Gyilkos ösztönök

Adott egy nyámnyila texasi suhanc, Chris Smith, akiről lerí, hogy úgy vonzza a bajt, mint az ipari mágnes a vasreszeléket. Van neki egy apja, akit látványosan nem izgat semmi a sörön kívül, és egy húga, akinek néha mintha elgurult volna a gyógyszere. Nevelőanyjára mondhatjuk, hogy szabadelvű, de inkább talán csak azt, hogy kurva, a valódira meg, hogy olyan, mintha nem is létezne. Biztosan ez jár Chris fejében akkor is, amikor eldönti, hogy megöleti vér szerinti anyját, mivel busás életbiztosítási járadékából – ami a „zizis” húgot, Dottie-t illeti – vidáman törleszthetné kínzó adósságait a helyi maffia felé, de még heroinra is bőven maradna a léből. Itt jön a képbe a titokzatos zsaru, Joe Cooper, aki kiegészítő keresetként embereket öl. Már ha meg tudják neki fizetni. Nos, Chris és az apja, Ansel értelemszerűen nem tudják, de amíg a halott mama pénze megérkezik a családba, zálogként megengedik Joe-nak, hogy azt tegyen a szép és gyermeki Dottie-val, amit csak akar. Kiderül, hogy Joe sem rest, sőt egy pszichopata állat, és elszabadul a pokol. Na de ne szaladjunk ennyire előre!

Friedkin filmje bűzlik a torz szexualitástól. Már az első jelenetben az ajtón kétségbeesetten dörömbölő Chrisnek egy kendőzetlen vagina nyit ajtót, amihez mintegy mellékesen nő (Ansel élettársa) is tartozik. A nemi szervek, bár csak ritkán jelennek meg ténylegesen, mégis a film motivikus rendszeréhez tartoznak és a szereplők közti hierarchiát egy idő után csupán az határozza meg, hogy kinek mekkora. Nincs ennél fontosabb, hiszen a megismert karakterek a megye intellektuálisan legalacsonyabban szárnyaló családjába tartoznak, motivációik kimerülnek az alapvető emberi ösztönök kielégítésében. Talán a főhősnek vannak egyedül álmai, és egy ponton, amikor menekülni kényszerül, dühösen világgá is kürtöli állásfoglalását a hamis texasi „redneck” világgal szemben. Késő. A család először áldásként tekint a pedáns, cowboykalapos, bőrcsizmás Joe-ra, ám ebben a filmben senkinek sem jön be a számítása, és Joe hamarosan démoni átokként sújtja a jelképesen vihar és mennydörgés által is megtépázott famíliát.

Ezen a ponton kell megjegyeznem, hogy a Gyilkos Joe eközben és éppen ezért pofátlanul vicces. Gyomorforgatóan morbid és ironikus, néhol Cronenberg látomásai idéződnek meg, időnként David Lynch abszurditása sejlik fel Tracy Letts dialógusai mögött, aki saját színdarabját adaptálta filmre.

A „gyászoló” Ansel és párja beugranak egy gyorsétterembe, hiszen – ahogy mondják – a temetéstől valahogy megjön az ember étvágya. Ezt követően, a csúcspontot jelentő vacsorajelenetben Joe szervírozza a Kentucky Fried Chicken falatkákat a családnak, a fűszerezés pedig néhány törött orr, egy perverz szexuális imitáció, lőpor és Matthew McConaughey földbe döngölő alakítása. A filmben megjelenő brutalitást erősítendő Friedkin még az alapvető operatőri szabályokat sem tartja tiszteletben, és az is előfordul, hogy teljesen logikátlan vágásokkal találkozunk. A szereplők lelki torzulásai mintha a filmes formanyelvet is szétfeszítenék. Az események legnagyobb elszenvedője a kissé együgyű, mégis bájos (és szexuális fűtőelemként jelen lévő) Dottie. Ő csupán boldog szeretne lenni, mindegy, hogy az őrült Joe feleségeként vagy a Mexikóba menekülő Chris oldalán. Végül a rendező a lány kezébe adja a csőre töltött pisztolyt, hogy erőszakkal válaszolhasson az értelmetlen erőszakra. Ezen a ponton már a nézők is a ravasz meghúzásáért, a testnedvektől erjedő családi ház belső világából való szabadulásért szurkolnak. És itt elsötétül a kép.

Nem meglepő, hogy ma is a független filmek felől érkeznek a legélesebb kritikák az amerikai társadalom degeneráltsága felé. Az már annál inkább, hogy egy élemedett korú filmrendező ennyire zsigeri alkotással jelentkezzen. William Friedkin Spielbergék korcsoportjába tartozik, annak a rendezői nemzedéknek a tagja, amelynek az ötvenes évek végére a saját súlya alatt roskadozó Hollywood „újraépítését” köszönhetjük. Felemelő érzés azt látni, hogy Friedkin ugyanúgy hajlandó megmerítkezni a lélek legmélyebb bugyraiban, mint az Ördögűző című mestermű keletkezésekor. A legjobb viszont mégis az a harsányság, amivel fityiszt mutat az Egyesült Államokról bennünk élő délibábos eszményképnek.

Gyilkos Joe (Killer Joe)
Rendezte: William Friedkin
Színes, magyarul beszélő, amerikai thriller, 102 perc, 2011. (PARLUX Entertainment)