×

Régi, kopott, fekete-fehér tragédiák
Vincze Ferenc: Desertum
Wéber Anikó
2015 // 03. 19

„Vannak törté­netek, ami­ket el kell me­sélni”, olvas­hat­juk Vincze Fe­renc De­ser­tum című köny­vé­ben. Nagy­apák régi, kopott, feke­te-fehér tör­té­netei, ame­lye­ket át­sző a há­ború és a nem­ze­tek tra­gé­diája. Mára azon­ban nem a bor­zal­makon van a hang­súly. A múlt kiüre­se­dett meséi helyett a felej­tés, a gene­rá­ciók közti kap­cso­lat és az em­lé­kek át­örö­kíté­se kerül a közép­pontba.
„Vannak történetek, amiket el kell mesélni”, olvashatjuk Vincze Ferenc második elbeszéléskötetében. Nagyapáink régi, kopott, fekete-fehér történetei, melyeket átsző a háború és a nemzetek tragédiája. Mára azonban nem a borzalmakon van a hangsúly. A múlt meséi kiüresedtek, unalmassá váltak – legalábbis ezt éreztetik a novellák elbeszélői. A középpontba az egyes emberek személyes tragédiái, a felejtés, a generációk közti kapcsolat és az emlékek átörökítése kerül.

Így a cselekmény helyett az elbeszélésmódra helyeződik a hangsúly a kötetben. A történetek nem a jelenben játszódnak, és még csak nem is első kézből kapják őket az olvasók. Az elbeszélők rendszerint unokák, akik szintén csak hallották felmenőik történeteit, amelyekhez hozzáfűzik személyes véleményüket. Minden emlékre rávetül a jelen perspektívája. Minden hős megöregedett, és már csak foszlányokban rémlik fel benne a múlt. Ahogy azonban az idősek emlékeiről leválaszthatatlan a fiatalok szemszöge, ugyanígy az unokák életéről őseik sorsa. Az elbeszélők kiindulási és viszonyítási pontja mindig a nagyapjuk, és az ő élményeik, tapasztalataik, tanításaik határozzák meg a fiatalok jelenben hozott döntéseit is.

A történetek így két forrásból épülnek egymásra. Egyrészt az ősök emlékeiből, másrészt a leszármazottak iróniát sem nélkülöző reflexióiból. Mesélni, múltat írni pedig lehetetlen anélkül, hogy ne támaszkodjunk elődeinkre, és ne idézzük őket akarva-akaratlanul – derül ki a kötet végén, ahol olvashatunk egy névsort azokról a szerzőkről, akiktől jelöletlen idézeteket tartalmaz a szöveg.

Az intertextualitás azonban nem ér véget Szilágyi István, Bodor Ádám, Sütő András, Tamási Áron vagy Kosztolányi Dezső elrejtett mondatainál. Hatásukat a szöveg egészén – stílusán, mondanivalóján, hangulatán – érezni lehet. A tartalomjegyzékben pedig az egyes elbeszélések mottójául a Nemzeti dal sorait olvashatjuk. Érdekes azonban, hogy maguknál a novelláknál nem szerepel a mottó, sem cím, így előzetesen nem utal semmi az egyes történetek témájára, csupán sorszámuk a kötetbeli helyükre. Így a Nemzeti dal megidézése inkább csak utóolvasatként szolgál, a kötet végén adva plusz jelentést a történeteknek.

Petőfi kultikus verse azonban anélkül is felidéződik bennünk, hogy a tartalomjegyzéket olvasnánk. Maga a kötet is olyan, mint egy újraértelmezett nemzeti dal, amelyben a magyar, román, szász, cigány és örmény sorsok rajzolódnak ki és fonódnak össze, hol barátságosan, hol ellenségesen keresztezve egymást. Egy-egy nemzet idős nagyapját és unokáját mutatja be mindegyik elbeszélés, amelyekben az ősök sorsa elválaszthatatlan nemzetük sorsától. A nagyapák gondolkodását, tapasztalatait, tetteit és beszédét mind áthatja, hogy honnan származnak, és mit éltek át.

Mégis sokkal inkább előtérbe kerül az egyén tragédiája a nemzet helyett. Ez pedig egyértelműen a kettős szemszögnek köszönhető, az unokák perspektívájának, akik nem a dicső múltra kíváncsiak, hanem arra a személyre, aki fontos számukra, és aki bennük él tovább. A kommunikáció azonban nem könnyű. A szereplők gyakran elbeszélnek egymás mellett, nem értik meg, mit üzen a másik, vagy nem tudják elmondani, amit éreznek. Ez pedig felveti a kérdést: mennyire lehetséges az emlékek átörökítése? Össze lehet-e gyűjteni a múltat egy ládába? A novellák kerettörténetének főhőse éppen ezt teszi – bár a kincs majdnem a tenger fenekén végzi.

A történeteket nem csak az azonos téma és a hasonló elbeszélői stílus köti össze. A szerző eljátszik a regény és az elbeszélés műfaji sajátosságainak vegyítésével. Bár a szövegek – kerek egészként – önmagukban is megállják a helyüket, összekötik őket a cím helyett szereplő sorszámok, amelyek fejezetjelleget adnak nekik. Szintén az összetartozást erősítik a Nemzeti dalból vett közös mottók, valamint a kerettörténet is, amelyben felidéződnek és új értelmezési lehetőséget nyernek a közbülső novellák.

Mégsem zavaró a műfajok határán táncolás. Vincze Ferenc választási lehetőségeket ad, felvet kérdéseket, problémákat, és sok mindent nem mond ki szövegeiben, ahogy a szereplők emlékeiben is felfedezhetők üres foltok, amelyeket utólag kell kikövetkeztetni. Nem marad azonban hiányérzet az olvasóban. A kötet egységes, szerkezetileg pontos, és nagyon sajátos, magával ragadó az elbeszélések hangulata. A történetek pedig az egyéni sorsok bemutatásával írják újra a Nemzeti dalt.

Vincze Ferenc: Desertum, Orpheusz, 2014.

Megosztás:

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben