© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Elveszettek
Markus Schleinzer: Michael
Markus Schleinzer filmjének hátborzongató meséjét a valóság hitelesíti: az elmúlt években nyilvánosságra került, világszerte elhíresült ausztriai gyermekrablási, -fogvatartási bűnügyek. A debütáló osztrák rendezőt azonban nem egy vérfagyasztó bűntörténet kibontása érdekli: hűvös tárgyilagossággal, finom vonalakkal rajzolja meg egy kisfiút fogva tartó pedofil lélektani portréját.
Markus Schleinzer filmjének hátborzongató meséjét a valóság hitelesíti: az elmúlt években nyilvánosságra került, világszerte elhíresült ausztriai gyermekrablási, -fogvatartási bűnügyek. A debütáló osztrák rendezőt azonban nem egy vérfagyasztó bűntörténet kibontása érdekli: hűvös tárgyilagossággal, finom vonalakkal rajzolja meg egy kisfiút fogva tartó pedofil lélektani portréját.
A filmszakmában színészként és casting directorként tapasztalatokat szerzett Schleinzer kezdő rendezőként hibátlanul beszéli azt a minimalista-realista filmnyelvet, amit a kortárs európai porondon leginkább a román újhullám vagy a berlini iskola bizonyos alkotásai tettek ismertté és elismertté. Kevés szereplő, kevés helyszín, minimális cselekmény és a hétköznapi részletek iránti fogékonyság, a finom jelzéseket alkalmazó elbeszélés teszi e filmeket egyívásúvá, de nem egyformává. A stílusirányzaton belül az osztrák rendező mintha máris önálló színt képviselne: a Michaelben az egyenes vonalú cselekményt óvatosan megakasztó, a történtek térbeli és időbeli elhelyezésének pillanatnyi zavarát okozó, a figyelmet fenntartó vágások a rendező kézjegyére utalhatnak.
A film hatásmechanizmusa azon az ellentmondáson alapul, hogy egy különlegesen extrém élethelyzetet jobbára úgy mutat be mint hétköznapi rutincselekvések sorát. A Michael 96 percének nagy részét mindennapi, jelentéktelennek tűnő tevékenységek teszik ki: beparkolás a garázsba, a redőnyök leengedése, vacsorakészítés, asztalterítés, tévénézés, munkahelyi rutinfeladatok végrehajtása. Igen ám, de a férfi, aki mindezeket a tevékenységeket végzi, egy nyolc év körüli kisfiút tart fogva a pincéjében, hogy szexuálisan kihasználja. A redőnyöket ezért engedi le akkurátusan, a vacsorát ezért tálalja fel két személyre, a munkahelyén és a szomszédai elől ezért rejtőzködik: mindez baljós feszültséggel tölti meg a látszólag semmitmondó jeleneteket. Mindemellett a férfi és a kisfiú közötti hétköznapi interakciók sora ̶ amelyeket csak időnként szakít meg egy-egy konfliktuskitörés ̶ nagyszerű lehetőséget ad a rendezőnek arra, hogy a két főszereplőt és viszonyukat jellemezze. Szenvednek mindketten, valahogy mégis élhetővé teszik egymás számára a mindennapokat.
Schleinzer könnyen belesétálhatott volna abba a csapdába, hogy a pedofil férfit szörnyetegként vagy éppen ellenkezőleg, szánandó, erkölcsileg menthető emberként ábrázolja. Egyiket sem teszi, inkább úgy láttatja az aberrációját leszámítva „tulajdonságok nélküli”, ijesztően átlagos és üres főszereplőt, ahogy egy biológus egy betegséget okozó baktériumot vizsgál a mikroszkóp alatt ̶ nem ítélkezik, csak megfigyel. A rendező érzékenységét dicséri, hogy nem akar vulgárisan sokkolni: a Michaelben nincsenek visszataszító szexjelenetek, az abúzust és a kínt soha nem látjuk közvetlenül, noha utal rá szinte minden képkocka: a pinceajtó vissza-visszatérően mutatott hevederzárja, a kisfiú tekintete, rajzai, a férfi beteges elzárkózása az emberi kapcsolatok kialakításától.
Schleinzer hűvös drámája a lélektani, társadalmi, netán politikai következtetések levonását a nézőre bízza. A továbbgondolásnak irányt szabhat, hogy a bemutatott emberi kapcsolatok szinte teljes skálája rutinszerű és személytelen. A rideg távolságtartás, amely mögül időnként ki-kiviláglik a suta szeretetvágy, nemcsak a férfi és a kisfiú viszonyát jellemzi, hanem az előbbi munkahelyi, családi és baráti kapcsolatait is. A személytelenség érzését erősíti, hogy a címszereplő nevét csak a film végén tudjuk meg, a kisfiúét pedig legfeljebb a stáblistáról olvashatjuk le.
A nyitott zárlatú szüzséből kiemelkedik néhány emlékezetes jelenet: a férfi vergődése a hómezőn, boldog éneklése az autóban, miután a munkahelyén előléptetik, vagy párbeszéde a kisfiúval, akinek vacsora közben az előző nap látott pornófilmből idézve hirtelen ötlettel felteszi a kérdést: „Itt a farkam és itt egy kés ̶ melyiket mártsam beléd?” Szívszorító a fiú érzelemmentes válasza: „A kést.”
A Michael nem könnyű, nyári film, de nem is letaglózó, porba sújtóan pesszimista vagy emészthetetlenül mély alkotás. Ráhangolódást igényel, de gondos profizmussal komponált cselekménye, az utolsó tíz percben pedig kifejezetten feszült, klasszikus suspense-t teremtő dramaturgiája segíti a befogadását. Összességében ígéretes rendezői debütálás.
Michael
Rendezte: Markus Schleinzer
Színes, feliratos, osztrák filmdráma2011.
A filmszakmában színészként és casting directorként tapasztalatokat szerzett Schleinzer kezdő rendezőként hibátlanul beszéli azt a minimalista-realista filmnyelvet, amit a kortárs európai porondon leginkább a román újhullám vagy a berlini iskola bizonyos alkotásai tettek ismertté és elismertté. Kevés szereplő, kevés helyszín, minimális cselekmény és a hétköznapi részletek iránti fogékonyság, a finom jelzéseket alkalmazó elbeszélés teszi e filmeket egyívásúvá, de nem egyformává. A stílusirányzaton belül az osztrák rendező mintha máris önálló színt képviselne: a Michaelben az egyenes vonalú cselekményt óvatosan megakasztó, a történtek térbeli és időbeli elhelyezésének pillanatnyi zavarát okozó, a figyelmet fenntartó vágások a rendező kézjegyére utalhatnak.
A film hatásmechanizmusa azon az ellentmondáson alapul, hogy egy különlegesen extrém élethelyzetet jobbára úgy mutat be mint hétköznapi rutincselekvések sorát. A Michael 96 percének nagy részét mindennapi, jelentéktelennek tűnő tevékenységek teszik ki: beparkolás a garázsba, a redőnyök leengedése, vacsorakészítés, asztalterítés, tévénézés, munkahelyi rutinfeladatok végrehajtása. Igen ám, de a férfi, aki mindezeket a tevékenységeket végzi, egy nyolc év körüli kisfiút tart fogva a pincéjében, hogy szexuálisan kihasználja. A redőnyöket ezért engedi le akkurátusan, a vacsorát ezért tálalja fel két személyre, a munkahelyén és a szomszédai elől ezért rejtőzködik: mindez baljós feszültséggel tölti meg a látszólag semmitmondó jeleneteket. Mindemellett a férfi és a kisfiú közötti hétköznapi interakciók sora ̶ amelyeket csak időnként szakít meg egy-egy konfliktuskitörés ̶ nagyszerű lehetőséget ad a rendezőnek arra, hogy a két főszereplőt és viszonyukat jellemezze. Szenvednek mindketten, valahogy mégis élhetővé teszik egymás számára a mindennapokat.
Schleinzer könnyen belesétálhatott volna abba a csapdába, hogy a pedofil férfit szörnyetegként vagy éppen ellenkezőleg, szánandó, erkölcsileg menthető emberként ábrázolja. Egyiket sem teszi, inkább úgy láttatja az aberrációját leszámítva „tulajdonságok nélküli”, ijesztően átlagos és üres főszereplőt, ahogy egy biológus egy betegséget okozó baktériumot vizsgál a mikroszkóp alatt ̶ nem ítélkezik, csak megfigyel. A rendező érzékenységét dicséri, hogy nem akar vulgárisan sokkolni: a Michaelben nincsenek visszataszító szexjelenetek, az abúzust és a kínt soha nem látjuk közvetlenül, noha utal rá szinte minden képkocka: a pinceajtó vissza-visszatérően mutatott hevederzárja, a kisfiú tekintete, rajzai, a férfi beteges elzárkózása az emberi kapcsolatok kialakításától.
Schleinzer hűvös drámája a lélektani, társadalmi, netán politikai következtetések levonását a nézőre bízza. A továbbgondolásnak irányt szabhat, hogy a bemutatott emberi kapcsolatok szinte teljes skálája rutinszerű és személytelen. A rideg távolságtartás, amely mögül időnként ki-kiviláglik a suta szeretetvágy, nemcsak a férfi és a kisfiú viszonyát jellemzi, hanem az előbbi munkahelyi, családi és baráti kapcsolatait is. A személytelenség érzését erősíti, hogy a címszereplő nevét csak a film végén tudjuk meg, a kisfiúét pedig legfeljebb a stáblistáról olvashatjuk le.
A nyitott zárlatú szüzséből kiemelkedik néhány emlékezetes jelenet: a férfi vergődése a hómezőn, boldog éneklése az autóban, miután a munkahelyén előléptetik, vagy párbeszéde a kisfiúval, akinek vacsora közben az előző nap látott pornófilmből idézve hirtelen ötlettel felteszi a kérdést: „Itt a farkam és itt egy kés ̶ melyiket mártsam beléd?” Szívszorító a fiú érzelemmentes válasza: „A kést.”
A Michael nem könnyű, nyári film, de nem is letaglózó, porba sújtóan pesszimista vagy emészthetetlenül mély alkotás. Ráhangolódást igényel, de gondos profizmussal komponált cselekménye, az utolsó tíz percben pedig kifejezetten feszült, klasszikus suspense-t teremtő dramaturgiája segíti a befogadását. Összességében ígéretes rendezői debütálás.
Michael
Rendezte: Markus Schleinzer
Színes, feliratos, osztrák filmdráma2011.
