten, vagy utána, de mindenképp fussunk össze”, de azért erőltetjük a barátságokat.

A múltkor viszont egy pillanatra rájöttem, hogy jó egyedül is lenni, olvasgatni egy hűvös szobában úgy, hogy csend van körülöttem. Meg is ijedtem, hogy ez mit jelent, de valószínűleg csak annyit, hogy néha sok impulzus ér, és vágyom a teljes nyugalomra. A feleségemmel beszéltük, hogy nem is vettük észre, de elmúlt egyszer csak az, hogy feljárunk szórakozni szombat este. Nem tudjuk a dátumot, de már egy jó ideje nyomjuk a bepunnyadást. Jó, ennyire nem tragikus azért a helyzet, de húszévesen kábé megőrültem volna a szobámban, ha nem indulok el szombat este szórakozni, mert mi van, ha most történik valami olyasmi, amiről, ha lemaradok, nincs többé értelme az életemnek. És az a vicces, hogy ezt akkor teljesen komolyan gondoltam. Ritkulnak a bulik, a mulatozások, de jól is van ez így, nem is bírnám, negyven felett másnaposan rohadt hisztis vagyok, és két óra helyett ez az állapot kitart két napig. Nem kell inni. Oké, próbálj meg tizenkét órán át jaffával érdekes lenni egy társaságban úgy, hogy a többieket is érdekesnek találod. Húsz perc után sűrű óranézegetés lenne belőle.

Korábbi könyveidben is előkerültek már a fiatalkori emlékeid, alkotóként előszeretettel nyúlsz ehhez az élményanyaghoz. Értelmezhetőek ezek a művek fiatalkorod mementóiként?

Szerintem ez nemcsak az én fiatalságom, hanem egy vidéken felnőtt népes gyerekseregé. Vagy a bárhol felcseperedett fiúké. Kapok leveleket, amikben írják, hogy ők Záhonyban, Sopronkőhidán, Mecseknádasdon voltak fiatalok, és nem ekkor, hanem korábban, de ugyanilyenek voltak, ugyanígy vágyakoztak, szerettek, rajongtak. Az emberi matéria tehát nem változik, csak a kellékek módosulnak az évek alatt, és ezek adják azt a pluszt, amitől egyes korosztályok igazán magukénak érezhetik ezeket a szövegeket. Kár szerénykedni, a sok bénázás mellett időnként jópofa, vagány srácok voltunk, tele csibészséggel és kalandokkal, mindig történt velünk valami vicces, amin a mai napig ordítva röhögünk, ha összejövünk. Bűn lenne nem megírogatni ezeket. Persze ezek legtöbbje jórészt belső poén, helyzetkomikum, saját, bejáratott humor, de leírva sokakban szép emlékeket ébreszt(het). Élvezettel írom a régi sztorikat, hangulatokat. Még mindig nem tartok ott, hogy íróként munkának fogjam fel, ahogy egy könyvön „dolgozom” – tessék, dolgozom, ezt mondtam. Nem dolgozom, játszom egy könyvön, szórakozom rajta. De igazad van, most már tényleg kéne valami másról is írni, nem csak a kamaszkorról, de ha annyira élvezem, minek rontsam el a kedvem? Lesz még más is itt terítéken, ebben biztos vagyok.

Írtál azért másról is, legfőképpen a verseidben, de a Nem boci! című novellafüzéred is említhetném, hiszen azok az elbeszélések egy tehenészet köré szerveződő társadalmi közeg mindennapjaiba nyújtanak betekintést. Ennek a könyvnek a cselekménye, ahogyan a legtöbb szövegedé is, vidéken játszódik – mintha a vidékiség különösen fontos lenne a számodra.

Írtam mást is, persze, de végig azt érzem, mintha ugyanazt a könyvet írnám tíz éve. A vidékiségnek nem tulajdonítok nagy szerepet – így alakult, éltem Budapesten is pár évet, nem nagyon mozdultam ki, lusta voltam elindulni, nem volt kivel nekivágni az éjszakának, nappalnak, nem tudom… Engem idegesített az, hogy bemegyek egy kocsmába, és nem ismerek senkit, és azok sem ismerik egymást, akik a pultnál állnak. Szeretek mindenütt otthon lenni, váltani pár szót az emberekkel. Amikor lejártam az ottani konditerembe, furcsán néztek rám, ha beszélgetni próbáltam. Volt, aki egyszerűen arrébb ment. De volt olyan is, akivel jókat dumáltam, kiderült, ő sem itt nőtt fel a környéken.

Persze baromság, hogy ekkora lenne a különbség mentalitásban, mert nyilván New Yorkban is szövődnek barátságok, de a szűkebb miliő nekem sokkal otthonosabbnak hat, mint ez az arctalan tömegkép. Budapestiként is megmaradtam vidékinek azalatt a pár év alatt, engem valamiért nem tud beszippantani egy nagyváros, szeretem, ha belassul a pulzus, ha csend és nyugi van. Oké, itt meg flexelnek, faluhelyen. De Szarvas nagyon szép város, Békés megye ékszerdoboza a Holt-Körössel, a hangulatos kisutcákkal, aki egyszer eljön ide pár napra, biztosan visszatér. És ezért a reklámért, esküszöm, nem kapok egy fillért sem. Ha valami lepukkant putrifalván nőttem volna fel, biztosan jobban tetszett volna a pesti lét, de így nem igazán varázsolt el, örökké hazavágytam. Szarvason megvan mindenem. Ezért is írok szívesebben arról, amit ismerek, ami körülvesz. Ehhez nem kell anyagot gyűjtenem, elég leugranom ide a térre.

Bár oldottabb, humoreszkszerűbb a szövegvilágod, de mintha munkálna benned egyfajta szociografikus szándék is. Új kötetednek is lehet ilyen olvasata, hiszen a Rajongók voltunk olyan vállalkozásként is értelmezhető, aminek alapkérdése, hogy milyen volt fiatalnak lenni a rendszerváltás vidéki Magyarországán.

Ezek a tematikák mindig írás közben alakulnak ki. Bevallom, fogalmam sincs, mit akarok megírni, amikor belekezdek egy prózába. Valaki csak beszél belőlem, vagy valakik dumálnak egy jót, esetleg látok egy filmszerű élethelyzetet. Több írótól hallottam, hogy a jó mondatra törekednek. Mit érdekelnek engem a jó mondatok? Szeretem a rontott, roncsolt szövegeket, amiken lehet röhögni egy jót, máskor pedig merengeni, hogy ez mennyire tipikus, mennyire magyar, illetve mennyire (perem)vidéki. Az én szereplőim nem jó mondatokat mondanak, hanem pofáznak mindenről, szabadon, oldottan, ezt tolmácsolom ezekben a prózákban. A Lerepül a hülye fejetek kapcsán a mai napig megkapom, hogy trágár a szöveg, sok a „bazmeg”. Ez azért van, mert a szereplőim ilyenek. A téren bandázó srácok köpködés és cigizés közben nem irodalmi igényességgel kommunikálnak egymással.

Ez az eljárásmód, vagyis hogy szereplőid bőrébe bújsz és beszélteted őket, mintha írói karakterjegyed lenne. Ugyanakkor mégsem mondanám azt, hogy kifejezetten az élőbeszéd sajátszerűségeit próbálod érzékeltetni, inkább gondolkodásmódjaikat tárod fel, és egyéniségük jellegzetességit mutatod meg ezekkel a megoldásokkal. Hogyan vált ez a módszer alkotói praktikáddá?

Ez állt kézre, így szólaltam meg prózaíróként elsőként, nem volt ez egy előzetes elhatározás vagy gondosan megtervezett attitűd – egyszerűen így ment gördülékenyen az írás. Tudatosan kerülöm az olyan megoldásokat, amikor oldalakon keresztül tart egy ruhásszekrény nyikorgásának az érzékletes leírása. Olyat szeretek írni, amilyet olvasni is. Elsőként én olvasom vissza, nem akarok közben szenvedni, hogy a francba, még hat bekezdés arról, hogy a konyhaasztalra hogyan vetül az ablakon beszűrődő napfény. Emellett persze bekúszik a líra is a regényeimbe, költőként indultam, párhuzamosan folyamatosan születnek a versek is, és úgy érzem, nem árt egy-egy ilyen fejezettel fellazítani a sok párbeszédet és monológot.

A Rajongók voltunk elbeszélője gyerekperspektívából szól, és sokszor van egy megszólított is, egy címzett, akihez éppen beszél. Ő azonban nincsen megnevezve, annyit tudunk meg róla, hogy az elbeszélő kortársa, akit ugyanazok a dolgok foglalkoztatnak, mint magát az elbeszélőt. Valós személyről van szó?

Az elején még volt egy ilyen alak. Odaképzeltem a gyerekkori legjobb barátom, akivel a mai napig nagyon sok dolgot meg tudunk beszélni, és akivel végig egy padban ültünk az általánosban. Lakótömbök belső udvarán ökörködtünk, ha a szüleink leengedtek játszani, és a suliban mindig elmeséltük egymásnak, miket műveltünk a hétvégén. Viszont ahogy sokasodtak a kis epizódok, egyre inkább átfordult a közlés olyan irányba, mintha egy mai srácnak adnám elő, mi volt a menő a mi időnkben, meg néha egy olyannak, aki egy másik bolygóról jött. Ez is véletlenül alakult így. A könyvben néha megszólal egy apaalak is, nyilván apu szövegeit vettem alapul, de ő sokkal nyersebben, durvábban bánt velem, itt azért egy ilyen óvó-figyelmeztető fater beszél néha, higgadtan, bölcsen. Az viszont teljesen úgy volt, hogy leszúrt az öreg, amiért nem olvasok eleget, csak a hülye VHS kazetták hoznak lázba. Igaza volt, hol vannak most azok a videokazetták?

A novellák fókuszába sokszor olyan társadalmi és kulturális jelenségek kerülnek, amelyek értelmezői közösséggé szerveztek egy-egy generációt, például a diszkózene és a diszkótér, videofilmek és -lejátszók, a ’80-as és a ’90-es évek Magyarországán meghonosodó márkák, technikai eszközök stb. Ha a novellák gyerekelbeszélője a 2010-es évek Magyarországának szülötte lenne, vajon mik lépnének ezeknek az elemeknek a helyébe?

Mindenkinek azok a kultikus tárgyak és kellékek az életében, amikkel a kamaszkori eszmélésekor elsőként találkozik. Azután persze eltörpülnek a régi tárgyak, ha mai fejjel közelítünk hozzájuk. Igyekszünk nagyítani, de a felbontás gyenge, torz képet kapunk. A múltkor egy Trabant kombi állt a parkolóban, közelebb mentem, hogy megnézzem belülről. Valami eszméletlenül kicsinek hatott. Keskeny volt, alacsony, szűk, rém egyszerű. Mint amilyen valójában. De ’90-ben a családunk álma volt, és apu hosszú évek gyűjtögetése után meg is tudta venni, az egész család beült, csomagokkal tömve irány Pécs, a rokonokhoz. Hasítottunk. Valójában kilencvennel gurultunk lefelé a lejtőn. Ugyanez a zenével is. Iszonyat primitív prüntyögés a szintin, és az akkor valami hatalmas zenei élményt adott. Az ember belepirul, milyen ócska zenéknek tudtunk örülni. A maiaknak biztos érdekes lehet majd utólag a mobiltelefonok evolúciója. Nekünk a vezetékes telefon evolúciója volt fantasztikus dolog. Nyolc évig vártunk rá, és egyszer csak lett. A lakótelepi haverokkal utána ronggyá szívattuk Szarvas lakosságát. Lehet ma még egyáltalán telefonbetyárkodni? Dehogy! A számkijelzés miatt azonnal bukta. Pedig nagyon jó buli, még így is azt mondom, hogy valójában jól nyakon vágnám akkori önmagam, mert iszonyat nagy baromságokat műveltünk.

Leadfotó: Bach Máté

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben