A svéd Ingred Sjöstrand gyerekverséből tudjuk: csak a felnőttek hiszik, hogy két „alkalmas korú” gyereket összeterelve azok automatikusan jó haverok lesznek. Hasonló gondolat, vagy inkább kérdés merült fel bennem a Könyvfesztivál pénteki második írótalálkozóján: vajon elegendő-e egy asztalhoz ültetni a különböző európai országokból érkező írókat ahhoz, hogy izgalmas eszmecsere alakuljon ki köztük Európa helyzetéről? A kérdésbe bujtatott irónia persze nem teljesen jogos a részemről. Az Európa Pont által sokadszorra megrendezett Európai írótalálkozóra ugyanis a rendezvény létrehozói nemcsak „összeterelték” az írókat, hanem az idei kerek évfordulókhoz kapcsolódva – száz évvel ezelőtt kezdődött az első világháború, 25 év zajlott le a rendszerváltás, s tíz évvel ezelőtt jött létre az Európai Unió – tematikus kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek; a közel harminc meghívott európai író így négy csoportban, egy-egy témához kapcsolódva társaloghatott egymással.
De talán épp a témák általánossága, vagy a résztvevők – egyébként örömteli – magas száma okozta, hogy a legtöbb beszélgetés olykor nehézkesnek bizonyult. Pedig a moderátorok igyekeztek mindenkit megszólítani és bevonni az eszmecserébe. Így tett Barna Imre, a második beszélgetés vezetője is, aki a rendszerváltás elmúlt 25 évéről, Európa nyugati és keleti felének viszonyáról kérdezte a hét meghívott írót.
A Könyvfesztivál díszvendége, az észt Sofi Oksanen – aki sajtótájékoztatója miatt csak a beszélgetés elején vett részt – nagyon kemény szavakat mondott a Nyugat és a Kelet közti „mentális szakadékról”: szerinte Nyugat-Európa egyáltalán nem érti meg a keleti konfliktusokat, s úgy vélte, talán csak a Krímben zajló események lesznek képesek felhívni a figyelmet az orosz agresszió valódi természetére. A gyorsan távozó észt írónő gondolataihoz kapcsolódott részben Konrád György; ő azokat az éveket idézte fel, amikor a nyugati emigrációban élő, vagy a különféle nemzetközi írótalálkozókra érkező magyar, cseh, lengyel, jugoszláv írókkal, újságírókkal (többek közt Adam Michnikkel, Danilo Kiš-sel, Česlav Miloš-sal, Milan Kunderával) egy Kelettől független Közép-Európa eszméjében hittek és ennek a közép-európaiságnak kívántak tartalmat adni. Ez az eszme szerinte nem évült el, de egyre nehezebben megvalósítható. Keserűen tette mindehhez hozzá, hogy Ukrajna helyzetét és a magyar politikai élet jelenlegi állapotát tekintve a rendszerváltás óta eltelt 25 év korlátozott szabadsága „egész jó”-nak minősíthető.
Bár a pesszimista hangvételt oldotta az elsőkötetes Ana Margarida de Carvalho zenei aláfestéssel kísért vallomása a portugál szekfűs forradalomról és könyvének ihletőjéről, a tengerről, mindez jócskán eltért a találkozó eredeti témájától. Szerencsére a két román író visszaterelte a beszélgetést az eredeti mederbe: Norman Manea – akinek többször el kellett hagynia Romániát, s jelenleg is az Egyesült Államokban él – bukovinai származásáról és arról a közép-európaiságról beszélt, amit „spirituális entitásként” leginkább Kafka és Musil képvisel számára; Daniel Banulescu pedig egy megrázó kamaszkori emlékét felidézve szólt arról, hogy románok és magyarok „örök” viszálya helyett mennyire fontos lenne ma Európában a két nép szövetségkötése.
Háy János a rendszerváltás korának elveszett álmait, és a Nyugathoz való hasonulás hátulütőit – főképp az elszegényedést – elemezte. A beszélgetés ekkor izzott volna fel igazán: a cseh David Zábranský ugyanis az elhangzottakra reagálva felpanaszolta, hogy az eltelt 25 év ellenére még mindig a rendszerváltást megelőző korszak problémáit hurcoljuk magunkkal. „Nem kéne már előrébb tartanunk?” – tette fel a provokatív kérdést, és azt hangsúlyozta, hogy Közép-Európa mindig is meg fogja őrizni „köztes” helyzetét. S mivel – tette hozzá – nem akarunk máshol élni, ennek a közép-európaiságnak kellene a hátterét jobban megismernünk és megértenünk; mire Háy úgy reagált, hogy a megértés egyik legfőbb akadálya a közép-európai országok egymással való rivalizálása. A kérdés további boncolgatására azonban már nem nagyon maradt idő.
A találkozón részt vevő írók néhány mondatos véleményénél azonban nyilván érdekesebbek és fontosabbak a fenti szerzők művei; hiszen azt, hogy mit is jelent közép-európai létünk, leginkább e könyvek alapján lehet megismerni. A választást megkönnyítendő íme a hat író (a portugál írónő könyve egyelőre nem olvasható magyarul) könyvfesztiválra megjelent művének rövid ismertetése:
Lebilincselő és kivételesen bátor hangú „nagyregény” Észtország II. világháború alatti és utáni megszállásáról, az ellenállásról, a kollaborációról, a szerelemről és egy tragikus házasságról. A Baltikumban járunk, de a sodró lendületű történet játszódhatna bárhol a keleti tömb országaiban, ahol a történelem tapinthatóbban gázolt bele az emberek életébe, mint a Föld más szegleteiben.
Mondhatjuk, hogy az Európai Unió új típusú nemzetközösség? Az európai polgárok közössége, vagy a nemzetállamoké, azaz a nemzeti kormányoké? Vállalják-e utóbbiak az Unióval együtt járó szabályokat, kötelezettségeket és azok teljesítésének ellenőrzését? Melyik elkötelezettségük erősebb: a nemzeti vagy az európai, a populista vagy a föderatív? A szovjet blokk, a kommunista pártállamok szétesése után mi keletkezik: nacionalista pártállam vagy liberális demokrácia?
A regény cselekménye Amerikában, a modern Bábelben játszódik; mindenféle nemzetiségű száműzöttek keresik itt az identitásukat, és harcolnak az idővel, amely sehogy sem akar múlttá válni, még kevésbé jövővé. A szereplők élete ugyanolyan labirintus, mint körülöttük a tágabb környezet, amelyben saját identitásukat és a boldogságukat próbálják megtalálni.
Kevés könyv képes a közhelyeket kikerülve beszélni a diktatúrákról, Daniel Bănulescu azonban nemcsak jól teljesíti a feladatot, de a legjobb módszert választja a Ceauşescu-rezsim lefestéséhez: a nevetést. Politikai-társadalmi szatírájának titka, hogy a fantasztikumot, a paródiát, a groteszket és az abszurdot tökéletes arányban keveri a realizmussal.
A kötetben egy vidéki család mindennapjairól olvashatunk, az elbeszélések egy kisfiú életét követik a születéstől a középiskoláig. Háy János érzékletesen meséli el, hogyan ismeri meg a világot a főhős, milyennek látja a szüleit, az évek elteltével hogyan változik a viszonyuk.
Polina, az ukrán származású prágai lány azt tanulta a nyolcvanas években, hogy a kapitalista Nyugat egy hatalmas munkatábor, melynek lakói egyedül arra vágynak, hogy a Kelet elvigye nekik a szabadságot. A kilencvenes évek meghozták Polinának a fájdalmas kijózanodást – kiderült, hogy a helyzet éppen fordítva van, csak éppen ezt a bizonyos keleti tábort a kutya sem akarja felszabadítani. Éppen ezért lakói, főként a fiatalok úgy döntenek, hogy inkább ők mennek nyugatra vagy teremtik meg maguknak azt, amit szabadságnak, kapitalizmusnak és boldogságnak vélnek. Ez a regény Polina felfedezőútjának története, amely Európa nagyvárosain és saját testének megismerésén keresztül a mi életünk felé vezet. Jegyzetek a tengerről, a nevetésről és a korszellemről.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
