Ördögűzés 2.0

Egy összezavarodott világban próbál nyugalmat találni a film két főhőse, Alina (Cristina Flutur) és Voichita (Cosmina Stratan). Alina németországi munkájából érkezik haza, hogy gyerekkori barátnőjét, Voichitát meglátogassa és magával vigye. Különös kapcsolat fűzi egymáshoz a két lányt; a közös árvaházi múlt mellett valami speciális ragaszkodás, amely a filmbe érkezés pillanatában Alina részéről rajongó szerelemként, Voichita részéről gondoskodó szeretetként aposztrofálható. Mungiu balladisztikus történetfűzésében végig kételyek maradnak a lányok közös múltját illetően, és csak egy-egy utalással érezteti életük árvaházban zajló eseményeinek vélhetően tragikus, személyiségromboló hatását. Ami felől azonban nem lehet kétségünk, hogy két súlyosan sérült, szeretethiányos ember egymásba kapaszkodásáról szól ez a film, illetve arról, hogy az őket körülvevő világ mennyire képtelen rajtuk segíteni.

A filmben kiteljesedő tragédia drámai kulcskérdése, hogy a két lány a szeretet és a megnyugvás keresésének útján máshol tart. Miközben Alina kétségbeesetten csak Voichita személyében és kettejük szerelmében látja a kiutat, úgy tűnik, Voichita már talált megoldást. Apáca lett egy ortodox kolostorban, és Isten szeretetének szentelte életét. Kettejük megnyugvása már sosem találkozhat, miközben az egyikük az életből táplálkozna, addig másikuk a hitből merít erőt.

A valós moldvai eseményeken alapuló történetet Mungiu lírai eszközökkel, de tárgyilagosan meséli el. A helyenként kínzóan lassú történetvezetésből sorra bukkannak elő olyan motívumok, amelyek nem egyszerű okként, hanem inkább sorsbeteljesítő közegként, megáradt patakként viszik a tragikus végkifejlet felé a film szereplőit. Alina nem tud elszakadni Voichitától, ezért a kolostorban marad, de eközben egyre szélsőségesebb módokon próbálja kiragadni onnan barátnőjét, rajongása tárgyát. A pópa nem engedi el Voichitát, amennyiben választás elé állítja: vagy marad, vagy nem térhet vissza többé. Voichita a szent életet választja, így azonban Alina nem kaphatja meg, amit szeretne, és miután nem tudja kifejezni érzéseit, megnyilvánulásai a tehetetlenség megnyilvánulásai. Kétségbeesetten próbálja magára felhívni Voichita figyelmét, miközben egyre mélyebbre zuhan. Viselkedése miatt először el akarják távolítani a kolostorból, majd egy kórházi és a nevelőszülőknél tett kitérő után, más választást nem látván, megpróbálják kiűzni belőle az ördögöt. Ez vezet a végső tragédiához, az ördögűzés kíméletlen procedúrájába a lány belehal.

A filmben mozaikokként bukkannak fel a múlt töredékei: árvaház, ahol a lányok nevelkedtek, egy titokzatos férfi, aki fényképeket készített róluk, a németországi munkára tett sokat sejtető megjegyzések (mivel foglalkozhat ott egy fiatal lány), a nevelőszülők, akik nem tartják fenn a nevelt gyerek szobáját a visszatéréshez, a kórház, ahol nincs hely; de ezek a töredékek nem állnak össze konkrét előtörténetté. Láthatóan Mungiu nem tartja fontosnak az okok rekonstruálását, fontosabbnak tartja azt bemutatni, hogyan bánik a világ a súlyosan sérült emberekkel, akiknek esélyük sincs normális életet élni. A film egy végsőkig lepusztult, kiüresedett világba visz minket, ahol nincsenek érzelmi kapaszkodók, az őszinte segíteni akarás is a visszájára fordul, az idő pedig elterpeszkedik a középkori babonás hitvilág és a legkisebb együttérzéstől is megfosztott, pragmatikus jelen között.

A kolostor közössége meg akarja menteni Alinát, de ennek megoldását csak saját tudati terükben tudják elképzelni. A hit és a vallás kész eszközrendszert ad a kezükbe, de ebben a deformált világban a jóakarat is megbicsaklik, görcsössé válik. Ráadásul a pópa nincs felszentelve, az áldozat, a mise így eleve nem lehet sikeres – nem mintha ezen bármi is múlna.   Voichita az egyre erőszakosabb szertartásban már nem vesz részt: a film egyik legszebb jelenete, mikor a végsőkig elcsigázott Alinát eloldozza, vagy amikor a halálra készülő lány üdvözült mosolya mellett ismét egymásra találnak.

Mungiu szikár, de rendkívül pontos dramaturgiája ekkorra már teljesen összeáll. A film elejéről ugyanis tudjuk: a láncokat és lakatokat, melyekkel Alinát megkötözték és ezzel halálát okozták, korábban Voichita szerezte be a kutyák megregulázása okán. A láncok a kötelék, a lakatok a megnyílás jelentéseként így a film végére teljesen komplex és lehangoló allegóriában egyesülnek.

A filmben különlegesek az idő és a tér viszonyai is. A kolostorban játszódó jelenetek leválnak az időről, akár a középkorban is történhetnének, ha a „civilizáció” (árvaház, rendőrség, kórház, autómosó, benzinkút stb.) terei nem hangsúlyoznák a 21. század idejét. Mungiu nagyon éles kontrasztot alakít ki azzal, hogy tudatosan hangsúlyozza a két világ különbségét. Így érthetjük meg, hogy Alina szenvedéstörténete nem hoz megváltást, halála értelmetlen, a civilizált világ számára nem hordoz semmilyen üzenetet. Az események pragmatikus elemzésének hidegsége kristálytisztává teszi, hogy ezek a rendszerek  tökéletesen alkalmatlanok a lélek mélységeiben zajló folyamatok megértésére, nemhogy azok megsegítésére.

A film végén a bűnösök rendőrautóba kerülnek, de paradox módon ők azok, akik saját eszközeikhez mérten, ugyan ügyetlenül és rosszul felkészülve, de legalább megkísérelték a segítséget. A furgon sofőrje épp egy gyilkosságról mesél: egy fiú megölte az anyját, és a halott képeit felrakta az internetre. Ez a párhuzam még egyszer kristálytisztává teszi: a világ az emberhez méltó létezés alapkérdéseinek megoldásához semmivel sem került közelebb, az emberi sors megjobbítása ugyanúgy sehol sem tart, mint egykoron, miközben a civilizáció barbárságnak titulálja a szigorú vallásos rend, a múlt eszközeit.

Az utolsó képben a kamera a bűnösök arcáról az autó szélvédőjén áthatolva, az igazi bűnösre, a kiélesedő külvilágra közelít, melyet rövidesen felfröccsenő sár takar el a szemünk elől.

Dombokon túl (După dealuri / Beyond the Hills)
Rendezte: Cristian Mungiu
Színes, feliratos román filmdráma, 150 perc, 2012 (Cirko Film)