×

A csodálatos fényhalász
Bálint Endre életmű-kiállítása
Horányi Anna
2014 // 05. 06

Ki gondolná, hogy egy elejtett ciga­retta­csikk egy élet döntő momen­tumává válhat? Első párizsi útján Bálint Endre megáll, és le­hajol az utcán heve­rő ciga­retta­vég után, majd a szem­közti kira­katban meg­pil­lantja Braque és Picasso képeit, és elha­tá­rozza, hogy festő lesz. Ma már úgy tűnik, az egyik leg­jelen­tősebb modern magyar festő­művész.
Nagy meglepetés a Magyar Nemzeti Galéria magyar művészeket bemutató sorozatában Bálint Endre életmű-kiállítása. A nyugat-európai festészet eredményeire támaszkodó, mégis egészen önálló formavilágú művészi világ már önmagában is könnyen magával ragadja a látogatót, a művek varázslatos hatását azonban még inkább felerősíti Kolozsváry Mariann kitűnő kurátori munkája, amelynek köszönhetően egy rendkívül alapos és jól felépített tárlatot láthatunk. A közel 350 mű, festmények, kollázsok, litográfiák, monotípiák és objektek kíséretében fokozatosan haladunk előre az életműben a korai önarcképektől az absztrakt és a szürreális határát súroló belső tájképekig. Az alkotásokhoz tartozó leírások, életrajzi adalékok mellett a hazai (Vajda Lajos) és külföldi mesterek (Braque, Picasso) művei is helyet kaptak a tárlaton.


Magánéleti, alkotói válságai erősen nyomot hagytak Bálint Endre művészetén. Tipikus művészsors az övé, amelyet persze a 20. századi történelem is alakított: nélkülözés, harc a létért és az életért, küzdelem a magánnyal és a betegséggel. 1957-ben úgy döntött, hogy elhagyja az országot, Párizsba emigrált, és ott élt 1962-ig. A külföldi tartózkodás, mint azt a kiállítás több képe is jól illusztrálja, rendkívül ösztönzően hatott művészetére: nem is annyira a lenyűgöző város és a párizsi szellemi-művészi közeg volt rá hatással, hanem, sajátos módon, a Párizsban minden addiginál jobban átélt honvágy, amely lehetőséget adott a művész számára, hogy összefoglalva addigi élményeit, összegezve népies, biblikus vagy szürreális motívumait, gyermekkori és szentendrei emlékképeket fessen. (Honvágy, 1959; Népligeti álom, 1960; Groteszk temetés, 1963)

Az összegzés gesztusa egyébként is meghatározó a bálinti életműben. A kiállításon végighaladva észrevehetjük, hogy bizonyos korszakai után, amelyekben mindig új és új technikákkal kísérletezett, a művész több ilyen képet is festett, ezek közül kiemelkedőek az élete vége felé készített, nagyméretű osztott képei, szembetűnő képsorozatai, triptichonjai. (Összegzés, 1962; Triptichon I–III, 1974; Motívumaim természetrajzkönyvéből, 1975) Ebben az értelemben a kiállítás méltó lezárása az utolsó teremben látható a Szentendre nyolcadik temploma (1969) című mű, amellyel a festő a művészetére legnagyobb hatással bíró szentendrei emlékeknek és ismert motívumainak állít emléket. Ezt a képet a kiállítás kurátora oly módon helyezte el, hogy a látogatónak az legyen az érzése, mintha zarándokútja végére érve egy apszisba jutott volna, ahol Bálint képe egy templom oltárán áll.



Ami a külföldi hatásokat illeti, azok kapcsán meg kell említenünk egy ismeretlen aragóniai mester festett gerendáját, amely A nyolcadik templom egyik legmeglepőbb kiállítása tárgya. Kiállítását az indokolja, hogy ez ihlette Bálint Endre azon korszakát, amelyben a művész használaton kívüli régi ajtódarabokra, a pincében talált durva felületű fadeszkákra kezdett festeni. A képeken, ha jól megnézzük, néha még egy-egy vaskarikát, kulcslyukat vagy teljes zárat is látni, amelyeket Bálint tudatosan meghagyott és mintegy belekomponált a műveibe. A hosszú fagerendákra készített művek, amelyeken jellemzően akár több képet, egy (élet)történetet is felfedezhetünk, Bálint talán legszebb és legelgondolkodtatóbb alkotásai. Ilyen például a több változatban is megfestett halál felé suhanás (Csodálatos halászat, 1973), ahol a feketén sötétlő háttérben alig észrevehetően vöröslik a nap, a halál vagy az új élet napja – talán ez a legcsodálatosabb a bálinti világban, hogy a háttérben, a legsötétebb égen is újra és újra megjelenik a fény, még ha csak pislákol is. A Mágikus éj Szentendrén (1965-66) című képen a szentendrei szürkés-aranysárga ház éle egyenesen a fény felé mutat, A csend világa (1959) című misztikus hangulatú alkotáson pedig a kép jobb oldalán lévő koporsó formájú, sötét, fektetett alak és a bal oldalon látható épület között, egészen középen, élet és halál küszöbén tündöklik sárga nap: a Bálint korábbi műveihez képest szinte vakító háttérből a fény beúszik a sötéten megrajzolt alak teste alá, aki mintegy felemelkedik és eltávolodik a földtől.



Összességében elmondhatjuk, hogy A nyolcadik templom egy nagyon különleges és sokoldalú művész gazdag és tartalmas életművét mutatja be. A kiállítás azért is jelentős, mert sok olyan művet tár elénk, amelyek magángyűjtők tulajdonaiként ritkán láthatók. Sajnos azonban néhány negatívumot is ki kell emelnünk a rendezés kapcsán. A képek sokszor kifejezetten előnytelen megvilágításban kerülnek elénk, ahogy a magyarázó leírások – sötét háttéren lévő szürke betűk – is próbára teszik az érdeklődő látogatót. Az életműben nagy szerepet játszó, több mint ezer Bálint-képpel díszített Jeruzsálemi Biblia pedig kaphatott volna jelentősebb szerepet a műtárgyak között. Jó lett volna belelapozni, tanulmányozni az egész oldalas színes és arany-fekete szövegközi illusztrációkat, érezni a könyv illatát, és átérezni ezt a nagy lélegzetvételű, minden szakmai tudását latba vevő munkát – a „misztikus” üvegvitrin ebben sajnos nem volt segítségünkre.

A nyolcadik templom. Bálint Endre (1914–1986) művészete
Magyar Nemzeti Galéria, 2014. február 1 – május 11.
Kurátor: Kolozsváry Mariann

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben