Egy hawaii történet

Mindenképp biztató és jó érzés látni, hogy szinte bárhová nézünk, bárhová megyünk, mindenhol akad olyan emberi lény, aki körbenéz, érti zakatoló korát, és valóban törődik a másikkal. Megnyugtató tudni, hogy a zajos és önző termékek között olykor előbújik egy-egy alkotó, saját csöndes, értelmes művével. Hálás vagyok Alexander Payne-nek, hogy rendre képes valódi embereket mutatni, olyan történetekből filmet rendezni, melyek nem földönkívüliekről, hanem rólunk szólnak. Hálás vagyok, hogy mindezt úgy teszi, hogy közben szórakozzunk is, hogy vigyünk valamit magunkkal, elgondolkodjunk, és valamivel könnyebb legyen a másikra nézni. Kapunk egy adag empátiát. Pedig Amerikából jön, Hawaiiról.

Matt King Hawaiion él. Nem, nem vakációzni jár oda, egyszerűen ott született, ahogy az apja és a nagyapja is. Ereiben igazi ősi vér csörgedezik, egész nagy családja a szigeteken lakik. Az övék az utolsó nagy, magánkézben lévő terület, melyet épp eladni készülnek, az összes rokon beleegyezésével. Matt egészen átlagos ügyvéd, két lánya van és egy felesége, aki váratlanul motorcsónakkal balesetet szenved, és kómába esik. Ez felborítja a férfi szokásos életét, mivel az otthoni mindennapokat az anya irányította. Az évek során lányai felnőttek mellette, és most nem tudja, hogyan közeledjen hozzájuk. Az egyik kamasz, tizenhét éves, ezért nehéz vele, a másik kicsi, iskolás, vele meg ez a baj. Ráadásul lányaitól olyan részleteket tud meg öntudatlan feleségéről, melyekről eddig fogalma sem volt. Mindeközben közeleg az idő, hogy a családi örökséget, a sziget ősi, mesés földjét szállodáknak és befektetőknek adják át…

Ne áruljunk zsákbamacskát: a halállal nézünk szembe. Egy ember elvesztése áll a háttérben, az elmúlás történetét látjuk. Csak a különbség az, hogy a magyar alkotókkal ellentétben Payne tudja, hogyan kell ilyen témában egész könnyed és mégis hiteles filmet készíteni. Ahogy korábbi munkáinál is tette, ismét magához ragadott egy kiváló regényt, és érzékenyen, a filmes szabálynak is megfelelve álmodta vászonra. Általában elmondható, hogy látványosan a közönségnek készíti filmjeit, de sosem hódol be egyetlen divatnak sem. Egyértelmű, mi az egyetlen szabály: emberekről szeretettel embereknek. Így született egykor a remek Kerülőutak, vagy a Párizs, szeretlek szkeccsfilm leghumánusabb része. Egyik legnagyobb erőssége, hogy jó érzékkel választja ki szereplőit. Ahogy előző műveinél, most is elmondható, hogy színészközpontú alkotást készített. Ebben az estben egészen háttérbe vonult, nem mesterkedett a vágással, átengedte a terepet szereplőinek. Hagyta, hogy gondos irányítása alatt kibontakozzanak. Jelenléte így is érezhető a beállításokban azzal, hogy mit mutat meg az események forgatagából, kire koncentrál. Jól látszik ebből, hogy komoly rendezővel van dolgunk. Olyan rendezővel, aki tudja, mit akar.

Szereplői pedig meg is hálálják a bizalmat, mindenekelőtt Hollywood első számú bálványa, George Clooney. Így van, bármily meglepő, Clooney alakítja a hétköznapi férjet és családapát, és meg kell hagyni, remekül. Immár nyugodtan leírhatjuk, hogy az egykori „szépfiú” nagyszerű színésszé érett, évről évre színvonalas és összetett alakításokat tesz le az asztalra. Ennyire átlagos férfit talán sosem játszott, mégis hiteles ebben a szerepben is, pedig ránézésre nem csinál semmi különlegeset. Csupán jelen van, megy, beszél, és mindezt olyan egyszerűen és magától értetődően, mintha mindig is ilyen lett volna, mintha nem lenne mit eljátszani. Így elfelejtjük a nagy nevet, nem a sármos mosolyra emlékezünk, hanem egy valódi karakterre. Nem biztos, hogy eddigi legjobb alakítása, de hogy az egyik legjobb, az egyértelmű. Tudjuk szeretni, együtt érzünk vele, sajnáljuk, pedig nem éppen példaképtípus. Kétségbeesett arca sokáig megmarad a film után is.

Csak dicsérni lehet az összes mellékszereplőt is. Többségük ismeretlen lehet a nagyközönség számára, épp ezért előítéletek nélkül tudjuk figyelni őket. Egyik lány, másik lány, nagyapa – így maradnak meg a fejünkben – mind ügyesen teljesítenek. Kiemelhető a kamasz lányt játszó Shailene Woodley, aki az érzelmek egyik legfőbb felelőse. Képes hiteles lázadó lenni, és ezzel együtt szerethető, játékával felnő Clooney-hoz, remekül működnek együtt. Biztos, hogy látjuk még komolyabb szerepekben.

Payne forgatókönyvíró társaival együtt úgy írta meg a filmet, hogy az tökéletesen átélhető és érthető a regény ismerete nélkül is. A drámába finoman szövi bele a humort, ügyesen tartja fenn a figyelmünket, pedig nem történik semmi látványos vagy rendkívüli. Csendes történetet mesél el, bízik az érett nézőben, bízik abban, hogy érdekel még minket a másik. Olyan mozit hozott össze, mely illeszkedik életművébe, nem okoz csalódást, sőt az egyik legjobb, amit eddig láttunk tőle. Jason Reitman (Juno) mellett ő a „jó amerikai film” képviselője, és az Utódokkal ismét emlékezeteset alkotott.



Utódok (The Descendants)
Rendezte: Alexander Payne
Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 115 perc, 2011.