Depiben jók vagyunk

A fesztiválok világát egyes alkotók saját kis mikro-univerzumként gondolják el. Feltérképezik a lehetőségeket és az elvárásokat, és igyekeznek olyan filmmel a zsűri elé lépni, amely jó eséllyel pályázik a szakmai elismerésre. Ebből a szempontból a „fesztiválfilm” akár külön műfajként is értelmezhető – ahogy cowboykalap és pisztolypárbaj nélkül nincs western, vagy hogy egy krimibe illik beleszőni egy gyilkosságot, úgy a fesztiválsikernek is megvannak a maga titkai. A Csendesek című holland–magyar koprodukció egy vérbeli, díjazásra készített film, ennek minden előnyével és hátrányával.

A történet egy autóbaleset képével indul. Csilla (Tóth Orsolya) bizonytalan mozdulatokkal kimászik az összetört autóból, majd összeesik és elájul. Mire felébred, kisöccsének – aki szintén vele utazott az autóban – nyoma vész. A zavart lány egyedül folytatja az utazást, de képtelen elszakadni eltűnt testvére emlékétől, szinte szellemként sodródik az eseményekkel.

A történet konkrét történései kevésbé bírnak jelentőséggel, elsődleges céljuk – a rendezőnő elmondása szerint – a főszereplő lelkében lezajló folyamatok illusztrálása. Mindez lebilincselő képi világgal történik meg, a film gyönyörűen van fényképezve. Ez a tény nyugodtan okot adhat némi nemzeti büszkeségre, hiszen az operatőri munka jelentős része egy magyar szakember, Pohárnok Gergely nevéhez köthető (mindemellett a részben „ihlető” Tóth Orsi mellett Rába Roland is jelentős szerepet kapott a filmben). A képek kompozíciója szemet gyönyörködtető, a színkezelés tudatos és hatásos, a kamerakezelés pedig elismerésre méltó.

A képiség mellett ugyanakkor egy filmet a tartalma is jellemez, ebben a tekintetben pedig kevésbé rózsás a helyzet. Hiába a műfaji korlátokból való látványos kitörés, a szerzői szabadság ünneplése, a művészi ambíciók tárháza, a Csendesek valójában szürke iparosmunka. Ricky Rijneke rendezőnő azokból a sablonokból építette fel a filmjét, amelyek a „művészfilmes” trendekből unalomig ismertek.

Elég előhívni a szükséges jelszavakat: kell bele elidegenedés, elvágyódás és depresszió, sosem árt, ha mindezt megfűszerezzük egy csipet nemi erőszakkal, és persze cigizzünk sokat, mert az művészi. Forgassuk le az egészet naturalista szellemiségben, hosszú beállításokkal, pasztelles színvilággal, és voilá: kész is van a nagybetűs Filmművészet. Még jobb, ha tudatosan odafigyelünk arra, hogy elidegenítsük a nézőket a filmtől: a „filozofikus lassúság” egy pillanat alatt átcsap monoton vontatottságba (a főhős hosszú perceken keresztül keresgél egy nyakláncot a filmben bemutatott hajó rozsdás, mocskos raktárában, majd nem talál semmit, és kisétál), a „szimbolikus képi világ” lefordíthatatlan és hatásvadász (Csilla kisöccse egy olyan műanyag konténerben fürdik, amelynek oldalán fél tucat csiga húzza a nyálkát, majd elered az eső, és egy katicabogár röptét követjük). A „kifejező tárgyi környezet” hozzávetőlegesen fél óra alatt kifejti hatását, a következő hatvan percben pedig önmagát ismételve válik teljesen érdektelenné. Mindezt megspékeli az a tény, hogy a főszerepet játszó, és a filmet végignarráló Tóth Orsolya nem artikulál rendesen, így szavai érthetetlen motyogásba fulladnak.

A Csendesek tehát egy olyan film, amely számára a művészet volt a cél, de csak a művészkedés lett az eredmény. Hogy pályafutása során hány díjat fog bezsebelni, annak csak az idő a megmondhatója, mindenesetre érdemes lehet fenntartásokkal kezelni egy olyan alkotást, amely nem a befogadóját szeretné megajándékozni egy élménnyel, hanem érzésünk szerint inkább a készítőjét akarja elkényeztetni néhány szoborral.

Csendesek (Silent Ones)
Rendezte: Ricky Rijneke
Színes, magyarul beszélő holland–magyar film, 97 perc, 2013.