Leteszem a puskát, nyugodjék

A bérgyilkos mindig izgalmas karakter: olyan határhelyzetű figura, akit jól megfizetnek, hogy magában minden emberséget elnyomva életeket oltson ki. Jóllehet isteni pozícióban van, mégis csak alattvaló: a bűnszervezet vagy megbízó irányítja gyilkos fegyvert használó kezét. Ráadásul az esetek többségében kiégett, kiborgszerű orgyilkosok jelennek meg a nagyvásznon (Blast of Silence, A szamuráj, Léon, a profi, Bérgyilkosok), akik pont azért hivatottak erre a szakmára, mert a lelkük helyén keletkezett űrt nem tölti ki semmi. Vagy mégis? A bérgyilkosdrámákban pont ez az igazán érdekes: a gyilkológép vajon tényleg megszűnt embernek lenni, vagy pislákol még benne némi érzelem? Sokszor egy nő (This Gun for Hire, A szamuráj, A bérgyilkos,) vagy egy gyerek (Léon, a profi) szelídíti meg az orgyilkost, ami általában a marcona férfi életébe kerül. Antonio Piazza és Fabio Grassadonia Salvo – Magányos szerelmesek című, Cannes-ban is szerepelő filmje formailag ugyan próbál innovatív lenni, ám a műfaj említett sémáinak szorításából nem képes kitörni az első filmes szerzőpáros (mindketten csupán forgatókönyvírói és rövidfilmes múltat tudhatnak maguk mögött).

Adott tehát a címszereplő, a szicíliai maffiának dolgozó Salvo, aki egy, a Blast of Silence vagy A szamuráj főhőséhez hasonlóan kiégett, szinte identitás nélküli végrehajtó. Épp egy megbízást teljesít – azaz agyonlő mindenkit, aki él és mozog –, amikor a célpont házában összetalálkozik annak vak (vagy legalábbis csupán sziluetteket érzékelő) húgával, Ritával, akit nem képes megölni. Holott meg kellene, mivel a nagyfőnök külön parancsba adta a lány likvidálását. Így Salvo napjai meg vannak számláva, ki kéne ötlenie valami okosat. Ám a bérgyilkos antihős értelmes cselekvés helyett csak tengődik a forró Szicílián. A szerelem bolondította meg? Vagy elege van a sehová sem tartó életéből, és Rita csak egy jó apropó a halálra?

Ha valami miatt érdekes a Piazza – Grassadonia szerzőpáros szerzői gengszterfilmje, akkor az szikár, minimalista, leíró stílusa, amely miatt a fenti kérdések felmerülnek a nézőben. Az első snittől az utolsóig a kamera csak megfigyel, csupán azt látjuk, amit a főhős (illetve olykor Rita) is. Az elbeszélés nem hatol be a kallódó, helyét nem találó Salvo fejébe, csak következtethetünk, mi játszódhat le a férfi lelkének romjai közt. Így a befogadónak kell a férfi szerepébe helyezkedni, és kitalálni, miért tart ki egy idegen, ellenséges lány mellett. Talán kicsit megalapozatlan korai pálfordulása, jóllehet a Keresztapa első része óta tudjuk Michael Corleone testőreitől, hogy a szerelem egy villámcsapás, azonnal megváltoztat mindent.

Világábrázolásában, atmoszférateremtésben tehát az első filmes rendezők műve impozáns. Igaz, az egy óra negyvenöt percet nyugodtan összébb húzhatták volna egy óra húszra, minthogy mind a bevezető jelenetsorok, mind pedig Salvo szenvedése túlnyújtott. Túl sokáig figyeljük a sötétben tapogatózó, vak lányt, túl sokáig bíbelődik a főhős a hullák eltakarításával. Sokkal feszesebbre kellett volna hangszerelni az elbeszélést, hiszen például az 1961-es elfeledett mestermű, a Blast of Silence is kiválóan meg tudja mutatni Frankie Bono döglődését alig egy óra húsz percben.

A Salvóval azonban sajnos nem ez az egyedüli gond: sok „első filmes” hibát vét. A mű takarékoskodik a párbeszédekkel, de amikor a szereplők megszólalnak, kifejezetten kínos, didaktikus, rossz értelemben melodramatikus dialógusokat hallhatunk („Enni kell, mert az tart minket életben” – mondja a Salvót megbízó „keresztapa”). A szikár stílus pedig ezúttal az alkotók ellen fordul. A motivációk ugyanis kidolgozatlanok, a fordulatok túl hirtelenek, összecsapottak. Lehet érezni és sejteni, hogy az antihős és Rita összemelegednek, de kapcsolatuknak nincs eléggé megágyazva: egy elrabolt, meggyötört lány biztosan nem így viselkedik testvérének gyilkosával és fogvatartójával. Némelyik jelenet pedig – mint amikor Salvo kiszámítható módon konfrontálódik főnökével – kifejezetten ügyetlen. Továbbá van egy fordulat, amely agyoncsapja a realista filmet, a nézők többsége értetlenül fog állni a csodaszerű történés vagy inkább logikátlanság előtt.

A Salvo összességében nem rossz munka, izgalmas próbálkozás a Blast of Silence vagy A szamuráj útját járó egzisztencialista bérgyilkosdráma megalkotására. Ám sajnos karakterei kidolgozatlanok, cselekedeteik sokszor irreálisak, a történet pedig túlnyújtott, kiszámítható és klisés. Ráadásul ordít, hogy a felvételek digitális technikával készültek, a képminőség kívánnivalót hagy maga után (sok a kiégett vagy túl sötét kép). A műfaj szerelmesei mindenképp tegyenek vele próbát, de kedvencükké vagy klasszikussá biztosan nem fog válni a Piazza – Grassadonia páros gengszterfilm-kísérlete.

6/10

Salvo – Magányos szerelmesek (Salvo)

Színes, feliratos, olasz-francia gengszterfilm, 104 perc, 2013

Rendező és forgatókönyvíró: Fabio Grassadonia, Antonio Piazza:

Operatőr: Daniele Cipri

Szereplő(k): Saleh Bakri (Salvo), Luigi Lo Cascio (Enzo Puleo), Sara Serraiocco (Rita), Giuditta Perriera (Mimma Puleo)