Harlem és Rákospalota között félúton

Kia Corthron kortárs amerikai írónő drámájában két fiatalkorú, várandós lány környezetén keresztül ismerjük meg a harlemi gettó lakóinak világát, ahol gyakori az írástudatlanság, az éhezés, és olyan szintű a kilátástalanság, hogy a valóság elől menekülni legjobb esetben is a televízió képernyője elé vagy a könyvtárba lehet. Mindezt azonban nem a maga borzalmához mérten, hanem a céltalan létezés melankóliájával tompítva ábrázolja a mű. Ebben a hangsúlytalanságban, minden nyílt színi „drámázás” nélkül vesznek el az ólommérgezett férjek és a halva született csecsemők, sőt a szerző életszerű humorral hozza hozzánk közelebb ezt a reményvesztett közeget.

Ezek után reálisnak látszik a feltételezés, hogy az előadás valahol a kiszolgáltatott társadalmi rétegek lehetőségeinek hiányáról, szociális feszültségekről szól, amely bárhol, bármilyen színészi gárdával érvényes téma lehet napjainkban. Schwechtje Mihály rendező ennek ellenére úgy döntött, hogy az egészet belehelyezi a Rákospalotai Leánynevelő Intézet egyik közös nappalijába, és a főszerepet két bentlakó tizenévesre bízza. Nyilván ezek a lányok már ilyen fiatalon több tapasztalattal rendelkeznek a kilátástalanságról, mint egy fiatal színésznő, és jelenlétük sokkal hitelesebbé tehetné az előadást. Hogy ennek ellenére miért nem működik a koncepció, mélyebb elemzést kíván.

A „civil” szereplő mindig nagyon erős jelenség a színpadon, emiatt az alkotóknak olyan nyelvet kell kialakítaniuk, amelyben őszintén tud létezni. Ezt úgy a legkönnyebb elérni, hogy a hétköznapi ember a saját személyiségével, történetével van jelen, mint például a hazánkba is többször ellátogató Rimini Protokoll előadásai, vagy Jérome Bel legutóbbi munkája, a Disabled Theater esetében. Ha egy előre megírt szerepet osztunk rájuk, fontos, hogy hozzájuk igazítsuk a színházi nyelvet, hogy civilségükből fakadó bizonytalankodásuk ne tegye őket kívülállóvá.  Laki Eleonóra és Jákovics Krisztina ehhez képest ugyanúgy el akarják játszani a szerepeket, mint az őket körülvevő technikás, hangképzett profi színészek, ami érthető, hiszen így tudnának beilleszkedni ebbe a nagyon is „hagyományos”, szövegszínházi játékmódra épülő előadásba. Bár az írott darabnak a kilátástalan hangulat, a benne létező embereket körülvevő atmoszféra megmutatása lehetne a legnagyobb erőssége, de mind a lányok megbicsakló játéka, mind a környezet folyamatosan kizökkent ebből.

A nevelőotthonban berendeztek egy komplett „színpadi” lányszobát, még valódi, működő varrógép is akadt, és Börcsök Enikő beszeg fél métert a hitelesség kedvéért, az edényben pedig piskótatészta készül, és a szemünk előtt ütik fel a tojást, szisszen a dobozos sör, terjeng a kínai szezámos tészta illata. Van itt fürdőszoba és rácsos kórházi ágy, folyamatos a díszletpakolás. A cselekmény előrehaladtával egyre nagyobb a lányok műpocakja, és tényleg Humphrey Bogartot nézik a tévében. Mindez teljesen rendben is lenne egy olyan színielőadásban, amely az illúziók felépítésére törekszik, de egy intézetben, ahol az ajtókon rajta vannak a lakók nevei, és a falon ott a házirend, ez mind dupla idézőjelbe kerül.

Ráadásul a színpaddá alakított nappalit térmikrofonokkal hangosították be, a sajátos helyszíni körülmények miatt nyilván egyenetlenül. Néhol erősen szólnak a hangszórók, néhol jobban halljuk a színészek saját hangját, attól függően, milyen mélyen állnak a színpadnak kijelölt térben. Ettől bizonyos jelenetek teljesen távolivá válnak, és a rendező szándékával ellentétesen kizökkentenek az addig felépített harlemi illúzióból.

Az előadás legnagyobb erénye (a helyszín) tehát a visszájára fordul: az alkotók nem tudták eldönteni, klasszikus realista színházat vagy valami mást szeretnének létrehozni. Abban az esetben, ha a darab témája fogta meg a rendezőt, alkalmazkodnia kellett volna a szöveg kínálta lehetőségekhez. Kia Corthron műve egy jellegzetes amerikai kamaradarab, amely díszletet, jelmezt és világítást kíván, hiszen ezek nélkül képtelen az atmoszféra kialakítására, és elveszik a darab velejét adó hangulat. Remek a színészválasztás, hiszen Börcsök Enikő, Józan László és Kardos Róbert mindannyian jól ismerik a műfajhoz szükséges játékstílust.

Ha viszont a rendező az intézeti lányokkal szeretett volna együtt dolgozni, személyes történeteik, társadalmi helyzetük, különleges egyéniségük foglalkoztatta, meg kellett volna találnia azt az eszközt, amivel a darab keretein belül vagy azon túl ők maguk kelnek életre. A Rákospalotai Leánynevelő Intézet kápolnájával, épületegyüttesével, kertjével kifejezetten izgalmas helyszíne lehetne egy előadásnak, amelyben saját környezetükben ismerhetjük meg az ott lakókat.

Így azonban egy kissé elmosódott képet kapunk a távoli Harlem gettólakóinak világáról, és készségesen szemet hunyunk a kellékezéssel járó kapkodó mozdulatok, a hangosítás hibái, a rendezés egyenetlenségei felett. Ámulva csodálkozunk az intézet miliőjén, a lányok elhivatottságán, amivel keresztülküzdötték magukat a megtanulandó szövegtengeren, és a rengeteg kihasználatlan lehetőségen, ami ebben a környezetben még benne rejlik. Viszont ezeknek sajnos nincs közvetlen kapcsolata az ott látott előadással; nem lépünk dialógusba a látottakkal, csupán megnézzük, majd megtapsoljuk a kiúttalanságot, és egy kis kertvárosi bolyongással hazatérünk otthonunkba. Ez még akkor is így van, ha a produkció és a szereplés nagyon sokat jelent az intézeti lányok számára, és talán a próbafolyamaton, az előadásokon kapott figyelem pozitív változást hozott az életükbe. Ehhez csak szurkolni tudunk!

FÜGE Produkció, Kia Corthron: Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
Rendező: Schwechtje Mihály
Rákospalotai Leánynevelő Intézet, 2013. április 6.
Következő, utolsó előadás: 2013. május 19.