×

„Filmeken keresztül lehet a legjobban vitatkozni”
Interjú Rudolf Péterrel
Csiger Ádám
2015 // 03. 19

Rudolf Péter Kossuth­kifli című hat­részes soro­zatá­nak nyitó epi­zódja március 15-én debü­tált a Dunán. A Fehér Béla azonos című regé­nyén ala­puló széria az 1848–49-es forra­dalom nap­jaiban ját­szódik. A ren­dező-pro­ducer­rel az adap­táció kérdé­seiről, az alkotói szabad­ságról és magáról a forra­dalom­ról beszél­gettünk.
Rudolf Péter Kossuthkifli című hatrészes sorozatának nyitó epizódja március 15-én debütált a Dunán. A Fehér Béla azonos című regényén alapuló széria az 1848-49-es forradalom napjaiban játszódik. A rendező-producerrel az adaptáció kérdéseiről, az alkotói szabadságról és magáról a forradalomról beszélgettünk.







Mi fogott meg a regényben annyira, hogy adaptálni akard?

A sokfélesége, az eklektikussága, ami miatt zavarban is vagyok, ha egy jelzős szerkezettel kell leírnom. És az, hogy történelmi keretben játszódik, de nem a híres figurákat látjuk, hanem a nagy horderejű, később érettségi tétellé váló események lecsapódását a kisemberre, a polgárokra, az istenadta nép fiaira, akik mindig elszenvedői a politikai játszmáknak.

Azt nyilatkoztad, Fehér Béla forgatókönyvszerűen ír.

Olyan ritmusban ír le egy jelenetet, egy szereplőt, úgy ad instrukciót a dialógus mellé, úgy láttatja a helyszínt, hogy − kis túlzással − akár egy az egyben átírhattuk volna a regényt final draftba, ami a manapság leginkább elfogadott forgatókönyvírói forma. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Hársing Hildával és Kapitány Ivánnal ne nyúltunk volna bele itt-ott a történetbe, hisz nyilvánvalóan egy tv-sorozatnak sajátos szempontrendszere és dramaturgiája van.

Van olyan aspektusa a könyvnek, amit nehéznek tűnt adaptálni? Például a dialógusok archaikussága?

A Fehér Béla által felfestett sajátos világ egyik legfontosabb eleme a nyelvezete, ami a színészi metamorfózis mankóinak egyike. Amikor egy színész felölti a jelmezét, fölkerül rá egy bajusz vagy paróka, rögtön összeáll benne egy karakter, másképp szólal meg, másként mozog. Ezek a külsőségek segítik a játékot. Esetünkben a humor forrásai és eszközök a 19. századba való megérkezésünkhöz is. Abban is bíztam, hogy ha él egy jelenet, és a színész logikusan cselekszik a szerepének megfelelően, akkor még a leírva idegenül hangzó mondat is érthető lesz. De gondoljunk Goldonira, figurái Itália más-más vidékéről érkezve keresik egymással a hangot. Tájszólásuk egymás számára szinte érthetetlen. Évszázadok óta hat a humora, még ha magyarul nehéz is visszaadni a nyelvezeti káosz humorát. Összegezve: maradtak a stiláris bravúrok, amit szűrni kellett, az néhány abszurditásba hajló népmesei fordulat, amely már megnehezítette volna a történelmi események komolyan vételét.



Amikor Truffaut interjúzott Hitchcockkal, arról beszéltek, hogy nagy regényt nehéz adaptálni, mert nem lehet rajta javítani.

Így van. Nagyszabású regénynél nagy a rizikó, hogy vesztünk a műfajváltással. Alázattal viszonyultam a könyvhöz. A mai technikai lehetőségeknek, köztük a számítógépes trükköknek köszönhetően valóra lehet váltani a könyv csodáit, a misztikumát, míg ez tíz éve lehetetlen volt. Ezt meg kellett kísérelnem, mert ez a regény filmre való. Fontos és aktuális az is, amiről szól. Az áthallások nem erőltetettek, a könyv nem zilálja szét a forradalom magasztosságát, hanem egy másik szemszögből mutatja meg. És ez a nézőpont meg a szereplők egymásnak feszülése ismerős lehet. Fontos kérdéseket kell feltegyen magának a befogadó. Milyennek látjuk magunkat, helyes-e, hogy azt terjesztjük magunkról − dühösen vagy akár megengedő szeretettel −, hogy két magyar háromfelé képes elindulni? Individualizmusunk-e az oka? A könyv arról is tanúskodik, hogy mindig is ilyenek voltunk, ami egyszerre szomorú és megnyugtató. Ez vajon „hungarikum”, vagy a homo sapiensről beszélgetünk?  Mindez vesszőparipám, ezért is kaptam a könyvön. Nem igényel magyarázatot például az a jelenet, amikor egy fanatikus kossuthista őrnagy Kossuth szerepét tisztázandó csúnyán összeveszik egy Görgei-hívő katonatársával, s míg ők egymást gyűrik veszett indulattal, békésen vonulnak az osztrák csapatok azon a hídon, amit eredetileg fel akartak robbantani.

Igaz, hogy a sorozatok egyre jobbak, de egy Gyűrűk Ura, Harry Potter vagy Da Vinci-kód kaliberű könyv még mindig mozis feldolgozást kap.

A történet szerkezete miatt nagyon adta magát a formátum. Van egy nulladik napunk, amikor összegyűlnek a fontosabb szereplők, és föláll a konfliktus, utána pedig öt nap alatt jut el a postakocsi Debrecenbe. Egy sorozat esetében időnk is több marad kibontani néhány dolgot. Még így is felmerült egy ponton, hogy megkísérelhetnénk kihozni ebből egy mozifilmet is, amit a sorozat előtt mutatnánk be, hisz rengeteg anyagot vettünk föl. Összevágtunk egy nyers verziót, és kiderült, hogy csak hozzáforgatva, a történetet tovább szőve tudnánk ezt mozifilmmé varázsolni, amire nem volt idő, pénz és energia.

A hat részt tehát a napok száma indokolta. Több epizódban nem gondolkodtatok?

Hatszor 53 perc helyett lehetett volna akár tízszer félórás is – a hossz ugye hasonló lenne, de úgy éreztem, ez áll jól a sztorinak.

Az USA-ban nem ritka, hogy egy sorozatnak csak az első évada alapul regényen, amit aztán kedvük szerint folytatnak. Ez a könyv csak minisorozatként működött?

Agyaltunk, hogy lehet-e egyáltalán folytatni ezt a történetet. Füzegy vitéz karakterével akár más korokba is átugorhatnánk, de úgy gondolom, egy folytatás csak Bélán keresztül valósulhat meg. Ha ő keresne meg egy ilyen ötlettel, akkor belevágnék, mert róla elhiszem, hogy ki tudna ebből hozni valamit. Ez a történet ezekkel a szereplőkkel viszont így volt kerek.

Nyilatkoztad, hogy a büdzsé csak látszólag volt magas, hisz kosztümös műfajról és sorozatról van szó. A nagyobb költségvetés és az alkotói szabadság viszont például a Toldi esetében nem fért meg egymással.

Ha jól tudom, a körülbelül kétórásra tervezett Toldi esetében még a kevésnek talált büdzsé is nagyobb volt, mint ezé a hat részé, amely több, mint öt óra, de nem hiszem, hogy érdemes a két szituációt párhuzamba állítani. Nincs általában véve vett forgatókönyv. Minden történet egyedi. Teljes szabadságom volt, beleértve persze, hogy a regényt forgattam le. Azzal és úgy dolgoztam, akivel és ahogy akartam, a büdzsé volt az egyedüli nyomás rajtam. Ha egy filmben ennyi CGI van, akkor képlékeny a költségvetése, hisz ezeket a trükköket sokféleképpen el lehet készíteni. Ha csinálok egy pozsonyi éjszakát, ahol nagytotállal indulunk, és megérkezünk az általunk fölvehető kőszegi vagy soproni utcára, az éppúgy lehet rövid és egyszerű, mint eseménydús és nagyszabású. A nézők hozzászoktak a minőségi nyugati sorozatokhoz, és nekünk velük kell versenyeznünk sokkal kisebb büdzséből és piaccal, nem pedig a hetvenes évek televíziózásának bájával. Miközben a filmtrükk itt sem olcsóbb, mint nyugatabbra. Akik az effekteket csinálták, bedolgoztak közben a Herkules-féle nagy produkciókba is. Nem teríthettem szét a büdzsét az egész produkcióra, néhány pontra kellett beosztanom. A helyszínkeresés és a jelmez is drága mulatság, arról nem is beszélve, mennyibe került volna a nagy produkciókhoz hasonlóan felépíteni a díszleteket, hogy aztán időjárástól függetlenül járhassunk dolgozni fix munkaidőben. Ha gyakrabban készülnének ilyen történelmi filmek, akkor előbb-utóbb összeállna egy nagy raktárra való katonai ruha, kellék satöbbi... Annak idején Várkonyi Zoltán, gondolom, megkaphatta a katonaságot mint statisztériát, amire az akkori „kenyeret és cirkuszt a népnek” logika alapján volt pénz és − hogy stílszerű legyek − paripa és fegyver. Ma ezek irtózatos pénzek. Szerencsére is szükségem volt, hogy egyáltalán esélyem legyen összerakni a történetet. Ha nincs a szentendrei skanzen vagy a Székely Tibi által megszervezett hagyományőrzők, nagy bajban lettünk volna. Utóbbiak a történészünket is zavarba hozták a tájékozottságukkal, sokkal precízebben vonultak le-föl negyven fokban, oda-vissza, fegyelmezetten, mint száz statiszta tette volna, akikre még ruhát is kellett volna adnom. Ők hozták a felszerelésüket. A sok segítség és embertelen mennyiségű túlóra nélkül mindenből a minimumot tudtam volna csak leforgatni, fájó kompromisszumokkal. Egy átlagos magyar nagyjátékfilm 3-400 millió, egy kosztümös, mondjuk, 600, mi háromszor ennyi játékidőt csináltunk jóval 1,8 milliárd alatt, kevesebb mint a feléből. Ezzel együtt, attól tartok, nehéz helyzetbe hozom az utánuk jövőket – remélem, elindulhat egy folyamat −, mert valójában nem lehet egy ilyen filmet ennyiből leforgatni. Elképesztő szerencsém volt az időjárással és a végtelen türelmű stábbal, de egy következő munkánál nem lenne pofám ugyanezt a ritmust követelni. Nem is lehet. Mint ahogy nem lehet állandóan low budget filmet készíteni sem. Ez mégiscsak egy szakma, bár akit beszippant, megszállottan teszi a dolgát, de egy életet nem lehet állandóan háborús helyzetben végigélni. Az már nem éri meg. Eltűnik belőle az élvezet, kikopik a játék öröme.

Említetted, hogy az óriást és az önmagukat állati mesefiguraként álcázó orosz kémeket kivetted a történetből. A büdzsé miatt vagy dramaturgiai okokból?

Osztott-szorzott volna, az igaz, de dramaturgiai oka volt. Amikor a forgatókönyvet írtuk Hársing Hildával, szabadok akartunk lenni, nem foglalkoztunk a költségekkel. Fontos volt, hogy megmaradjon a hiteles történelmi keret, még így is a határon mozgunk a csodás, népmesei elemekkel. Úgy gondoltam, ha felépítünk egy „magyar Gyűrűk Urát”, amiben fölbukkan János vitéz, Ludas Matyi, a „terülj, terülj asztalkám”, akkor ez a világ egy ország lelkét ábrázolja. Az óriás és a háziállatként megjelenő oroszok már-már rajzfilmbe fordítják a történetet, kilógnak ebből a világból. Azok a csodák, amiket megtartottunk, mind megindokolhatóak dramaturgiailag, egyfajta líraisággal rendelkeznek, és nem feledtetik el a nézővel, hogy itt közben egy forradalom zajlik. Amikor például Pironka galambbá változik, azt csak a belé szerelmes Vödric Demeter látja, tehát mindez innentől kezdve már egy olyan csoda, ami beleillik egy szerelmi történetbe. A „terülj, terülj asztalkám” népmesei elemét is föl lehet úgy fogni, mint a karakterek farkaséhségének a kivetülését vagy egy olyan cipollai állapotukat, amikor már szintje látják maguk előtt azt, amit Batykó karaktere mesél.

Tehát realisztikusabbra vetted a hangnemet.

Egy árnyalattal.

Az első két részben azt figyeltem meg, hogy a karakterek beszélnek a lelkekről (a halottak látható lények formájában megjelenő lelkéről), viszont nem látjuk őket. A sejtetést választod a megmutatás helyett?

Igen, a lelkek megmutatását csúsztattam. Az első részben csak a hangjukat halljuk, utána pedig lépésről lépésre felvezetem őket az epizódok folyamán, ezt precízen kidolgoztuk.

Meglepett rögtön a nyitójelenet, ami egy flashback. Ez a regényben később szerepel, miért ezzel indítottál?

Elepi Kőszál levele a történet katalizátora, és a regényben az elolvasása közben tekintünk vissza a múltba, amiből kiderül, hogy min alapul Vödric és Elepi barátsága, és mi az a csoda, ami meghatározta az előbbi életét. Ha meghagyom a flashbacket ott, ahol a regényben volt, akkor lelassította, szétverte volna a tempót. Egy könyvben visszalapozhatunk, de film esetében a visszakeresgélés nem tesz jót az élménynek. Úgy éreztem, minél hamarabb fel kell vázolnom az alapképletet, így amikor megérkezik a levél, már tudjuk, hogy mi a barátság alapja, de azt nem, hogy kémjelentés-e az írás.

Említetted, hogy külön jellemfejlődést adtál Dalfalvi Matyiő karakterének. Fehér Bélát be kellett avatni egy ilyen változtatásba?

Kelleni nem kellett, nem várta el, de én elvártam magamtól, hogy beavassam. Olyan változtatás nincs a produkcióban, amivel Béla ne értett volna egyet. Vannak dolgok, amik fölött egy regényben el lehet siklani, de filmen nem. Béla egyetértett velem abban, hogy Dalfalvi egyik kalandjának hatással kell lennie a Schwappach Ferdinánddal való viszonyára.

A regény árnyaltabb képet ad az 184849-es forradalomról, több kritika Jókai-paródiaként értelmezte. Arra gondoltál, hogy egy szkeptikusabb feldolgozás március 15-ére időzítve negatív véleményeket is kavarhat?

Azzal vitatkozom, hogy ez szkeptikus. Nem zilálja szét a forradalom magasztosságát. A kritikák szubjektívek, én és a környezetem máshogy gondoljuk. Ez egy fontos írás, pedig még csak nem is a legnagyobb sorskérdéseket járja körbe, tudnék mondani jelentősebb történelmi neveket és címszavakat is. Pont az lenne a dolgunk, hogy több ilyen filmet készítsünk, amikkel lehet vitatkozni. Filmeken keresztül lehet a legjobban vitatkozni a nagy kérdéseken, ezzel az ágazattal tudjuk a legrészletesebben és legárnyaltabban kifejteni a véleményünket. Az ilyen fontos kérdéseket legfeljebb politikai elemzők járják körbe egy kerek asztalnál, ha egyáltalán. A fő problémánk szerintem az, hogy bizonyos kérdésekhez már nem is merünk hozzányúlni. Ha például csinálok egy filmet Leninről, Horthyról vagy Kádárról, akkor már az ötlet kiveri a biztosítékot ahelyett, hogy azt vizsgálnánk meg, hogyan lehet bemutatni egy-egy összetett személyiséget a bűneivel és az erényeivel együtt. Egy tisztességes, árnyalt film tud a legtöbbet hozzátenni egy-egy olyan nagy kérdéshez, mint például Trianon. Hogy mi vezetett odáig, mennyi a mi felelősségünk, abból mi vezethető le akár ‘48–49-ből, a nemzetiségekhez való viszonyunkból, mennyi a végtelenül cinikus Nyugat szerepe. Ezt mind körbe tudnánk járni egy filmben. Senki nem mer hozzányúlni ilyesmihez, mert garantáltan fölzúduláshegyek öveznék a produkciót. Azt hiszem, erre a filmre mondják, hogy kurzusfilm. Szerintem jobb egy elkészülő kurzusfilm, mint egy el nem készülő film. Ha tudjuk is, hogy ki a finanszírozó, az még mindig nem jelenti, hogy tisztességtelen a film. Csupa negatív prekoncepció az életünk, ez fárasztó és elkeserítő.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben