×

Epikus filmtörténet
Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek
Csiger Ádám
2016 // 02. 10

Gelencsér Gábor magnum opusa, a For­gatott köny­vek az 1945 és 1995 kö­zötti magyar iro­dalom és film kap­cso­latát mutatja be. Olyan olvas­má­nyos, hogy már-már meta­regény­nek is beillik.
Gelencsér Gábor magnum opusa, a Forgatott könyvek az 1945 és 1995 közötti magyar irodalom és film kapcsolatát mutatja be. Olyan olvasmányos, hogy már-már metaregénynek is beillik.

Igaz, a Forgatott könyvek első blikkre mindennek tűnik, csak könnyű olvasmánynak nem. Szerzője az ELTE Filmtudomány Tanszékének docense, a kötet pedig alighanem egy élet munkája, de legalábbis egy tudományos karrier eddigi legjelentősebb eredménye. A függelékét leszámítva a könyv 484 oldalas, fotókat nem tartalmaz. Nehéz lenne összeszámolni, hány író és rendező pályáját foglalja össze, hány regényt és filmet elemez. Pontos számot a szerző sem említ, csak annyit ír az előszóban, hogy több mint 100 írót, 70 direktort, 200 irodalmi művet és ugyanennyi filmet vizsgál.



Ennek ellenére a Forgatott könyvek annyira olvasmányos, amennyire csak egy nagyszabású tudományos monográfia az lehet. Óriási a merítés, de Gelencsér megbirkózott vele. Precíz összefoglalásokkal könnyíti meg az olvasó dolgát, na meg azzal, hogy könyve két részből áll: az első (Korszakelemzések) filmtörténeti áttekintés, a második (Esettanulmányok) pedig részletes és alapos filmelemzések gyűjteménye. A kötet utóbbi felében vizsgált mozik ráadásul már terítékre kerültek a történeti áttekintésben is, csak utóbb mélyrehatóbban is elemzi őket a szerző. Ezt a struktúrát a téma is indokolja: Gelencsér szerint a ’40-es, ’50-es és ’60-as években a fontosabb moziadaptációk korszakalkotóak voltak, a jelentéktelenek pedig az éra ideológiáját visszhangozták, a ’70-es évektől viszont egyedibb, változatosabb művek készültek.

A kötet javarészt a szocializmus termésével foglalkozik, ami izgalmas korszaka volt a magyar filmtörténetnek az államosított gyártás és az ellene lázongó művészek miatt. „A legjobb államellenes filmjeinket az állam pénzén csináltuk”, mondta Janusz Zaorski lengyel direktor, és ez idehaza is így működött. Gelencsér könyve arról tanúskodik, hogy a filmművészet nem jó propagandának, a szovjet kultúrpolitikusok tévedtek. A szerző arról ír, hogy Rákosi alatt az irodalom volt az állampropaganda legkedveltebb ágazata, mert a prózában könnyebb félreérthetetlenül fogalmazni, mint a képekkel és hanggal mesélő, filozofikus vagy politizáló gondolatmenetet közvetíteni kevésbé képes filmmel. Míg az irodalom magányos művészet, a film csapatmunka, azaz több, nehezebben kontrollálható egyéni érdek fűződik hozzá. Rákosi alatt a filmeket is a forgatókönyvön keresztül igyekeztek ellenőrizni, hogy kizárják a forgatásról az improvizációt, visszaszorítsák a kreatív rendezői terepmunkát.

A könyvben vizsgált filmtörténeti időszakot a magyar irodalom és film egyik legkiválóbb szakértőjének tollából ismerhetjük meg, akinek összehasonlító adaptációelemzései alapján akár egyetemes irodalom- és filmelméleti következtetésekre is juthatunk. Bár a mozi legközelebbi rokonának a színház tűnik, Gelencsér elbizonytalanít ebben: a hagyományos nagyjátékfilmek éppoly gyakran alapulnak regényen, mint színdarabon, a modern művészfilmet a nouveau roman (francia új regény) is inspirálta, az auteur-kultusz szintén a próza szerzőközpontúságához viszi közelebb a mozit, a posztmodern filmben pedig az intertextualitás és a narratív trükkök dominálnak (elég Tarantino munkáira gondolni). A szerző arra is rávilágít, hogyan érdemes regényadaptációt készíteni: egy szolgai moziváltozat éppúgy fölösleges, mint egy túlságosan szabad átdolgozás, ajánlott viszont egy író sajátos stílusában, pontosabban annak filmes megfelelőjét megkeresve továbbgondolni egy olyan írásművet, ami a szerző kézjegyét kisebb mértékben hordozza. Gelencsér bizonyítja, hogy az írásművészet gyakran inspirál filmes stílust, és fordítva, számos szerző eleve filmszerűen ír.

Talán az egyetlen gyengébb pontja a könyvnek, hogy a szerző a regények és filmváltozataik összehasonlításakor nem mindig veszi figyelembe a moziadaptációk általános tendenciáit, amilyen például a rövidítés, az epizódok elhagyása a fordulatok javára. Egy filmnek ugyanis nem árt két óra alatt leperegnie, míg próza esetében nincs ilyen korlátozás. A Sátántangó jó példa a rövidítés nélküli regényadaptációra, pont azért, mert hétórás. A szerző ritkán vet fel adaptációelméleti téziseket: csak egy-egy nagyregény elemzése alkalmával említi a szükséges „sűrítés” jelenségét, pedig rövidebb regényeket is hajlamosak megkurtítani az adaptálók, ha novellákat nem is.

Gelencsér néhány alkalommal elfelejteni látszik, hogy bizonyos változtatásoknak szimplán a húzás, egyszerűsítés is lehetett a funkciója: más okokkal magyarázza, hogy egy mellékkarakter nem kerül bele az adaptációba, vagy hogy a mozi a főhős karakterére koncentrál. Említi a filmírás klasszikus szerkezetét („egyórás csúcspont”), de nem világít rá arra, hogy a mozi az irodalmat is magába foglaló metaművészet (ami ráadásul az összes többi nagyobb ágazatot is képes beolvasztani). Az irodalom és a film is elsősorban történetet mesél, de nem testvérek. A dráma- és filmírás szabályrendszerébe beleillő elemek megmaradnak a filmre adaptálás során, a többi lemorzsolódik. A könyv persze adaptációelméleti szempont nélkül is stabilan áll a lábán, de azzal ötvözve még értékesebb lenne.

Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek, Kijárat Kiadó, 2015.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben