A Könyvfesztivál idei programjában is szerepelt az Európai írótalálkozó. S ha a beszélgetések mindegyike nem is vált izgalmas eszmecserévé, arra mindenképpen alkalmas volt, hogy felkeltse az érdeklődést közös európai ügyeink iránt. A meghívott írókra és műveikre pedig feltétlenül érdemes odafigyelnünk.
A svéd Ingred Sjöstrand gyerekverséből tudjuk: csak a felnőttek hiszik, hogy két „alkalmas korú” gyereket összeterelve azok automatikusan jó haverok lesznek. Hasonló gondolat, vagy inkább kérdés merült fel bennem a Könyvfesztivál pénteki második írótalálkozóján: vajon elegendő-e egy asztalhoz ültetni a különböző európai országokból érkező írókat ahhoz, hogy izgalmas eszmecsere alakuljon ki köztük Európa helyzetéről? A kérdésbe bujtatott irónia persze nem teljesen jogos a részemről. Az Európa Pont által sokadszorra megrendezett Európai írótalálkozóra ugyanis a rendezvény létrehozói nemcsak „összeterelték” az írókat, hanem az idei kerek évfordulókhoz kapcsolódva – száz évvel ezelőtt kezdődött az első világháború, 25 év zajlott le a rendszerváltás, s tíz évvel ezelőtt jött létre az Európai Unió – tematikus kerekasztal-beszélgetéseket szerveztek; a közel harminc meghívott európai író így négy csoportban, egy-egy témához kapcsolódva társaloghatott egymással.
De talán épp a témák általánossága, vagy a résztvevők – egyébként örömteli – magas száma okozta, hogy a legtöbb beszélgetés olykor nehézkesnek bizonyult. Pedig a moderátorok igyekeztek mindenkit megszólítani és bevonni az eszmecserébe. Így tett Barna Imre, a második beszélgetés vezetője is, aki a rendszerváltás elmúlt 25 évéről, Európa nyugati és keleti felének viszonyáról kérdezte a hét meghívott írót.
A Könyvfesztivál díszvendége, az észt Sofi Oksanen – aki sajtótájékoztatója miatt csak a beszélgetés elején vett részt – nagyon kemény szavakat mondott a Nyugat és a Kelet közti „mentális szakadékról”: szerinte Nyugat-Európa egyáltalán nem érti meg a keleti konfliktusokat, s úgy vélte, talán csak a Krímben zajló események lesznek képesek felhívni a figyelmet az orosz agresszió valódi természetére. A gyorsan távozó észt írónő gondolataihoz kapcsolódott részben Konrád György; ő azokat az éveket idézte fel, amikor a nyugati emigrációban élő, vagy a különféle nemzetközi írótalálkozókra érkező magyar, cseh, lengyel, jugoszláv írókkal, újságírókkal (többek közt Adam Michnikkel, Danilo Kiš-sel, Česlav Miloš-sal, Milan Kunderával) egy Kelettől független Közép-Európa eszméjében hittek és ennek a közép-európaiságnak kívántak tartalmat adni. Ez az eszme szerinte nem évült el, de egyre nehezebben megvalósítható. Keserűen tette mindehhez hozzá, hogy Ukrajna helyzetét és a magyar politikai élet jelenlegi állapotát tekintve a rendszerváltás óta eltelt 25 év korlátozott szabadsága „egész jó”-nak minősíthető.
Bár a pesszimista hangvételt oldotta az elsőkötetes Ana Margarida de Carvalho zenei aláfestéssel kísért vallomása a portugál szekfűs forradalomról és könyvének ihletőjéről, a tengerről, mindez jócskán eltért a találkozó eredeti témájától. Szerencsére a két román író visszaterelte a beszélgetést az eredeti mederbe: Norman Manea – akinek többször el kellett hagynia Romániát, s jelenleg is az Egyesült Államokban él – bukovinai származásáról és arról a közép-európaiságról beszélt, amit „spirituális entitásként” leginkább Kafka és Musil képvisel számára; Daniel Banulescu pedig egy megrázó kamaszkori emlékét felidézve szólt arról, hogy románok és magyarok „örök” viszálya helyett mennyire fontos lenne ma Európában a két nép szövetségkötése.
Háy János a rendszerváltás korának elveszett álmait, és a Nyugathoz való hasonulás hátulütőit – főképp az elszegényedést – elemezte. A beszélgetés ekkor izzott volna fel igazán: a cseh David Zábranský ugyanis az elhangzottakra reagálva felpanaszolta, hogy az eltelt 25 év ellenére még mindig a rendszerváltást megelőző korszak problémáit hurcoljuk magunkkal. „Nem kéne már előrébb tartanunk?” – tette fel a provokatív kérdést, és azt hangsúlyozta, hogy Közép-Európa mindig is meg fogja őrizni „köztes” helyzetét. S mivel – tette hozzá – nem akarunk máshol élni, ennek a közép-európaiságnak kellene a hátterét jobban megismernünk és megértenünk; mire Háy úgy reagált, hogy a megértés egyik legfőbb akadálya a közép-európai országok egymással való rivalizálása. A kérdés további boncolgatására azonban már nem nagyon maradt idő.
A találkozón részt vevő írók néhány mondatos véleményénél azonban nyilván érdekesebbek és fontosabbak a fenti szerzők művei; hiszen azt, hogy mit is jelent közép-európai létünk, leginkább e könyvek alapján lehet megismerni. A választást megkönnyítendő íme a hat író (a portugál írónő könyve egyelőre nem olvasható magyarul) könyvfesztiválra megjelent művének rövid ismertetése: