×

Elhagyott üresség
Joachim Trier: Oslo, augusztus
Mészáros Csaba
2012 // 05. 19

Nos, Joachim Trier az Oslo, augusztus című film­jével nagyon magasra dobta a labdát. Megsoroz az élet egyik legizgal­masabb kérdé­sével: miért érde­mes élni? Erre sokan sok­féle választ adtak már, de az Oslo, augusztusban az a jó, hogy nem akar ránk eről­tetni semmit. Meg­hagyja, hogy te magad döntsd el, mi az élet súlya. Mi az életed súlya. S mindezt bele­zsúfolja egy napba, egy reg­geltől reg­gelig tartó keretbe.
Nos, Joachim Trier az Oslo, augusztus című filmjével nagyon magasra dobta a labdát. Megsoroz az élet egyik legizgalmasabb kérdésével: miért érdemes élni? Erre sokan sokféle választ adtak már, de az Oslo, augusztusban az a jó, hogy nem akar ránk erőltetni semmit. Meghagyja, hogy te magad döntsd el, mi az élet súlya. Mi az életed súlya. S mindezt belezsúfolja egy napba, egy reggeltől reggelig tartó keretbe. A történet röviden ennyi: Anders (Anders Danielsen Lie), aki kilenc hónapja józan, kap egy nap kimenőt az elvonóról, hogy elmehessen egy állásinterjúra, és elkezdjen visszaszokni a normális világba. De egy átmulatott éjszaka után mégis a halált választja. Ami előző reggel nem sikerült neki, azt most végleg megteszi – túllövi magát.

(Az üresség...)


...végig uralja a vásznat. A hosszú, néma csend, a ki nem mondott érzelmek. Bár a film elején megteremtődik a vidámság és a fiatalság atmoszférája az Oslóról készített képeken, amit a visszaemlékezések narrációja fest alá. Utalva a pezsgésre, a nyüzsgésre, arra a „fílingre”, hogy ott volt a remény, a vágy, hogy ott állnak az életben, hogy bekerülnek a vérkeringésbe. S egyben utal Anders drogelvonó előtti túlhajszolt életére is. S ezt ellentétezve lép be a képbe Anders jelene, ahol megpróbálja vízbe fojtani magát. Teljesen reményvesztett. Nincsen hang a képek alatt, csak a fájdalom, az elhagyatottság és a magány. Az üresség. A sivárság érzését erősítik az arcközeli képek, mintha a kamera mindig próbálná megtalálni Anders arcán az érzelmeket. Nagyon ötletes jelenet, hogy amikor egyedül ül a kávézóban, hallja/hallgatjuk a körülötte lévő emberek vágyait és céljait, illetve hétköznap problémáit, és csupán egyfajta önnyugtatásnak és önmeggyőzésnek tűnnek az indokaik az életre. Figyelemelterelések kusza láncolatának. Mert mintha mindenki ugyanolyan üres lenne, és csak azért élnének, mert kell. Folyamatosan lepleződnek le a barátai is. Andershez képest boldognak tűnnek, de mégsem azok. Csak túlélik az életüket, és megpróbálják értékelni azt, ami van. Mivel Anders szemszögéből látjuk az eseményeket, szinte átéljük az ürességét: az első öngyilkossági kísérlete, arcának sivársága, az elhallgatások, az eseménytelen nap, az elhagyatottság, az állásinterjún a szerkesztő megvetése (amikor kiderül, hogy függő volt), vagy akár a folyamatosan rázkódó kamera. Minden úgy tűnik, mintha csak egy nagy „kamu” volna. Üres fecsegés és semmibe tartó vágyálom.

(Elhibázott kapcsolatok)


Anders drogos életéről csak a barátaival való beszélgetésekből tudunk meg részleteket. Sőt, ők azt is éreztetik vele, hogy terhet és fájdalmat jelent, mert ottléte mindenkit felzaklat, a múltra emlékeztet. A nővére nem megy el találkozni vele, a régi szerelme nem veszi fel a telefonját (háromszor hívja fel a történet során), a szüleivel nem találkozhat, mert külföldön vannak, a barátja Thomas (Hans Olav Brenner) pedig nem kér bocsánatot, bár Anders ezt várná tőle. Nincs igazi megtartó erő az életében, és senki sem akarja megmenteni. Magára hagyják, meghagyják (veszélyes) szabadságát. Amikor a parkbeli képek alatt Anders narrátorként sorolja, hogy milyen nevelést kapott, mennyire szabadon fogták, még drogozását is elfogadták szülei, ugyanez a szabadság uralkodik az élet- vagy halálválasztásban is. Mérlegel, végig kegyetlen mércével. De nincs miért tovább. És otthagyja nekünk a kérdéseket, hogy vajon mennyire lehet a külvilág hibás egy ember életéért? Hol van az a határ, ahol a szabadság már teher? Amikor annyira szabad vagy, hogy nincs senkid?

(Visszatérés)


Az eleje a végén visszatér, csak míg az első öngyilkossági kísérlet sikertelen, mert maradtak rendezetlen ügyei, addig az utolsó sikerül, és természetesen azzal lép csendesen át a halálba, ami a lejtőn elindította – a heroinnal. De a leglátványosabb visszaesés akkor történik meg, amikor a barátai bulijában kilenc hónap után újra elkezd inni. És újra visszazökken a drogelvonó előtti életébe. Egy estére visszatér minden: diszkó, pia, nők. És úgy látszik, mintha újra benne lenne az életben, élvezi a pillanatot, de végül, a medence partján ülve mégis az üresség győz. Próbálja erőltetni a mosolyt, de nem megy. Mert ez már nem ő. Nem billen sehová. A régi élete nem okoz már boldogságot, az új pedig reménytelen. És inkább a halált választja. Nem a „kamut”. Nem akar hazudni magának, és elviselni a szenvedést. A túllövés jelenetébe újra bevágják azokat a helyeket, ahol halála előtt járt. Persze üres minden. Jelezve, hogy nincsen ott, már nem létezik, csupán ürességet hagyott maga után. Még akkor is, ha az élet megy tovább.

De lehet-e ennyire provokálni? Ennyire belemaszatolni a lekvárba? Milyen indokkal győzöd meg magad, hogy érdemes ezt itt csinálni? Van-e igazi magyarázat? Mielőtt válaszolnánk, nézzük meg a filmet!

Oslo, augusztus (Oslo, 31. august)
Rendezte: Joachim Trier
Színes, feliratos, norvég filmdráma, 2011.

Megosztás:

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben