© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Genezis
Huszárik Zoltán: Elégia
Éppen ötven éve, hogy Huszárik Zoltán rendező és Tóth János operatőr közös munkájából megszületett első magyar filmversünk, az Elégia (1965). A magyar kísérleti filmes szcénát bemutató sorozatunkban most kivételesen nem egy kortárs mozgóképre, hanem erre – a hazai kísérleti film genezisét jelentő – alkotásra irányítjuk a figyelmet.
Éppen ötven éve, hogy Huszárik Zoltán rendező és Tóth János operatőr közös munkájából megszületett első magyar filmversünk, az Elégia (1965). A magyar kísérleti filmes szcénát bemutató sorozatunkban kivételesen nem egy kortárs munkára, hanem erre – a hazai kísérleti film genezisét jelentő – alkotásra irányítjuk a figyelmet.
Függetlenség, betörés, elköteleződés, végül a kegyetlen leszámolás. Így lehetne összefoglalni a film történetét. Március 15. után kifejezetten „szabad” megemlékezni e filmkölteményről, amely Bódyt idézve az „élők legnemesebb tévedéséről: a hűségről szól, és azoknak a végső vereségéről, akik békét kötöttek és megkerülték a szabadságot”.
Különös egybeesésnek tartom, hogy éppen azoktól a lényektől búcsúznak el a film készítői kinematografikus siratóének formájában, akik a mozgókép születésében egykor jelentékeny szerepet vállaltak. 1877-ben készült Muybridge első mozgóképkísérlete, amelynek kérdése csupán annyi volt: a ló futása közben van-e olyan pillanat, amikor a talajt egyik lába sem érinti? Az egyszerű fogadásból végül filmművészet született, az Elégiában pedig éppen azok kerülnek a vágóhídra, akiknek mindezt köszönhetjük.
Ha elhagyjuk a korai filmtörténet romantikáját, és önmagunkra eszmélünk a vidám magyar szocialista világban, közelebb kerülünk a film valóságához. Az Elégia ugyanis annak állít emléket, hogy a pártállami vezetők a magyar ipar „rohamos gyorsaságú” fejlődésére reagálva úgy döntöttek: a lovakat a kötelező beszolgáltatást követően egyszerűen megsemmisítik. Mindössze ennyi történik a szemünk előtt, mégis hűségről, szabadságról, emberi méltóságról beszélünk a film kapcsán. Hogyan éri ezt el Huszárik és Tóth? Még rejtélyesebbé teszi mindezt az, hogy a film az emlékezés kifejezésformája is egyben, hiszen tekintetünkkel szinte végiglapozzuk a lovak és emberek közös mozgó emlékiratait. A filmkockák pedig azon túl, hogy önmagukra mutatnak, felhívják a figyelmet a bennünk bújócskázó emlékképekre is, melyek mindig mintha többet engednének át annál, mint ami tényszerűen mögöttük feszül. Honnan ez a ráadás? Talán a hozzájuk kapcsolódó érzet az, ami valóságunk szürke adatait felemelné a gyémánt-létmódba?
A fenti gondolatmenettel egybecseng Huszárik sajátos ars poeticája is: célja ugyanis nem más, mint „celluloidon az emberi közérzetnek a kép- és hangjelekkel készített lenyomatát létrehozni”. Ötven éve ilyen lett volna a közérzet idehaza? Változott-e bármi is azóta? A válasszal adós maradok – az érzéseink talán az egyedüli dolgok, amelyek még ma is a magántulajdonunkat képezhetik. Helyezzük inkább a hangsúlyt magára a filmkölteményre, tekintsük meg többször is, hogy méltósággal emlékezhessünk meg a szabadság bukásáról és a kinematográfia sztorirutinjából való felszabadulásáról. Az Elégia felett nem járt el az idő, még mindig iránytű: mutatja az utat, hogyan is kell másképpen, alázattal és páratlan technikai tudással felvértezve alkotni, és legfőképpen nem elfelejteni: még mindig értékesebb fájdalmas dolgokat meglátni, mint boldogan és könnyen keresztülnézve mindenen túlélni azt, amit amúgy sem lehet.
A film ezen a linken tekinthető meg
https://www.youtube.com/watch?v=UOPeqPTH684
Huszárik Zoltán: Elégia
Színes, magyar filmetűd, 19 perc, 1965
Rendező és forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán
Zeneszerző: Durkó Zsolt
Operatőr: Tóth János
Vágó: Morell Mihály
Függetlenség, betörés, elköteleződés, végül a kegyetlen leszámolás. Így lehetne összefoglalni a film történetét. Március 15. után kifejezetten „szabad” megemlékezni e filmkölteményről, amely Bódyt idézve az „élők legnemesebb tévedéséről: a hűségről szól, és azoknak a végső vereségéről, akik békét kötöttek és megkerülték a szabadságot”.
Különös egybeesésnek tartom, hogy éppen azoktól a lényektől búcsúznak el a film készítői kinematografikus siratóének formájában, akik a mozgókép születésében egykor jelentékeny szerepet vállaltak. 1877-ben készült Muybridge első mozgóképkísérlete, amelynek kérdése csupán annyi volt: a ló futása közben van-e olyan pillanat, amikor a talajt egyik lába sem érinti? Az egyszerű fogadásból végül filmművészet született, az Elégiában pedig éppen azok kerülnek a vágóhídra, akiknek mindezt köszönhetjük.
Ha elhagyjuk a korai filmtörténet romantikáját, és önmagunkra eszmélünk a vidám magyar szocialista világban, közelebb kerülünk a film valóságához. Az Elégia ugyanis annak állít emléket, hogy a pártállami vezetők a magyar ipar „rohamos gyorsaságú” fejlődésére reagálva úgy döntöttek: a lovakat a kötelező beszolgáltatást követően egyszerűen megsemmisítik. Mindössze ennyi történik a szemünk előtt, mégis hűségről, szabadságról, emberi méltóságról beszélünk a film kapcsán. Hogyan éri ezt el Huszárik és Tóth? Még rejtélyesebbé teszi mindezt az, hogy a film az emlékezés kifejezésformája is egyben, hiszen tekintetünkkel szinte végiglapozzuk a lovak és emberek közös mozgó emlékiratait. A filmkockák pedig azon túl, hogy önmagukra mutatnak, felhívják a figyelmet a bennünk bújócskázó emlékképekre is, melyek mindig mintha többet engednének át annál, mint ami tényszerűen mögöttük feszül. Honnan ez a ráadás? Talán a hozzájuk kapcsolódó érzet az, ami valóságunk szürke adatait felemelné a gyémánt-létmódba?
A fenti gondolatmenettel egybecseng Huszárik sajátos ars poeticája is: célja ugyanis nem más, mint „celluloidon az emberi közérzetnek a kép- és hangjelekkel készített lenyomatát létrehozni”. Ötven éve ilyen lett volna a közérzet idehaza? Változott-e bármi is azóta? A válasszal adós maradok – az érzéseink talán az egyedüli dolgok, amelyek még ma is a magántulajdonunkat képezhetik. Helyezzük inkább a hangsúlyt magára a filmkölteményre, tekintsük meg többször is, hogy méltósággal emlékezhessünk meg a szabadság bukásáról és a kinematográfia sztorirutinjából való felszabadulásáról. Az Elégia felett nem járt el az idő, még mindig iránytű: mutatja az utat, hogyan is kell másképpen, alázattal és páratlan technikai tudással felvértezve alkotni, és legfőképpen nem elfelejteni: még mindig értékesebb fájdalmas dolgokat meglátni, mint boldogan és könnyen keresztülnézve mindenen túlélni azt, amit amúgy sem lehet.
A film ezen a linken tekinthető meg
https://www.youtube.com/watch?v=UOPeqPTH684
Huszárik Zoltán: Elégia
Színes, magyar filmetűd, 19 perc, 1965
Rendező és forgatókönyvíró: Huszárik Zoltán
Zeneszerző: Durkó Zsolt
Operatőr: Tóth János
Vágó: Morell Mihály
